Pages

2009. október 30., péntek

Generációk Közötti Grand Canyon

Egyre többet, és egyre fiatalabb felnőttektől (lassan gyerekektől is) hallom azt az ominózus mondatot, aminek említésére a tizenévesek többsége vehemens tiltakozásba kezd, a tisztelendő kivételek rétege pedig szomorú fejcsóválásba: "Ezek a mai fiatalok".

Tisztán emlékszem még arra az érzésre, ami pár évvel ezelőtt kerített hatalmába, valahányszor megütötte a fülemet ez a pár szó. Jellemzően nyolcvan és a halál között (elnézést) lézengő idős hölgyek szájából hallottam ilyesmit, buszon ülve, vagy a buszmegállóban, vagy bárhol az utcán. Idegesített, mert a fiatalságnak azon rétege, akiket én ismertem, sehogyan sem passzolt abba az ősbunkó, tájparaszt és ösztönből tahó társaságba, akiket azok az idősödő hölgyek a szavaikkal illettek. Most viszont be kell látnom, hogy azoknak a kendős asszonykáknak bizony igazuk volt. Valamelyest.

Két példán keresztül szeretném illusztrálni ezt a pálfordulást, amit a hozzáállásom produkált az elmúlt időszakban. Bár ez a fordulat nem új keletű, csak most jutottam el odáig, hogy monitorra vessem a gondolataimat.

Amikor első osztályos kisiskolás voltam, még külön épület volt fenntartva a Neumann János Általános Iskolában az első két évfolyamnak. Számomra az iskolások világa elsősökből és másodikosokból állt. A tanárokat - természetesen - ösztönösen tiszteltem, mindig szót fogadtam és eszembe sem jutott lázadozni. Ez talán még ma is jelen van pár helyen, bár nem divat, abban biztos vagyok. De én arra az érzésre is tisztán emlékszem, ami akkor töltött el, amikor a másodikos kisiskolásokra néztem. Őket is tiszteltem! Minden vágyam volt, hogy egyszer én is olyan nagy és okos legyek, mint ők. Ha szembejött velem valamelyikük a folyosón, utat engedtem neki, és bármennyire is furcsának tűnik, mindkét évfolyam tudatában volt ennek a korai hierarchikus állapotnak - mégsem használta ki senki, nem voltak piszkálódások, senki nem csúfolta a másikat azért, mert fiatalabb volt nála. Elfogadtuk a rendszert olyannak, amilyen volt.

Ahogy harmadikos lettem, átkerültem az iskola nagyobbik épületébe. Persze megint én voltam a legkisebb, és ez ugyanolyan következményekkel járt, mint azelőtt. A nyolcadikosok számunkra nem is emberi lények voltak, inkább valami távoli bolygóról érkezett idegenek. Rájuk nézni is csak csodálattal mertünk, nem hogy meg is szólítsuk őket. Némelyiküket félelemből, a legtöbbjüket tiszteletből, de nem mertük. A tanárok pedig továbbra is mindenen felül álltak.

Ahogy persze a serdülőkor küszöbére lépett az osztály, és az egész évfolyam, a tanárok mindenhatóságát már kétségbe vontuk, de csak annyira, amennyire a felismerés, miszerint ők is csak emberek, kényszerűvé tette. Az iskola végzősei is veszítettek valamennyit glóriájukból és isteni fényükből, de még mindig ők álltak a piramis tetején.

Amikor a tanárainkat néhanapján meglátogatták volt tanítványaik, akik már gimnazisták voltak - az az érzés semmihez nem volt fogható. Olyan volt az egész csapat, mintha egy különösen egzotikus állatot láttunk volna. Egy nálunk évekkel idősebb, sokkal okosabb és tapasztaltabb diákot láttunk, aki mosolyogva és kötetlenül beszélgetett az általunk annyira tisztelt vagy éppen félt tanárral, aki a diák jelenléte miatt még a tanórát is félretette. Számunkra ez volt a világ nyolcadik csodája. Egy hús-vér gimnazista. Hűséges kiskutyákként csüngtünk ezeknek a középiskolásoknak minden egyes szaván. Ahogy elmesélték, melyik volt az ő osztálytermük, és hogy akkor még mások tanítottak az iskolában, vagy hogy ugyanaz volt a takarítónő. És persze meséltek nekünk a gimnáziumról, az órarendjükről, hogy mennyit kell tanulni és hogy nemsokára érettségiznek. Úgy éreztük magunkat, mintha megint az óvodában ülnénk a meseszőnyegen, és az óvónő csodás, távoli tájakról mesélne nekünk.

A tiszteletet - a magam részéről - otthon is megtanultam. Mindig elvárták tőlem, hogy tiszteljem a nálam idősebbeket, és bár sosem fenyítettek, vagy büntettek, ösztönösen követtem ezt az utat. Hiszen a szüleimtől is ezt láttam - tisztelték a saját szüleiket. Édesapám például a mai napig magázza a nagymamámat, és a nagypapámat is magázta, amíg élt.

Mindezek után az élmények után igazán mellbevágó volt, amikor gimnazistaként mi mentünk vissza az általános iskolánkba. Ahogy beléptünk a régi, jó öreg osztálytermünkbe, nekünk alig derékig érő, démonarcú kis ördögporontyok estek nekünk, hogy ugyan már, mi a fenét keresünk mi itt, és húzzunk el jó messzire. Természetesen mindezt változatos, ámbár nem túl szalonképes kötőszavakkal teletűzdelve.

Alig lehettek ötödikesek, és hogy reagáltak egy gimnazista jelenlétére? Hát sehogy. Így: kikergették őket a teremből. Persze később a tanáraink is (kénytelen-kelletlen) egyetértettek velünk abban, hogy ők már nem olyanok, mint amilyenek mi voltunk. Ebben az időszakban kezdett tudatosulni bennem, hogy bizony, azok a gyerekek, akik utánunk születtek és nőnek fel, már nem olyanok lesznek, mint amilyenek mi vagyunk.

Pár nappal ezelőtt moziban voltam az egyik barátnőmmel. Okos döntés volt-e részünkről vagy sem, a Jégkorszak 3. részét néztük meg - amit a kamarateremben adtak. Persze azt már idejekorán sikerült konstatálni, hogy mi vagyunk az egyetlenek tíz és húsz év között. A nézősereg maradékát a tíz év alatti kisgyerekek és harminc feletti szüleik alkották.

Az ismétlődő gyerekkacaj és az álmélkodó bekiabálások még elviselhetőek lettek volna. Azonban mögöttünk egy olyan család foglalt helyet, amihez hasonlót sem láttam (hallottam) még soha. Anyuka és apuka közrefogta csemetéjüket, egy eleven kissrácot, és bizony a filmnél sokkal inkább meghökkentőbb műsort produkáltak mögöttünk.

Nem egy olyan gyerek volt, aki néha-néha a kelleténél hangosabban kiáltotta be az egyértelműt (például amikor a vetítővásznat három tojás foglalta el, egyikük olyan csodálkozással kiáltott fel [Tojás!], mintha négyfejű csibét látna tigrisre vadászni), de a mögöttünk ülő kisfiú olyan folyamatosan és olyan hangosan beszélt, hogy semmit nem lehetett hallani a filmből. Sőt! Furcsán hangozhat, a szülők még elviselhetetlenebbek voltak. Nemhogy csitították volna szerelmük gyümölcsét, esetleg érveltek volna valami olyasmivel, hogy nem csak ők vannak jelen, és mások is szeretnék hallani a filmet - nem. Saját fiukat megszégyenítő hangerővel kiabálták be saját gondolataikat - amelyeknek legalább a fele orbitális nagy baromság volt. Elnézést, de tényleg így van.

A kissrác értelmi szintje láthatóan (és hallhatóan) nem ütötte meg az életkorához képest elvártat, és bizony nem volt nehéz kitalálni, kiknek is köszönhető ez. Az anyuka teljes meggyőződéssel állította a csontokról, hogy fagyökerek, az apuka pedig a NASA munkatársait túlszárnyaló meggyőződéssel állította, hogy az űrhajókról kilövésük után a hajtómű válik le. Tanul a gyerek.

Ezek mellett a dolgok mellett még elmentem volna, nem lehet mindenki a végletekig művelt, és nem akarhatja mindenki, hogy a csemetéje tisztelettudó legyen, és gondok nélkül illeszkedjen be a társadalomba. Mindenkinek a szíve joga. De. Amikor azt a mondatot hallottam az édesanyától, hogy "Az meg mi a franc?!" egy kicsit kirázott a hideg, de túlléptem a dolgon. Amikor viszont saját gyermekéhez képest is nagy hangon felkiáltott, hogy "Hát ez kurva nagy!!", már komolyan felment bennem a pumpa.

Ha a saját gyerekét így neveli, ilyen kifejezésekre tanítja és minden vágya, hogy olyan mocskosszájú söpredék legyen belőle is, mint azokból a kis ördögfiókákból a volt osztályfőnököm új osztályában - ám legyen. De hogy egy koncerthangfalat meghazudtoló decibelekkel kiabálja be a kisgyerekekkel teletömött kamaraterem légterébe, hogy valami "kurva nagy", na ahhoz már pofa kell.

A film végére vált világossá, hogy mi is okozhatja azt, hogy az engem követő generációk, sőt, a nálam egy-két évjárattal fiatalabbak olyanok, amilyenek: a szülők. A nevelés. Nem tudom mi a különbség az én szüleim között, akik a negyvenes éveik végén járnak, és annak a kissrácnak a szülei között, akik a harmincas éveikben vannak. Tényleg nem tudom, mi készteti őket arra, hogy semmi erőfeszítést ne tegyenek. Hogy ne akarják, hogy a gyermekük értékes és intelligens ember legyen. Egy biztos: én nem így fogom nevelni a sajátjaimat.