Pages

2009. szeptember 21., hétfő

Társas(s)ág

Min múlik az, hogy valaki mennyire van a figyelem középpontjában? Hogy mennyire fogadják be, és érdeklődnek iránta? Genetika? Nevelés? Véletlen?

Amióta az eszemet tudom, problémáim voltak a beilleszkedéssel. Ez talán egyedül az óvodára nem volt igaz, de azért ott is kilógtam a sorból rendesen - nem tanult meg minden csoporttársam négy évesen olvasni.

Általános iskolában afféle páriának éreztem magam. Mindenki szuperintelligensnek tartott, valami felsőbbrendű lénynek, és nem is nagyon közeledtek hozzám. Persze az én személyiségem sem könnyítette meg a helyzetemet, ezt be kell ismernem. Egyszerűen nem vagyok az a típus, aki odamegy egy társasághoz, beáll a körbe, és elkezd hozzászólogatni a témához, és nevet a vicceken. Nem érzem magam oda valónak, vagy ha egyszerűbben akarunk fogalmazni, félek attól, hogy kinéznek a klikkből. Inkább ülök egyedül a padomban, vagy - ahogy ez általános iskolában volt jellemző - azzal az egy, maximum két emberrel múlatom az időt, akik nyolc év alatt sikeresen közel kerültek hozzám. Azt hiszem az arány már önmagában sokat elárul.

A gimnáziummal kapcsolatban nagyon bizakodó voltam az első napokban. Én még szinte senki nevét sem tudtam (egy régi osztálytársamén kívül), csak azt, hogy sok Anna van, és kettő Fanni. Ezzel szemben a saját nevemet nem egy osztálytársamtól hallottam, ami kezdetben igen jó hatással volt az önbecsülésemre. Utólag belegondolva nyilván a nevem ritkasága (Noémiből azért kicsit kevesebb van, mint Annából) és a tény, hogy nekem kellett rögtön a kezdetek kezdetén angoltankönyvpénzt szednem, nagyban hozzájárultak az "ismertségemhez". Egy-két hét után körülnéztem a harminchárom fős osztályban, és újfent azt tapasztaltam, hogy kialakultak a baráti társaságok - nélkülem.

Sötétebb pillanataimban - töredelmesen bevallom - hajlamos vagyok ezt a "magányosságomat" a külvilágra kenni. De az esetek többségében tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a hiba az én készülékemben van. Nem hibáztathatok mindenki mást, hogy nem barátkozik velem, ahelyett, hogy magamat hibáztatnám, amiért nem barátkozom másokkal. Valójában tettem már kísérleteket arra, hogy befurakodjak egy-egy összeszokottabb társaságba, és meglepetten vettem tudomásul, hogy sehonnan sem néztek ki. Egy osztálykirándulás alkalmával (gimnáziumról van szó) például - magamhoz képest - erőszakosan odacsapódtam egy kisebb gyülekezethez, és megpróbáltam egy kicsit... jó színben feltűnni. Megmutatni azt az oldalamat, amit csak azok ismernek, akik közel állnak hozzám. Egyetlen tapasztalatot szereztem: kegyetlenül, kibírhatatlanul fárasztó. Erőltetettnek éreztem, hogy mindenhez odategyem a vicces megjegyzésemet, hogy mindenen nevessek, amin a többiek, és mindent kimondjak, amit gondolok.

Ha megkérdezné valaki az osztálytársaimat, hogy mit gondolnak rólam, és a barátaimat(!), a különbség olyannyira szembetűnő lenne, hogy bárki joggal kérdezhetné: ugyanarról a személyről van szó? Az eltérés oka prózai. Ha kettőnél több ismeretlen arcot látok magam körül, onnantól kezdve nem tudom adni magamat, azt a magamat, amit esetleg mások is érdekesnek, vonzónak találnának. És ez bizony nem segít sokat egy beilleszkedésnél sem... Főleg, ha harminc ismeretlen arccal kell megbirkóznom. Egy osztályteremben csendes vagyok, visszahúzódó. Akkor szólok, ha kérdeznek. Csak néha, nagyon-nagyon ritkán mondok ki egyet-egyet azokból az epésen ironikus megjegyzésekből, amik egyébként hozzátartoznak a személyiségemhez. Néha elgondolkodom, vajon milyennek tűnhetek mások szemében? Egy keserű kis túlbuzgó strébernek? Vagy egy szimpla, magánéleti gondokkal küzdő problémás tinédzsernek? Néha sokért nem adnám, ha egy kicsit belelátnék mások fejébe.

Akik közel állnak hozzám, tudják: Néha nagyon lökött tudok lenni, főleg ha fáradt vagyok. Hülyeségeket hordok össze, és ha formában vagyok, nehéz megmaradni mellettem úgy, hogy ne röhögjön az ember. Iszonyatosan rendetlen és iszonyatosan precíz vagyok egyszerre. Nagyon tudok szeretni, de gyűlölni is. Ha valakit meg akarok bántani, biztosan megtalálom a módját. De ezeket mind vajon hány ember tudja rólam? Pár másodperc gondolkodás után, bizonytalan tippként ötöt mondanék. Talán telhetetlen vagyok, de ebből az ötből kettő éppen Pesten ücsörög az ELTE bölcsészkarának valamelyik épületében, egyet pedig csak azért adtam hozzá a négy biztoshoz, mert tuti van valaki, aki jobb emberismerő, mint hinném.

Visszatérve a hétköznapi dolgokhoz, egyáltalán nem érzem jól magam így, és ezt beismerem. Nem tetszik, hogy mindig én vagyok az utolsó, aki kimegy a teremből, de soha senki nem vár meg. Nem tetszik, hogy ha valakinek egyedül kell ülnie egy órán, biztos én vagyok az. Nem tetszik, hogy ha az osztálykiránduláson a négyágyas szobára három barátnő pályázik, én vagyok a negyedik, a "biztosíték". Hogy én vagyok az, aki nem tartozik sehova, akit egyedüli önálló lényként lehet rángatni, mert nincs számára olyan barát, aki nélkül egy lépést sem tesz.

Nem állítom, hogy egyedül vagyok a problémámmal. Nyilván van rajtam kívül olyan, aki nem tartozik sehová - tudok is rá példát mondani. Jogos a kérdés, miért nem barátkozom vele? A válasz egyszerű: nem tudnék. És itt bukik fel egy újabb nyomós indok, hogy miért is van csak annyi barátom, amennyi. Mert teljesen más dolgok foglalkoztatnak, mint általában a kortársaimat, és általában azokat, akikkel összehoz a sors.

Nem foglalkoztat különösebben, milyen ruhát veszek fel holnap - majd reggel kikapom a szekrényből. Viszont szeretném megtanulni a japán hiraganákat, és lehetőleg a katakanákat is, mielőtt japán szakra mennék. Nem kelek fel reggel korábban, hogy megcsináljam a hajamat és a sminkemet. De szeretnék eredeti nyelvről haikukat fordítani magyarra. Nem érdekelnek a legújabb pletykák az évfolyamtársaim szerelmi életével kapcsolatban. De éget a vágy, hogy kiolvassam a Büszkeség és balítéletet angolul, pedig magyarul már kiolvastam. Szeretnék jobb és szebb, de legfőképp tartalmasabb verseket írni. Szeretném, ha megbíznának bennem az emberek. Szeretném, ha fontos lennék. És a legeslegjobban talán azt szeretném, hogyha hiányoznék, ha esetleg nem lennék.

Mert hiába hiányoztam két hétig az iskolából, senki nem keresett, hogy mi a baj, pedig elérhető voltam - úgymond egy kattintásnyira. De nem vádaskodom, mert én sem szoktam másoktól megkérdezni. Egy-két kivétellel.

Néha elgondolkodom, miben vagyok rosszabb a többieknél? Mi nincs meg bennem, mi hiányzik belőlem ahhoz, hogy boldog része lehessek egy összeszokott társaságnak? Miért van az, hogy a barátom egy mazsibulis este után sokkal felszabadultabban és közvetlenebbül beszélgetett az osztálytársaimmal, mint én akár négy év után fogok? Eddig még nem kaptam konkrét választ - mások sem adtak, és én sem jöttem rá a titokra. Mindenesetre próbálkozom majd, ha megint lesz hozzá lelki energiám. Aztán kiderül.

2009. szeptember 19., szombat

Éretlenség

Talán nem lep meg senkit a témaválasztás. 18 éves vagyok, bő nyolc hónap múlva elérkezik életem első nagy megmérettetése: az érettségi.

Szinte már hallom a sokat tapasztalt olvasók bölcs kommentárjait. Kicsinyítsétek csak az érdemeimet, magyarázzátok el nekem századszor is, hogy miért NEM kell tartani az érettségitől. (Persze, mire oda eljutok, az öt tantárgyból már csak három marad - hiszen az első akadályt tavaly évvégén letudtam, a másodikat pedig most, heteken belül küzdöm le.) Az egyetemisták pedig elnéző mosollyal, mindentudó fejcsóválással teszik hozzá: Az érettségi semmi a vizsgaidőszakhoz képest.

De kérdem én, most akkor a vizsgaidőszakoktól tartsak, amik az egyetemen fognak várni rám, habzó szájjal és vérben forgó szemekkel? Persze, az egyetemen, amiről még azt sem tudom, MELYIK egyetem. De azért az indulatokat kissé visszafogva, szeretném megköszönni azoknak, akik pusztán azért tesznek ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket, hogy megnyugtassanak. Én tényleg értékelem az igyekezetet, de - ők maguk is tudhatják - ettől cseppet sem fog lejjebb vándorolni a mutató azon az idegesség-méteren. A gimnázium első éveiben a "Kit érdekel az érettségi? Lelkes vagyok és tanulok" értéken állt. A második év végén a "Már most el kéne döntenem milyen fakultációt vegyek fel?! Jó vicc!" értéken, az előzőnél azért jóval magasabb szinten tendált az a mutató. Most pedig a "18 évesen döntsek a hátralevő életemről?! Egyéb okos ötlet??" feliratnál táncol, és bizony nem sok hiányzik az "Érettségi?!?! Hadd mérgezzem meg az ablakot, vagy vágjam föl a gázt, magamra ereszthetem az ereimet?!" szinthez.

Filozófia. A tizenkettedik évfolyam laza tantárgya. Eddig volt tánc és dráma, etika, informatika... most filozófia van. Persze a gondolkodás jegyében ismét elhangzott a kérdés, amitől a fél osztályom retteg, a másik fele pedig várakozón csillogó szemekkel várja, hogy büszkén kiálthassa a terem csöndjébe a döntést, amit már tíz éve meghozott, és azóta is teljes szívvel és lélekkel ragaszkodik hozzá. Átmeneti lény csak pár van - én szerencsére közéjük tartozom. De a tanárnő arcát látni kellett volna, amikor a "Hol szeretnél tovább tanulni?" kérdésre egy alig hallható, bizonytalan-remegős "Még nem tudom..."-ot kapott. Elkerekedett szemek, pár másodperces néma hápogás, majd utalgatások arra, hogy milyen nagyon-nagyon kevés időnk van eldönteni, mit is szeretnénk.

Hallottam már olyan nyugtatgatási stratégiát is, hogy mindegy, mit tanulok, és mi lesz az első munkahelyem, mert úgyis rengetegszer változni fog, és egyáltalán nem ott fogok kilyukadni, ahol elkezdtem. Ez azért - valljuk be - nem annyira megnyugtató, mint amennyire annak szánták. És vajon csoda-e, ha a gimnazista gatyát cserél az "érettségi" szó hallatán a tizenkettedik évfolyamban? Bár nem tudok általánosítani, abban az általános iskolában, ahova én jártam, már a felső tagozat elejétől(!) kezdve egyre többször hangzott el ez a szó. Természetesen elsősorban a három kötelező érettségi tantárgy óráin, de akkor is. Na és persze csak másodlagos volt a "felvételi" szó után, ami akkor még a középiskolai felvételit jelentette. A gimnáziumban a helyzet leírhatatlan volt, már az ELSŐ TANÍTÁSI NAPON. Beültem harminckettő új osztálytárs közé, akik közül egyet ismertem, aztán bejött a terembe egy vadidegen tanerő, és miről kezdett el szónokolni? Hát persze. Az érettségiről. De ugyan mikor riogattak engem az egyetemi vizsgaidőszakokkal? Most először, igen.

A három kötelező tantárgy megér egy külön bekezdést, azt hiszem, ha már egyszer szóba került. Bizton állíthatom, hogy mindenkinek van legalább egy ezek közül a tárgyak közül, amit nagyon-nagyon szívesen kihúzna a kötelezők listájáról. A reál beállítottságúak a történelemre és főleg a magyarra fújnak ezerrel, a hozzám hasonló humánosok pedig a matematikát kívánják a pokol tornácára. (Csak azért a tornácra, mert Dante szerint az még a legmélyebb bugyroknál is rosszabb - ezt mintegy a humán beállítottságomat igazolandó tettem hozzá.) Én azt kérdezgetem rendszeresen - amolyan költői kérdésként -, hogy mikor fogom én hasznát venni a szinusz-függvénynek és az ismétléses permutációnak? Mikor lesz szükségem nekem ezekre a rendkívül alapvető(?) tudományokra és módszerekre? Persze a reálosok erre visszavágnak, hogy Dobzse Ulászló uralkodása sem tartozik az élettel való boldogulás alappillérei közé, ahogyan az sem, hogy mi a különbség a Petrarca és Shakespeare által "feltalált" szonettek között. És én nem vitatkozom.

Mindezek ellenére kicsit azért szerencsésnek érzem magam. Egyrészt azért, mert nekem még nem kell az egy kötelező nyelv mellé egy kötelező természettudományi tantárgyat is kiválasztani (a természettudományok még talán a matematikánál is távolabb állnak tőlem), másrészt azért, mert megadatott nekem, hogy aggódjak az érettségin. Furcsán hangozhat, de örülök neki, hogy eljutottam idáig, hogy volt annyi eszem, hogy már általános iskola első osztályától lelkiismeretesen tanultam (na jó, ijesztően maximalista voltam és ragadt rám a tananyag, de akkor is), hogy az ország egyik legjobb gimnáziumába járhatok, és hogy nincsenek túl nagy kétségeim afelől, hogy felvesznek az ELTÉre, ha mindent beleadok.

A kérésem mindössze annyi, hogy viseljetek el minket, szerencsétlen, hányattatott sorsú, agyonkínzott végzősöket, ne röhögjetek rajtunk és szenvedéseinken, és bírjátok ki, amíg mi is elérünk ahhoz a bizonyos vizsgaidőszakhoz. Hogy akkor majd együtt mosolyogjunk veletek azokon az aggódós végzősökön, akiknek - de jó! - csak annyit kell megtanulniuk, amennyit. És persze, akkor majd nyugodt szívvel, önelégülten tehetitek hozzá: Mi megmondtuk.