Pages

2009. november 26., csütörtök

Nosztalgia

Az életemben újabban egyre meredekebb változások állnak be - erre tökéletes példa, hogy nemsoká elköltözünk innen, ebből a házból, ahol az életem legutóbbi megközelítőleg hét évét éltem. Mindezt azért hoztam fel, hogy egyfajta apropót kreáljak annak a nosztalgikus érzelemáradatnak, ami most következni fog. Ugyanis a költözés közeledtével felmerült bennem két másik hely is, ahova már sosem fogok visszatérni, vagy ha mégis, már nem lesz ugyanaz.

Az egyik ilyen hely a Széll Kálmán úti lakás, ahol 11 évet éltem le az életemből - ha jól emlékszem. Itt nőttem fel egy harmadik emeleti lakásban, a szüleimmel, a bátyámmal és később már hűséges tacskónkkal, Negróval is. A mondóka a mai napig bennem van, és furcsán, sajátosan, megnyugtatóan ismerősen cseng: "Széll Kálmán utca negyvenhat, harmadik emelet, tizenkettes ajtó".

Sosem felejtem el...

...amikor először fedeztem fel a kapucsengőn a kis lámpa gombot, amit megnyomva az összes név világítani kezdett. És persze a Fur Elise is nyilván ezért tartozik a kedvenceim közé - mert annyit hallgattam annak idején, hiszen ez volt a kapucsengőnk dallama.

...mennyi furcsa nevű emberke lakott a lépcsőház egyik lakásában, egymást felváltva. Óra Ingrid neve a mai napig előttem van, azzal az írással, ami a postaládáján szerepelt.

...Panni nénit, aki szegényem egy idősödő hölgyike volt az első emeletről, és rendszeresen bezárta az udvarra vezető ajtót. Mivel ezzel nemcsak azt akadályozta meg, hogy az udvaron keresztül betörjenek a lépcsőházba, hanem azt is, hogy a gyanútlan harmadik emeleti lakosoknak minden alkalommal vissza kelljen menniük a lakásba a kulcsért, édesanyám csakhamar sajátos tervvel állt elő. Az ajtó mellé felakasztotta a mi kulcsunkat egy szögre, egy sokatmondó üzenettel együtt, ami valahogy így hangzott: Arra az esetre, ha VALAKI becsukná az ajtót, és akkor is MINDENKI ki tudja nyitni. Panni néni egyébként rendszeresen csapkodta a falat a seprűjével, karmolásnyomok voltak a karján és folyamatosan kiabált valakivel, bár egyedül élt.

...az udvart, és hogy egyszer, amikor levittem Negrót sétálni, véletlenül rossz helyre akasztottam be a póráz kallantyúját, így elveszett a nyakából az a kis aranyszínű, két összefordított gyűszűre hasonlító valami, amiben volt egy kis fecni az elérhetőségeinkkel - arra az esetre, ha elkószálna a kis négylábú.

...a Németh családot, és főleg Alizt, akivel - természetesen - akkor voltam a legjobb viszonyban, amikor éppen költözni készültünk onnan. Emlékszem, hogy tőlük kaptam kölcsön a három régi kiadású Gyűrűk Ura kötetet, és hogy Aliz édesapja néha nagyon mogorva tudott lenni. Anyáék egy időben gyakran lejártak hozzájuk kártyázni.

...a gömb alakú kilincsünket, és hogy még előtte volt rendes kilincs is. Ezen furcsa benyomódások, karmolásszerű lenyomatok voltak, amikre nagy Aladdin-mániámban mindig azt mondtam, hogy Rádzsa rágta meg (tudjátok, a tigris).

...a kis ajtóablakot, amin keresztül látni lehetett, ha valaki felkapcsolta a lépcsőházban a villanyt, és különben is, ki lehetett nézegetni rajta az ajtón, annak kinyitása nélkül! Fantasztikus volt. De persze odakint mindig hideg volt, így hamar meg lehetett elégelni a nézelődést.

...a fürdőszobát, felújítás előtt és után. Felújítás előtt, a régi mosdókagylónál a jobboldali csapon kis bemélyedések voltak, hogy könnyen meg lehessen fogni. Az egyik ilyen bemélyedés sokkal tisztább és fényesebb (vízkőmentesebb) volt a többinél - ez volt a kedvencem. Minden egyes kézmosásnál jól megdörzsöltem, hogy szép fényes maradjon. Persze egy időben a többit is piszkáltam, hogy ne sértődjenek meg rám, és ne érezzék magukat elhanyagolva, de erről hamar leszoktam.

...mennyire gyűlöltem, ha a hajamat mosták, mert mindig rettegtem attól, hogy belemegy a víz, és főleg a sampon a szemembe. Télen mindig bent volt a hősugárzó a fürdőben, hogy ne fagyjunk halálra, miután kilépünk a kádból.

...amikor először kellett egyedül beszállnom a kádba. Előtte családostul bucsuban voltunk, és apa felült Kornéllal valami nagy, pörgős cuccra, aminek következtében iszonyatos izomláz lett apa karjában - mert olyan görcsösen kapaszkodott. Aznap nem tudott felemelni, és beletenni a kádba.

...hogy a pici őrláng mindig ott égett a fürdőben, és sosem értettem, hogy lehetnek ilyen felelőtlenek az emberek, hogy közvetlenül a kád mellé rakják az ilyen tüzes dolgokat, amikor bármikor belespriccelhet a víz. Éppen ezért mindig ügyeltem rá, hogy ne fröcsköljem le.

...a krokodilos akasztóra a folyosón lévő szekrénysor oldalán, és hogy a függöny mögött, ami a cipőket és a gázórát takarta el, mindig ott kattyogott az a számláló. Idegesítő volt.

...a barna, fából faragott kis oszlopszerű valamire, ami rendeltetését tekintve a fenti szekrénysort volt hivatott alátámasztani. Pedig ki lehetett húzni onnan, nem is volt túl nehéz, úgyhogy mindig feleslegesnek éreztem. Sosem dőlt le nélküle a szekrény.

...a nagyszobára, és arra a szürkés szőnyegre, amivel kapcsolatban évekig tévhitben éltem. Furcsa, félkörökkel és egyéb ívekkel tarkított mintája volt, és én teljesen meg voltam győződve róla, hogy ahogyan az ember rálép, felveszi a lábfej alakját a sok kis ív, és a sarokhoz valamint a lábujjak köré helyezkedik egy-egy félkör.

...a piros kanapéra, aminek furcsán kemény volt a karfája, durva az anyaga, de ha betegek voltunk, mindig azon feküdtünk. És chipset ettünk.

...a fa lambériára, ami beborította a szoba egyik falát.

...a lenyithatós szekrényre, ami valóságos kincsesláda volt, nagyon kellemes illatokkal, sok apró csecsebecsével.

...a cseresznyés pizzára, azaz arra a lapos párnaszerűségre, ami az erkélyen lévő (lila és fekete) széken volt.

...a két nyírfára az udvaron, amiknek a csúcsai még a harmadik emeleti lakásunk erkélyénél is magasabbak voltak.

...hogy a WC ajtajára belülről Magyarország térkép volt ragasztva, amit később egy horoszkópszerű karika váltott le a csillagjegyekkel és elemeikkel.

...a kis kamraszerű helyiségre, a narancssárga függönyre, és hogy a hűtőn egy gyógyszercéges, mágneses üzenethagyó tábla volt felrakva, amire előszeretettel rajzolgattam.

...a pici konyhánkra, hogy alig lehetett elférni mögöttem vacsoránál, és hogy reggel mindig arra a hangra ébredtem, ahogy a kis csokis bogyók beleömlöttek a fehér, négyszögletű, műanyag tányérba. Csokit csak vacsora után ehettünk, a TV alatti szekrényben tartották őket anyáék.

...a régi, kék alapon fehér pöttyös konyhabútorra, és hogy mennyire furcsa volt az új.

...a bátyámmal közös szobánkra, a zöld és a bordós-vöröses függönyre is. A sárga szekrényem tetejét csak akkor értem el, ha felálltam az ágyam fejrészére, ami egy kemény falap volt, azaz nem volt kellemes élmény. Ennek a szekrénynek a tetején trónolt két persiles dobozban az összes kindertojásból kihalászott játékunk. És néha odaraktam azokat a pegazusokat is, amiket anya csinált nekem, ha elég sokáig nyüszítettem értük - a műanyag pacijaimra papírból kivágott szárnyakat ragasztott.

...a barna szekrényre a szobánk végében, a rengeteg nyakkendőre az ajtaján, és a pokémonos poszterre.

...a régi tapétára ebben a szobában, amin volt egy csík macikkal és lufikkal, amik púposak voltak és nagyon nagy élvezet volt nyomkodni őket.

Kicsit félek tőle, hogy ezeket majd elfelejtem egyszer, vagy hogy ez a ház, amiben most ülök, egyszer ugyanilyen emlékfoszlány-kupac marad csak számomra.