Pages

2009. november 26., csütörtök

Nosztalgia

Az életemben újabban egyre meredekebb változások állnak be - erre tökéletes példa, hogy nemsoká elköltözünk innen, ebből a házból, ahol az életem legutóbbi megközelítőleg hét évét éltem. Mindezt azért hoztam fel, hogy egyfajta apropót kreáljak annak a nosztalgikus érzelemáradatnak, ami most következni fog. Ugyanis a költözés közeledtével felmerült bennem két másik hely is, ahova már sosem fogok visszatérni, vagy ha mégis, már nem lesz ugyanaz.

Az egyik ilyen hely a Széll Kálmán úti lakás, ahol 11 évet éltem le az életemből - ha jól emlékszem. Itt nőttem fel egy harmadik emeleti lakásban, a szüleimmel, a bátyámmal és később már hűséges tacskónkkal, Negróval is. A mondóka a mai napig bennem van, és furcsán, sajátosan, megnyugtatóan ismerősen cseng: "Széll Kálmán utca negyvenhat, harmadik emelet, tizenkettes ajtó".

Sosem felejtem el...

...amikor először fedeztem fel a kapucsengőn a kis lámpa gombot, amit megnyomva az összes név világítani kezdett. És persze a Fur Elise is nyilván ezért tartozik a kedvenceim közé - mert annyit hallgattam annak idején, hiszen ez volt a kapucsengőnk dallama.

...mennyi furcsa nevű emberke lakott a lépcsőház egyik lakásában, egymást felváltva. Óra Ingrid neve a mai napig előttem van, azzal az írással, ami a postaládáján szerepelt.

...Panni nénit, aki szegényem egy idősödő hölgyike volt az első emeletről, és rendszeresen bezárta az udvarra vezető ajtót. Mivel ezzel nemcsak azt akadályozta meg, hogy az udvaron keresztül betörjenek a lépcsőházba, hanem azt is, hogy a gyanútlan harmadik emeleti lakosoknak minden alkalommal vissza kelljen menniük a lakásba a kulcsért, édesanyám csakhamar sajátos tervvel állt elő. Az ajtó mellé felakasztotta a mi kulcsunkat egy szögre, egy sokatmondó üzenettel együtt, ami valahogy így hangzott: Arra az esetre, ha VALAKI becsukná az ajtót, és akkor is MINDENKI ki tudja nyitni. Panni néni egyébként rendszeresen csapkodta a falat a seprűjével, karmolásnyomok voltak a karján és folyamatosan kiabált valakivel, bár egyedül élt.

...az udvart, és hogy egyszer, amikor levittem Negrót sétálni, véletlenül rossz helyre akasztottam be a póráz kallantyúját, így elveszett a nyakából az a kis aranyszínű, két összefordított gyűszűre hasonlító valami, amiben volt egy kis fecni az elérhetőségeinkkel - arra az esetre, ha elkószálna a kis négylábú.

...a Németh családot, és főleg Alizt, akivel - természetesen - akkor voltam a legjobb viszonyban, amikor éppen költözni készültünk onnan. Emlékszem, hogy tőlük kaptam kölcsön a három régi kiadású Gyűrűk Ura kötetet, és hogy Aliz édesapja néha nagyon mogorva tudott lenni. Anyáék egy időben gyakran lejártak hozzájuk kártyázni.

...a gömb alakú kilincsünket, és hogy még előtte volt rendes kilincs is. Ezen furcsa benyomódások, karmolásszerű lenyomatok voltak, amikre nagy Aladdin-mániámban mindig azt mondtam, hogy Rádzsa rágta meg (tudjátok, a tigris).

...a kis ajtóablakot, amin keresztül látni lehetett, ha valaki felkapcsolta a lépcsőházban a villanyt, és különben is, ki lehetett nézegetni rajta az ajtón, annak kinyitása nélkül! Fantasztikus volt. De persze odakint mindig hideg volt, így hamar meg lehetett elégelni a nézelődést.

...a fürdőszobát, felújítás előtt és után. Felújítás előtt, a régi mosdókagylónál a jobboldali csapon kis bemélyedések voltak, hogy könnyen meg lehessen fogni. Az egyik ilyen bemélyedés sokkal tisztább és fényesebb (vízkőmentesebb) volt a többinél - ez volt a kedvencem. Minden egyes kézmosásnál jól megdörzsöltem, hogy szép fényes maradjon. Persze egy időben a többit is piszkáltam, hogy ne sértődjenek meg rám, és ne érezzék magukat elhanyagolva, de erről hamar leszoktam.

...mennyire gyűlöltem, ha a hajamat mosták, mert mindig rettegtem attól, hogy belemegy a víz, és főleg a sampon a szemembe. Télen mindig bent volt a hősugárzó a fürdőben, hogy ne fagyjunk halálra, miután kilépünk a kádból.

...amikor először kellett egyedül beszállnom a kádba. Előtte családostul bucsuban voltunk, és apa felült Kornéllal valami nagy, pörgős cuccra, aminek következtében iszonyatos izomláz lett apa karjában - mert olyan görcsösen kapaszkodott. Aznap nem tudott felemelni, és beletenni a kádba.

...hogy a pici őrláng mindig ott égett a fürdőben, és sosem értettem, hogy lehetnek ilyen felelőtlenek az emberek, hogy közvetlenül a kád mellé rakják az ilyen tüzes dolgokat, amikor bármikor belespriccelhet a víz. Éppen ezért mindig ügyeltem rá, hogy ne fröcsköljem le.

...a krokodilos akasztóra a folyosón lévő szekrénysor oldalán, és hogy a függöny mögött, ami a cipőket és a gázórát takarta el, mindig ott kattyogott az a számláló. Idegesítő volt.

...a barna, fából faragott kis oszlopszerű valamire, ami rendeltetését tekintve a fenti szekrénysort volt hivatott alátámasztani. Pedig ki lehetett húzni onnan, nem is volt túl nehéz, úgyhogy mindig feleslegesnek éreztem. Sosem dőlt le nélküle a szekrény.

...a nagyszobára, és arra a szürkés szőnyegre, amivel kapcsolatban évekig tévhitben éltem. Furcsa, félkörökkel és egyéb ívekkel tarkított mintája volt, és én teljesen meg voltam győződve róla, hogy ahogyan az ember rálép, felveszi a lábfej alakját a sok kis ív, és a sarokhoz valamint a lábujjak köré helyezkedik egy-egy félkör.

...a piros kanapéra, aminek furcsán kemény volt a karfája, durva az anyaga, de ha betegek voltunk, mindig azon feküdtünk. És chipset ettünk.

...a fa lambériára, ami beborította a szoba egyik falát.

...a lenyithatós szekrényre, ami valóságos kincsesláda volt, nagyon kellemes illatokkal, sok apró csecsebecsével.

...a cseresznyés pizzára, azaz arra a lapos párnaszerűségre, ami az erkélyen lévő (lila és fekete) széken volt.

...a két nyírfára az udvaron, amiknek a csúcsai még a harmadik emeleti lakásunk erkélyénél is magasabbak voltak.

...hogy a WC ajtajára belülről Magyarország térkép volt ragasztva, amit később egy horoszkópszerű karika váltott le a csillagjegyekkel és elemeikkel.

...a kis kamraszerű helyiségre, a narancssárga függönyre, és hogy a hűtőn egy gyógyszercéges, mágneses üzenethagyó tábla volt felrakva, amire előszeretettel rajzolgattam.

...a pici konyhánkra, hogy alig lehetett elférni mögöttem vacsoránál, és hogy reggel mindig arra a hangra ébredtem, ahogy a kis csokis bogyók beleömlöttek a fehér, négyszögletű, műanyag tányérba. Csokit csak vacsora után ehettünk, a TV alatti szekrényben tartották őket anyáék.

...a régi, kék alapon fehér pöttyös konyhabútorra, és hogy mennyire furcsa volt az új.

...a bátyámmal közös szobánkra, a zöld és a bordós-vöröses függönyre is. A sárga szekrényem tetejét csak akkor értem el, ha felálltam az ágyam fejrészére, ami egy kemény falap volt, azaz nem volt kellemes élmény. Ennek a szekrénynek a tetején trónolt két persiles dobozban az összes kindertojásból kihalászott játékunk. És néha odaraktam azokat a pegazusokat is, amiket anya csinált nekem, ha elég sokáig nyüszítettem értük - a műanyag pacijaimra papírból kivágott szárnyakat ragasztott.

...a barna szekrényre a szobánk végében, a rengeteg nyakkendőre az ajtaján, és a pokémonos poszterre.

...a régi tapétára ebben a szobában, amin volt egy csík macikkal és lufikkal, amik púposak voltak és nagyon nagy élvezet volt nyomkodni őket.

Kicsit félek tőle, hogy ezeket majd elfelejtem egyszer, vagy hogy ez a ház, amiben most ülök, egyszer ugyanilyen emlékfoszlány-kupac marad csak számomra.

2009. október 30., péntek

Generációk Közötti Grand Canyon

Egyre többet, és egyre fiatalabb felnőttektől (lassan gyerekektől is) hallom azt az ominózus mondatot, aminek említésére a tizenévesek többsége vehemens tiltakozásba kezd, a tisztelendő kivételek rétege pedig szomorú fejcsóválásba: "Ezek a mai fiatalok".

Tisztán emlékszem még arra az érzésre, ami pár évvel ezelőtt kerített hatalmába, valahányszor megütötte a fülemet ez a pár szó. Jellemzően nyolcvan és a halál között (elnézést) lézengő idős hölgyek szájából hallottam ilyesmit, buszon ülve, vagy a buszmegállóban, vagy bárhol az utcán. Idegesített, mert a fiatalságnak azon rétege, akiket én ismertem, sehogyan sem passzolt abba az ősbunkó, tájparaszt és ösztönből tahó társaságba, akiket azok az idősödő hölgyek a szavaikkal illettek. Most viszont be kell látnom, hogy azoknak a kendős asszonykáknak bizony igazuk volt. Valamelyest.

Két példán keresztül szeretném illusztrálni ezt a pálfordulást, amit a hozzáállásom produkált az elmúlt időszakban. Bár ez a fordulat nem új keletű, csak most jutottam el odáig, hogy monitorra vessem a gondolataimat.

Amikor első osztályos kisiskolás voltam, még külön épület volt fenntartva a Neumann János Általános Iskolában az első két évfolyamnak. Számomra az iskolások világa elsősökből és másodikosokból állt. A tanárokat - természetesen - ösztönösen tiszteltem, mindig szót fogadtam és eszembe sem jutott lázadozni. Ez talán még ma is jelen van pár helyen, bár nem divat, abban biztos vagyok. De én arra az érzésre is tisztán emlékszem, ami akkor töltött el, amikor a másodikos kisiskolásokra néztem. Őket is tiszteltem! Minden vágyam volt, hogy egyszer én is olyan nagy és okos legyek, mint ők. Ha szembejött velem valamelyikük a folyosón, utat engedtem neki, és bármennyire is furcsának tűnik, mindkét évfolyam tudatában volt ennek a korai hierarchikus állapotnak - mégsem használta ki senki, nem voltak piszkálódások, senki nem csúfolta a másikat azért, mert fiatalabb volt nála. Elfogadtuk a rendszert olyannak, amilyen volt.

Ahogy harmadikos lettem, átkerültem az iskola nagyobbik épületébe. Persze megint én voltam a legkisebb, és ez ugyanolyan következményekkel járt, mint azelőtt. A nyolcadikosok számunkra nem is emberi lények voltak, inkább valami távoli bolygóról érkezett idegenek. Rájuk nézni is csak csodálattal mertünk, nem hogy meg is szólítsuk őket. Némelyiküket félelemből, a legtöbbjüket tiszteletből, de nem mertük. A tanárok pedig továbbra is mindenen felül álltak.

Ahogy persze a serdülőkor küszöbére lépett az osztály, és az egész évfolyam, a tanárok mindenhatóságát már kétségbe vontuk, de csak annyira, amennyire a felismerés, miszerint ők is csak emberek, kényszerűvé tette. Az iskola végzősei is veszítettek valamennyit glóriájukból és isteni fényükből, de még mindig ők álltak a piramis tetején.

Amikor a tanárainkat néhanapján meglátogatták volt tanítványaik, akik már gimnazisták voltak - az az érzés semmihez nem volt fogható. Olyan volt az egész csapat, mintha egy különösen egzotikus állatot láttunk volna. Egy nálunk évekkel idősebb, sokkal okosabb és tapasztaltabb diákot láttunk, aki mosolyogva és kötetlenül beszélgetett az általunk annyira tisztelt vagy éppen félt tanárral, aki a diák jelenléte miatt még a tanórát is félretette. Számunkra ez volt a világ nyolcadik csodája. Egy hús-vér gimnazista. Hűséges kiskutyákként csüngtünk ezeknek a középiskolásoknak minden egyes szaván. Ahogy elmesélték, melyik volt az ő osztálytermük, és hogy akkor még mások tanítottak az iskolában, vagy hogy ugyanaz volt a takarítónő. És persze meséltek nekünk a gimnáziumról, az órarendjükről, hogy mennyit kell tanulni és hogy nemsokára érettségiznek. Úgy éreztük magunkat, mintha megint az óvodában ülnénk a meseszőnyegen, és az óvónő csodás, távoli tájakról mesélne nekünk.

A tiszteletet - a magam részéről - otthon is megtanultam. Mindig elvárták tőlem, hogy tiszteljem a nálam idősebbeket, és bár sosem fenyítettek, vagy büntettek, ösztönösen követtem ezt az utat. Hiszen a szüleimtől is ezt láttam - tisztelték a saját szüleiket. Édesapám például a mai napig magázza a nagymamámat, és a nagypapámat is magázta, amíg élt.

Mindezek után az élmények után igazán mellbevágó volt, amikor gimnazistaként mi mentünk vissza az általános iskolánkba. Ahogy beléptünk a régi, jó öreg osztálytermünkbe, nekünk alig derékig érő, démonarcú kis ördögporontyok estek nekünk, hogy ugyan már, mi a fenét keresünk mi itt, és húzzunk el jó messzire. Természetesen mindezt változatos, ámbár nem túl szalonképes kötőszavakkal teletűzdelve.

Alig lehettek ötödikesek, és hogy reagáltak egy gimnazista jelenlétére? Hát sehogy. Így: kikergették őket a teremből. Persze később a tanáraink is (kénytelen-kelletlen) egyetértettek velünk abban, hogy ők már nem olyanok, mint amilyenek mi voltunk. Ebben az időszakban kezdett tudatosulni bennem, hogy bizony, azok a gyerekek, akik utánunk születtek és nőnek fel, már nem olyanok lesznek, mint amilyenek mi vagyunk.

Pár nappal ezelőtt moziban voltam az egyik barátnőmmel. Okos döntés volt-e részünkről vagy sem, a Jégkorszak 3. részét néztük meg - amit a kamarateremben adtak. Persze azt már idejekorán sikerült konstatálni, hogy mi vagyunk az egyetlenek tíz és húsz év között. A nézősereg maradékát a tíz év alatti kisgyerekek és harminc feletti szüleik alkották.

Az ismétlődő gyerekkacaj és az álmélkodó bekiabálások még elviselhetőek lettek volna. Azonban mögöttünk egy olyan család foglalt helyet, amihez hasonlót sem láttam (hallottam) még soha. Anyuka és apuka közrefogta csemetéjüket, egy eleven kissrácot, és bizony a filmnél sokkal inkább meghökkentőbb műsort produkáltak mögöttünk.

Nem egy olyan gyerek volt, aki néha-néha a kelleténél hangosabban kiáltotta be az egyértelműt (például amikor a vetítővásznat három tojás foglalta el, egyikük olyan csodálkozással kiáltott fel [Tojás!], mintha négyfejű csibét látna tigrisre vadászni), de a mögöttünk ülő kisfiú olyan folyamatosan és olyan hangosan beszélt, hogy semmit nem lehetett hallani a filmből. Sőt! Furcsán hangozhat, a szülők még elviselhetetlenebbek voltak. Nemhogy csitították volna szerelmük gyümölcsét, esetleg érveltek volna valami olyasmivel, hogy nem csak ők vannak jelen, és mások is szeretnék hallani a filmet - nem. Saját fiukat megszégyenítő hangerővel kiabálták be saját gondolataikat - amelyeknek legalább a fele orbitális nagy baromság volt. Elnézést, de tényleg így van.

A kissrác értelmi szintje láthatóan (és hallhatóan) nem ütötte meg az életkorához képest elvártat, és bizony nem volt nehéz kitalálni, kiknek is köszönhető ez. Az anyuka teljes meggyőződéssel állította a csontokról, hogy fagyökerek, az apuka pedig a NASA munkatársait túlszárnyaló meggyőződéssel állította, hogy az űrhajókról kilövésük után a hajtómű válik le. Tanul a gyerek.

Ezek mellett a dolgok mellett még elmentem volna, nem lehet mindenki a végletekig művelt, és nem akarhatja mindenki, hogy a csemetéje tisztelettudó legyen, és gondok nélkül illeszkedjen be a társadalomba. Mindenkinek a szíve joga. De. Amikor azt a mondatot hallottam az édesanyától, hogy "Az meg mi a franc?!" egy kicsit kirázott a hideg, de túlléptem a dolgon. Amikor viszont saját gyermekéhez képest is nagy hangon felkiáltott, hogy "Hát ez kurva nagy!!", már komolyan felment bennem a pumpa.

Ha a saját gyerekét így neveli, ilyen kifejezésekre tanítja és minden vágya, hogy olyan mocskosszájú söpredék legyen belőle is, mint azokból a kis ördögfiókákból a volt osztályfőnököm új osztályában - ám legyen. De hogy egy koncerthangfalat meghazudtoló decibelekkel kiabálja be a kisgyerekekkel teletömött kamaraterem légterébe, hogy valami "kurva nagy", na ahhoz már pofa kell.

A film végére vált világossá, hogy mi is okozhatja azt, hogy az engem követő generációk, sőt, a nálam egy-két évjárattal fiatalabbak olyanok, amilyenek: a szülők. A nevelés. Nem tudom mi a különbség az én szüleim között, akik a negyvenes éveik végén járnak, és annak a kissrácnak a szülei között, akik a harmincas éveikben vannak. Tényleg nem tudom, mi készteti őket arra, hogy semmi erőfeszítést ne tegyenek. Hogy ne akarják, hogy a gyermekük értékes és intelligens ember legyen. Egy biztos: én nem így fogom nevelni a sajátjaimat.

2009. szeptember 21., hétfő

Társas(s)ág

Min múlik az, hogy valaki mennyire van a figyelem középpontjában? Hogy mennyire fogadják be, és érdeklődnek iránta? Genetika? Nevelés? Véletlen?

Amióta az eszemet tudom, problémáim voltak a beilleszkedéssel. Ez talán egyedül az óvodára nem volt igaz, de azért ott is kilógtam a sorból rendesen - nem tanult meg minden csoporttársam négy évesen olvasni.

Általános iskolában afféle páriának éreztem magam. Mindenki szuperintelligensnek tartott, valami felsőbbrendű lénynek, és nem is nagyon közeledtek hozzám. Persze az én személyiségem sem könnyítette meg a helyzetemet, ezt be kell ismernem. Egyszerűen nem vagyok az a típus, aki odamegy egy társasághoz, beáll a körbe, és elkezd hozzászólogatni a témához, és nevet a vicceken. Nem érzem magam oda valónak, vagy ha egyszerűbben akarunk fogalmazni, félek attól, hogy kinéznek a klikkből. Inkább ülök egyedül a padomban, vagy - ahogy ez általános iskolában volt jellemző - azzal az egy, maximum két emberrel múlatom az időt, akik nyolc év alatt sikeresen közel kerültek hozzám. Azt hiszem az arány már önmagában sokat elárul.

A gimnáziummal kapcsolatban nagyon bizakodó voltam az első napokban. Én még szinte senki nevét sem tudtam (egy régi osztálytársamén kívül), csak azt, hogy sok Anna van, és kettő Fanni. Ezzel szemben a saját nevemet nem egy osztálytársamtól hallottam, ami kezdetben igen jó hatással volt az önbecsülésemre. Utólag belegondolva nyilván a nevem ritkasága (Noémiből azért kicsit kevesebb van, mint Annából) és a tény, hogy nekem kellett rögtön a kezdetek kezdetén angoltankönyvpénzt szednem, nagyban hozzájárultak az "ismertségemhez". Egy-két hét után körülnéztem a harminchárom fős osztályban, és újfent azt tapasztaltam, hogy kialakultak a baráti társaságok - nélkülem.

Sötétebb pillanataimban - töredelmesen bevallom - hajlamos vagyok ezt a "magányosságomat" a külvilágra kenni. De az esetek többségében tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a hiba az én készülékemben van. Nem hibáztathatok mindenki mást, hogy nem barátkozik velem, ahelyett, hogy magamat hibáztatnám, amiért nem barátkozom másokkal. Valójában tettem már kísérleteket arra, hogy befurakodjak egy-egy összeszokottabb társaságba, és meglepetten vettem tudomásul, hogy sehonnan sem néztek ki. Egy osztálykirándulás alkalmával (gimnáziumról van szó) például - magamhoz képest - erőszakosan odacsapódtam egy kisebb gyülekezethez, és megpróbáltam egy kicsit... jó színben feltűnni. Megmutatni azt az oldalamat, amit csak azok ismernek, akik közel állnak hozzám. Egyetlen tapasztalatot szereztem: kegyetlenül, kibírhatatlanul fárasztó. Erőltetettnek éreztem, hogy mindenhez odategyem a vicces megjegyzésemet, hogy mindenen nevessek, amin a többiek, és mindent kimondjak, amit gondolok.

Ha megkérdezné valaki az osztálytársaimat, hogy mit gondolnak rólam, és a barátaimat(!), a különbség olyannyira szembetűnő lenne, hogy bárki joggal kérdezhetné: ugyanarról a személyről van szó? Az eltérés oka prózai. Ha kettőnél több ismeretlen arcot látok magam körül, onnantól kezdve nem tudom adni magamat, azt a magamat, amit esetleg mások is érdekesnek, vonzónak találnának. És ez bizony nem segít sokat egy beilleszkedésnél sem... Főleg, ha harminc ismeretlen arccal kell megbirkóznom. Egy osztályteremben csendes vagyok, visszahúzódó. Akkor szólok, ha kérdeznek. Csak néha, nagyon-nagyon ritkán mondok ki egyet-egyet azokból az epésen ironikus megjegyzésekből, amik egyébként hozzátartoznak a személyiségemhez. Néha elgondolkodom, vajon milyennek tűnhetek mások szemében? Egy keserű kis túlbuzgó strébernek? Vagy egy szimpla, magánéleti gondokkal küzdő problémás tinédzsernek? Néha sokért nem adnám, ha egy kicsit belelátnék mások fejébe.

Akik közel állnak hozzám, tudják: Néha nagyon lökött tudok lenni, főleg ha fáradt vagyok. Hülyeségeket hordok össze, és ha formában vagyok, nehéz megmaradni mellettem úgy, hogy ne röhögjön az ember. Iszonyatosan rendetlen és iszonyatosan precíz vagyok egyszerre. Nagyon tudok szeretni, de gyűlölni is. Ha valakit meg akarok bántani, biztosan megtalálom a módját. De ezeket mind vajon hány ember tudja rólam? Pár másodperc gondolkodás után, bizonytalan tippként ötöt mondanék. Talán telhetetlen vagyok, de ebből az ötből kettő éppen Pesten ücsörög az ELTE bölcsészkarának valamelyik épületében, egyet pedig csak azért adtam hozzá a négy biztoshoz, mert tuti van valaki, aki jobb emberismerő, mint hinném.

Visszatérve a hétköznapi dolgokhoz, egyáltalán nem érzem jól magam így, és ezt beismerem. Nem tetszik, hogy mindig én vagyok az utolsó, aki kimegy a teremből, de soha senki nem vár meg. Nem tetszik, hogy ha valakinek egyedül kell ülnie egy órán, biztos én vagyok az. Nem tetszik, hogy ha az osztálykiránduláson a négyágyas szobára három barátnő pályázik, én vagyok a negyedik, a "biztosíték". Hogy én vagyok az, aki nem tartozik sehova, akit egyedüli önálló lényként lehet rángatni, mert nincs számára olyan barát, aki nélkül egy lépést sem tesz.

Nem állítom, hogy egyedül vagyok a problémámmal. Nyilván van rajtam kívül olyan, aki nem tartozik sehová - tudok is rá példát mondani. Jogos a kérdés, miért nem barátkozom vele? A válasz egyszerű: nem tudnék. És itt bukik fel egy újabb nyomós indok, hogy miért is van csak annyi barátom, amennyi. Mert teljesen más dolgok foglalkoztatnak, mint általában a kortársaimat, és általában azokat, akikkel összehoz a sors.

Nem foglalkoztat különösebben, milyen ruhát veszek fel holnap - majd reggel kikapom a szekrényből. Viszont szeretném megtanulni a japán hiraganákat, és lehetőleg a katakanákat is, mielőtt japán szakra mennék. Nem kelek fel reggel korábban, hogy megcsináljam a hajamat és a sminkemet. De szeretnék eredeti nyelvről haikukat fordítani magyarra. Nem érdekelnek a legújabb pletykák az évfolyamtársaim szerelmi életével kapcsolatban. De éget a vágy, hogy kiolvassam a Büszkeség és balítéletet angolul, pedig magyarul már kiolvastam. Szeretnék jobb és szebb, de legfőképp tartalmasabb verseket írni. Szeretném, ha megbíznának bennem az emberek. Szeretném, ha fontos lennék. És a legeslegjobban talán azt szeretném, hogyha hiányoznék, ha esetleg nem lennék.

Mert hiába hiányoztam két hétig az iskolából, senki nem keresett, hogy mi a baj, pedig elérhető voltam - úgymond egy kattintásnyira. De nem vádaskodom, mert én sem szoktam másoktól megkérdezni. Egy-két kivétellel.

Néha elgondolkodom, miben vagyok rosszabb a többieknél? Mi nincs meg bennem, mi hiányzik belőlem ahhoz, hogy boldog része lehessek egy összeszokott társaságnak? Miért van az, hogy a barátom egy mazsibulis este után sokkal felszabadultabban és közvetlenebbül beszélgetett az osztálytársaimmal, mint én akár négy év után fogok? Eddig még nem kaptam konkrét választ - mások sem adtak, és én sem jöttem rá a titokra. Mindenesetre próbálkozom majd, ha megint lesz hozzá lelki energiám. Aztán kiderül.

2009. szeptember 19., szombat

Éretlenség

Talán nem lep meg senkit a témaválasztás. 18 éves vagyok, bő nyolc hónap múlva elérkezik életem első nagy megmérettetése: az érettségi.

Szinte már hallom a sokat tapasztalt olvasók bölcs kommentárjait. Kicsinyítsétek csak az érdemeimet, magyarázzátok el nekem századszor is, hogy miért NEM kell tartani az érettségitől. (Persze, mire oda eljutok, az öt tantárgyból már csak három marad - hiszen az első akadályt tavaly évvégén letudtam, a másodikat pedig most, heteken belül küzdöm le.) Az egyetemisták pedig elnéző mosollyal, mindentudó fejcsóválással teszik hozzá: Az érettségi semmi a vizsgaidőszakhoz képest.

De kérdem én, most akkor a vizsgaidőszakoktól tartsak, amik az egyetemen fognak várni rám, habzó szájjal és vérben forgó szemekkel? Persze, az egyetemen, amiről még azt sem tudom, MELYIK egyetem. De azért az indulatokat kissé visszafogva, szeretném megköszönni azoknak, akik pusztán azért tesznek ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket, hogy megnyugtassanak. Én tényleg értékelem az igyekezetet, de - ők maguk is tudhatják - ettől cseppet sem fog lejjebb vándorolni a mutató azon az idegesség-méteren. A gimnázium első éveiben a "Kit érdekel az érettségi? Lelkes vagyok és tanulok" értéken állt. A második év végén a "Már most el kéne döntenem milyen fakultációt vegyek fel?! Jó vicc!" értéken, az előzőnél azért jóval magasabb szinten tendált az a mutató. Most pedig a "18 évesen döntsek a hátralevő életemről?! Egyéb okos ötlet??" feliratnál táncol, és bizony nem sok hiányzik az "Érettségi?!?! Hadd mérgezzem meg az ablakot, vagy vágjam föl a gázt, magamra ereszthetem az ereimet?!" szinthez.

Filozófia. A tizenkettedik évfolyam laza tantárgya. Eddig volt tánc és dráma, etika, informatika... most filozófia van. Persze a gondolkodás jegyében ismét elhangzott a kérdés, amitől a fél osztályom retteg, a másik fele pedig várakozón csillogó szemekkel várja, hogy büszkén kiálthassa a terem csöndjébe a döntést, amit már tíz éve meghozott, és azóta is teljes szívvel és lélekkel ragaszkodik hozzá. Átmeneti lény csak pár van - én szerencsére közéjük tartozom. De a tanárnő arcát látni kellett volna, amikor a "Hol szeretnél tovább tanulni?" kérdésre egy alig hallható, bizonytalan-remegős "Még nem tudom..."-ot kapott. Elkerekedett szemek, pár másodperces néma hápogás, majd utalgatások arra, hogy milyen nagyon-nagyon kevés időnk van eldönteni, mit is szeretnénk.

Hallottam már olyan nyugtatgatási stratégiát is, hogy mindegy, mit tanulok, és mi lesz az első munkahelyem, mert úgyis rengetegszer változni fog, és egyáltalán nem ott fogok kilyukadni, ahol elkezdtem. Ez azért - valljuk be - nem annyira megnyugtató, mint amennyire annak szánták. És vajon csoda-e, ha a gimnazista gatyát cserél az "érettségi" szó hallatán a tizenkettedik évfolyamban? Bár nem tudok általánosítani, abban az általános iskolában, ahova én jártam, már a felső tagozat elejétől(!) kezdve egyre többször hangzott el ez a szó. Természetesen elsősorban a három kötelező érettségi tantárgy óráin, de akkor is. Na és persze csak másodlagos volt a "felvételi" szó után, ami akkor még a középiskolai felvételit jelentette. A gimnáziumban a helyzet leírhatatlan volt, már az ELSŐ TANÍTÁSI NAPON. Beültem harminckettő új osztálytárs közé, akik közül egyet ismertem, aztán bejött a terembe egy vadidegen tanerő, és miről kezdett el szónokolni? Hát persze. Az érettségiről. De ugyan mikor riogattak engem az egyetemi vizsgaidőszakokkal? Most először, igen.

A három kötelező tantárgy megér egy külön bekezdést, azt hiszem, ha már egyszer szóba került. Bizton állíthatom, hogy mindenkinek van legalább egy ezek közül a tárgyak közül, amit nagyon-nagyon szívesen kihúzna a kötelezők listájáról. A reál beállítottságúak a történelemre és főleg a magyarra fújnak ezerrel, a hozzám hasonló humánosok pedig a matematikát kívánják a pokol tornácára. (Csak azért a tornácra, mert Dante szerint az még a legmélyebb bugyroknál is rosszabb - ezt mintegy a humán beállítottságomat igazolandó tettem hozzá.) Én azt kérdezgetem rendszeresen - amolyan költői kérdésként -, hogy mikor fogom én hasznát venni a szinusz-függvénynek és az ismétléses permutációnak? Mikor lesz szükségem nekem ezekre a rendkívül alapvető(?) tudományokra és módszerekre? Persze a reálosok erre visszavágnak, hogy Dobzse Ulászló uralkodása sem tartozik az élettel való boldogulás alappillérei közé, ahogyan az sem, hogy mi a különbség a Petrarca és Shakespeare által "feltalált" szonettek között. És én nem vitatkozom.

Mindezek ellenére kicsit azért szerencsésnek érzem magam. Egyrészt azért, mert nekem még nem kell az egy kötelező nyelv mellé egy kötelező természettudományi tantárgyat is kiválasztani (a természettudományok még talán a matematikánál is távolabb állnak tőlem), másrészt azért, mert megadatott nekem, hogy aggódjak az érettségin. Furcsán hangozhat, de örülök neki, hogy eljutottam idáig, hogy volt annyi eszem, hogy már általános iskola első osztályától lelkiismeretesen tanultam (na jó, ijesztően maximalista voltam és ragadt rám a tananyag, de akkor is), hogy az ország egyik legjobb gimnáziumába járhatok, és hogy nincsenek túl nagy kétségeim afelől, hogy felvesznek az ELTÉre, ha mindent beleadok.

A kérésem mindössze annyi, hogy viseljetek el minket, szerencsétlen, hányattatott sorsú, agyonkínzott végzősöket, ne röhögjetek rajtunk és szenvedéseinken, és bírjátok ki, amíg mi is elérünk ahhoz a bizonyos vizsgaidőszakhoz. Hogy akkor majd együtt mosolyogjunk veletek azokon az aggódós végzősökön, akiknek - de jó! - csak annyit kell megtanulniuk, amennyit. És persze, akkor majd nyugodt szívvel, önelégülten tehetitek hozzá: Mi megmondtuk.

2009. július 7., kedd

Agyonrágott tabutéma

Az ember annyit hall bizonyos dolgokat, hogy egy idő után készpénznek veszi, elhiszi, sőt maga is hangoztatni kezdi. Ilyen például az az állítás is, hogy a szex tabutéma. Hát persze, sok párkapcsolatban gondot okoz az, hogy a felek őszintén és nyíltan megbeszéljék egymással a nemi együttléttel kapcsolatban felmerülő gondokat, ötleteket és vágyakat. Ilyen értelemben talán tabu. Mindezek ellenére nem sok olyan területét tudnám felsorolni a médiának, ahol nem fordul elő ez a téma - rendszeresen.

Szinte minden magazinban - amelyik célközönsége egy kicsit is érintett, és nem vérmesen szakosodott a témája - találunk legalább egy, ha nem több szexszel foglalkozó rovatot. Kapunk tanácsokat, hogy hogyan pezsdítsük fel nemi életünket, kapunk hegyibeszédeket a védekezés fontosságáról, szakértők segítenek testi és pszichológiai problémák megoldásában és persze olvashatunk szaftos nyáresti sztorikat egyéjszakás kalandokról, amik váratlanul sírig tartó boldog házasságba torkollanak.

Természetesen vannak az előbb felsoroltak közül nagyon hasznos, mondhatni nélkülözhetetlen rovatok is. Sokan szégyenkeznek, ha a szex és az azzal kapcsolatos problémák kerülnek szóba. Rengetegen írnak inkább egy szellemes (avagy kevésbé szellemes) jelige, fedőnév mögé bújva szakembereknek egy magazinba, minthogy elmenjenek egy szexuálpszichológushoz, nőgyógyászhoz, vagy bármilyen olyan emberhez, akinek a foglalkozása hallatán az "orvos" szóra asszociálni lehet. Ezen kívül vitathatatlan tény, hogy a védekezés fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, mert nem csak az abortuszt lehet elkerülni vele, de - bizonyos formáival - a nemi betegségeket is.

Mindezek ellenére én, személy szerint túlzásnak vélem a felhajtást. Nem olvasok sokféle magazint, Isten látja lelkemet. A korosztályomnak szánt tiniújságok közül az általam színvonalasabbnak tartottak mellett mindössze Mondot (animékre, mangákra, a japán kultúrára szakosodott magazint) és Mindennapi Pszichológiát olvasok. (Ezutóbbiból eddig egyetlen szám vásárolható meg a környékemen legjobb tudomásom szerint. Én mindenesetre türelmetlenül várom a folytatást.) Bár a Mondoban nehezen találnék szexre utaló cikket, vagy rovatot (ez nyilván abból is adódik, hogy a japán rajzfilmek a nálam jóval fiatalabb korosztályt is érdeklik), a MiPsziben pedig - meglepő módon - színtisztán és szakavatottan, csakis pszichológiai szempontból közelítik meg a problémát, a tiniújságok hasábjain bizony akarva akaratlanul, állandóan beleszaladok az ehhez hasonló cikkekbe.

Bármennyire is elhanyagolták ezt a témát az eddigiekben (nehezen tudom elképzelni, hogy a Nagyváradi Napló vagy a Nyugat fénykorában szexualitással foglalkozó cikkeket közölt volna), ettől még a tárház sajnos kimeríthető. Nem lehet vég nélkül ontani a kommersz jótanácsokat, és ismételgetni az elnyűtt frázisokat. Amikor elolvasom ugyanazt két különböző újságban, sóhajtok egyet, és megértően továbblapozok - elvégre nem maradhatnak le a konkurenciától. De előfordul, hogy egy magazin két egymást követő, vagy egy negyedévben megjelenő számaiban is ugyanazt látom, csak pepitában.

Tanácsok nekünk, hölgyeknek? "Csak akiben megbízol", "Ne add oda magad akárkinek", "Lazíts, és engedd el magad", "Ne stresszelj, ne légy feszült". És persze a másik - állítólag erősebbik - nem is megkapja a maga adagját. "Ne tarts a kudarctól", "Ne akarj mindenáron teljesíteni", "Légy figyelmes", "Tudd meg, mire vágyik a partner". És persze ott vannak az általános érvényű, mindenkire kiterjedő jótanácsok. "Beszéljetek róla", "Ne féljetek elmondani egymásnak a vágyaitokat", "Teremtsetek nyugodt környezetet", "Ne legyen semmiféle zavaró tényező". Hányszor, de hányszor olvastam már a hosszú előjáték fontosságáról, a gyertyákról és füstölőkről, a kellemes háttérzenéről és a kulcsra zárt ajtókról. Hány és hány százalékokkal illusztrált közvéleménykutatást nyálaztam át arról, ki milyen pózt szeret, mit néz meg a másikon, és szereti-e, ha ég aktus közben a villany. Hányszor, de hányszor olvastam erogén zónákról, szexi ruhadarabokról, vágykeltő afrodiziákumokról, csábító tippekről és persze ötletes, vad és extrém segédeszközökről.

Sajnos egyet tudok bizton állítani: Nincs új a nap alatt. A jól ismert nótát hallgatjuk minden egyes alkalommal, csak egy kicsit átvariálnak rajta ezt-azt, hogy ismét el lehessen adni. Joggal kérdezheti akárki, honnan tudom, ha egyszer - magam mondtam - nem olvasok sokféle újságot. Ki kell ábrándítsam a kötözködőket, ha magazinok belsejét nem is bújom gyakran, a borítót és a főcímeket azért még látom. És - sajnos vagy nem sajnos, mindenki döntse el maga - majdnem mindegyikről rámvigyorog egy "Forró éjszakák - rövid erotikus történetek", egy "Tippek és trükkök - hogyan csábítsuk el újra és újra partnerünket?", egy "Gyorstalpaló reménybeli lepedőakrobatáknak" vagy egy "Mire is jók a konyhai eszközök a főzésen kívül?".

Az egyetlen lehetséges magyarázat, ami a jelen pillanatig eszembe jutott: a pénz. Mert az ember igenis megveszi azt az újságot, amiben talál szexet, még ha valahol egy gondosan elnémított és elnyomott agytekervényében tudja is, hogy semmi újat nem fog tanulni. Mert az ember tényleg fal mindent, ami szex, mindent, ami intim és mindent, ami erotikus. (Tisztelet a kivételnek, ugyebár.) A kíváncsiság valóban jellemző tulajdonsága a Földet egyre inkább benépesítő homo sapiens sapienseknek, de vajon mikor veszi észre a tisztelt publikum azt, amit én - jóból is megárt a sok?

2009. július 6., hétfő

Fülszöveg, vagy amit akartok

Talán ez sem lesz hosszabb életű, mint az összes többi blogom, talán nagyobb népszerűségnek sem fog örvendeni azoknál. Egyszerűen csak úgy gondoltam, kiírom magamból mindazt, ami néha összegyűlik bennem. Egy-egy téma köré meglepően sok, és meglepően összeszedett gondolatokat szoktam társítani, és úgy döntöttem, nem hagyom, hogy ezek a kis gondolatfelhők elvesszenek. ^^ Így született a SedNapló ötlete. Bár már elég régóta játszadozom ezzel a gondolattal, tetlegességig csak most fajult az elképzelés.

Kezdetnek ennyi, remélem tetszeni fog az eredmény!

Ui.: A pozitív kritikákat hálás köszönettel, a negatív de építő kritikákat fintorogva, a negatív és rosszindulatú kritikákat szitkozódva és anyázva fogadom. Előre is köszönöm! Ja, és téma-ötletekkel is bombázhattok. ;)