Pages

2010. december 23., csütörtök

Sugárhajtással nyolcvan és a halál közt

Ennek a gondolatmenetemnek két apropója van, de mivel egyrészt témájukban kapcsolódnak, másrészt önálló írásnak az egyik rövid lenne, úgy döntöttem, egyben teszem közzé a kettőt. Nevén nevezve a gyerekeket, először is szeretném kifejezni csodálatomat - amióta itt élek Budapesten, rájöttem, hogy a nyugdíjas/idős korosztályhoz semmiképp sem köthető a "lassú" melléknév. Semmilyen formában. Másodszor pedig az effajta hozzáállás túlkapásairól lesz szó.

Gyanútlan vidékiként érkeztem Budapestre körülbelül fél évvel ezelőtt, a nyár kellős közepén. Az első, amit konstatáltam, természetesen az oly sokat emlegetett fővárosi tempó volt. Itt mindig mindenki siet, és ezzel nem túlzok különösebben nagyot. A legnagyobb meglepetés mégis akkor ért, amikor szembesültem vele: ez alól a nyugdíjaskorúak sem kivételek. Úgy szedik a lábukat, nénik is és bácsik is, hogy néha komolyan úgy érzem, én valójában cél nélkül andalgok a városban, és csak véletlenül lyukadok ki az egyetemnél - ők azok, akik valóban céltudatosan közlekednek.

Jó pár alkalommal valósággal elszégyelltem magam, ugyanis az idős hölgyek és urak (de főleg hölgyek, kis gurigázós bevásárlócumóval) afrikai sprintelőket megszégyenítő tempóval téptek át a zebrán - magyarul lehagytak. Pedig én is siettem! Az első ilyen alkalomra még az ideköltözésem utáni első hetekben került sor, amikor is úgy döntöttem, átmegyek a Váci úton. Keresztben, a zebrán. Aki ismeri nagyjából a várost, tudja, hogy ez nem kis elhatározás egy (vidéki) gyalogos részéről, hiszen a Váci út kapásból olyan széles, hogy a közepén járdasziget van (legalábbis a mi egykori lakásunknál), és két gyalogosoknak szánt közlekedési lámpát figyelve lehet csak átkelni rajta teljes szélességében. Természetesen a lámpák úgy vannak összehangolva (ki tudja miért?), hogy egyik irányban az indulástól a túloldalra való megérkezésig körülbelül 8 másodperc áll a gyanútlan sétáló rendelkezésére. Mivel én ezzel akkor már tisztában voltam, igen szapora léptekkel indultam el a zebrán - erre mit látok? Nyolcvanöt körüli, hófehér hajú, kendővel bekötött fejű idős nénike úgy szalad el mellettem, hogy az otthonkája csak úgy lobog utána! Mire én átértem a Váci út túloldalára, ő már húsz méterrel előttem suhant.

Eljött tehát a tiszteletnyilvánítás ideje. A legfontosabb, amit ez a történet emberileg adott nekem, az egy - láthatóan alaptalan - sztereotípia cáfolata. Az idősek ugyanis csak vidéken döcögnek olyan tempóval, hogy ha lassabban mennének, már hátrafelé sétálnának. Mellesleg a fővároson kívül, tapasztalataim szerint, ez a biciklis nyugdíjasokra is igaz, akikkel kapcsolatban máig egyetlen kérdés foglalkoztat: olyan hihetetlenül lassan tekerve mégis hogyhogy nem dőlnek el?! (Képzettársításaim láncolatát folytatva: amikor én kerékpározni tanultam, örökös gondot okozott, hogy a nagyszüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy lassan menjek, nehogy megüssem magam, én viszont minél gyorsabban igyekeztem tekerni, ugyanis úgy nem dőltem el oldalra... A vidéki idősek ezt a fizikai törvényt látványosan semmibe veszik.)

Most azonban áttérek másik témámra: a túlságosan siető idősekre. Ez az én megfigyeléseim szerint szintén elsősorban a fővárosra koncentrálódó jelenség, de korántsem annyira kizárólagosan, mint az előző témám. Valójában a tiszteletre méltó tempóval száguldozó és az idegesítően siető nyugdíjasok között talán egy különbség van: a tömegközlekedési eszköz. Ugyanis az idősek hajlamosak vérszemet kapni, és önzőségüktől hajtva senkire nincsenek tekintettel, amikor meglátnak egy közeledő metrót/buszt/villamost/trolit/hévet.

Első példa. Békésen ácsorgok a Stadionok metrómegállónál, várom az ominózus tömegközlekedési eszközt, legalább harmincadmagammal, és közben az mp3-lejátszómat babrálom. Egyszer csak megérzem a "metró szelét", reménykedve felnézek, de az alagútból semmit nem látok: az alatt a tizedmásodperc alatt, amíg a hűsítő szellő információja elért az agyamig, majd ez mozgásreakciót kiváltva a fejem felemelésére késztetett, ez alatt a tizedmásodperc alatt ugyanis legalább hat főnyi, hetven és a halál közötti nyugdíjas áramlott a biztonsági sáv mellé. Míg a metró beérkezik a megállóhoz, azon jár az agyam, hogyan tudják milliméter pontosságra megítélni, hol kezdődik az a sáv, ahonnan már megszólal a hangosbemondó, miszerint "Kérjük, hagyják szabadon a biztonsági sávot". Ugyanis ez sosem következik be, az idősek viszont mindig mértanilag a lehető legközelebb nyomorognak a metróhoz.

Ahogy befut a szerelvény, a biztonsági sáv fogalma a türelem utolsó szikrájával együtt távozik a nyugdíjasok tudatából, és saját testi épségüket kockára téve még közelebb nyomulnak a - még mindig veszélyes sebességgel haladó - metróhoz. Végül a szerelvény megáll, és ezzel elkezdődik a kálvária - kiderült, hol fognak nyílni az ajtók. Az idősek szétszélednek, a lényeg, hogy mindenki befoglaljon magának egy nyílászárót úgy, hogy egyre maximum két fő jusson. Az ajtó nyílik, az utasok szállnának le, de nem. Az, hogy az idős úr és az idős hölgy - akik hozzám legközelebb állnak - felszállhassanak, mindennél fontosabb és sürgősebb. Mindennél. A szerencsétlen húszas éveiben járó srác az arckifejezéséből ítélve körülbelül harminc kilós utazótáskát cipel, és épp leszállna. Mi ez a kisnyugdíjasnak? Neki halaszthatatlan dolga van - egymás mellett, bácsi és néni, az ajtó teljes szélességében benyomulnak, a srácot hátra lökik, majd ülőhely-detektoruk segítségével ezredmásodpercek leforgása alatt leülnek, esetleg kiszemelik maguknak a potenciális helyfoglalót, aki előtt sóhajtozva, szenvedő arccal addig ácsorognak, amíg az át nem adja a helyét.

Második példa. A Deák Ferenc térnél felszálltam a kék metróra, és most éppen az ülőhelyek előtt és fölött végighúzódó fémcsőbe kapaszkodva várom, hogy beérjünk az Árpád hídhoz. A Lehel térhez érve már szinte várom a vásári komédiát, ami nem is marad el. Ahogy megállunk, a leszállni vágyók leszállnak, a felszállni vágyók pedig fel (kisebb-nagyobb fennakadásokkal, mivel a Lehel térnél - a piacnak köszönhetően - az átlagosnál nagyobb a hetven fölöttiek aránya). Már elhangzik a jól ismert mondat, "Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak", már valóban záródna is az ajtó, amikor az idős házaspár férfi tagja sugárhajtásra kapcsolva elkezd rohanni a csukódó ajtó felé. Egyértelműen látszik, hogy biztonságosan nem ér már be a kocsiba, vagy ha mégis, utána tipegő felesége valószínűleg lemarad. De ez mit sem számít, a bevásárlás utáni hazarohanás ugyanis kegyetlenül fontos.

Az idős úr vetődik, az ajtó teljes erőből rácsukódik. Bácsi küzd, ajtó kinyílik, nénike felszáll, idős úr büszkén mosolyog, megdörzsöli a vállát, majd elkezd beszélgetni élete párjával. Az ilyen esetek egyik legmulatságosabb része az, amikor körülnézek a kocsiban: én még annyi hajszál egyforma megrökönyödött arckifejezést életemben nem láttam. Mindenkin látszik, hogy ugyanaz foglalkoztatja őket: mi a fenének kellett a saját testi épségét kockára tenni? Egy csukódó metróajtó könnyedén csonttörést okozhat egy idős embernél, ráadásul nem a karját, vagy a lábát veszélyeztette éppen - ha valami törött volna, az a kulcscsontja lett volna. De bácsi és néni, mintha mi sem történt volna, fejenként egy-egy gurulós bevásárlószatyorral állnak a metrón, és beszélgetnek.

Harmadik példa. Elhagytuk a Dózsa György úti megállót, megpróbálok koncentrálni, és nem fent maradni a metrón - a következőnél ugyanis leszállok. Kivételesen sikerült ülőhelyhez jutnom, de felállni egyelőre nem áll szándékomban - az Árpád hídnál mindig legalább nyolcan-tízen lecsordogálnak ajtónként a szerelvényekről, elég lesz akkor felkelnem, amikor megálltunk, legalább biztosan nem esek el fékezéskor. Ez a nézet azonban a legkevésbé sem divatos az idősek körében. Egy nénike már akkor elindult a szerelvény ajtaja felé, amikor még csak a Dózsa György úti megállónál voltunk. Az utasok persze azt hitték, ott akar leszállni, és előzékenyen előre engedték. A nénike azonban annyira nagyon mégsem sietett, a szerelvény tovább indult, és ő még nem volt az ajtónál. Nem úgy az Árpád híd előtti fékezéskor.

Amint elkezd lassulni a metró, az idős hölgy vérszemet kap, és tolakodni kezd. Egy fiatal srácot majdhogynem feltaszít (honnan van ennyi ereje?!), aki rögtön meg is szólal: "Elnézést, de én is le fogok szállni". A nénike az - egyébként udvariasság tekintetében kifogásolhatatlan - megszólalást csak egy gyilkos pillantással díjazza, majd csak azért is előre furakszik, még két embert odébb lökdös (akik később szintén leszálltak az Árpád hídnál, de talán jobbnak látták csöndben maradni), és elsőként veti le magát a metróról a megállóban.

Különösebb kommentárt nem szeretnék fűzni a három történethez, amelyek egyébként mind megtörténtek, és nem is költöttem hozzá semmit. De ha valaki esetleg magyarázattal tud szolgálni, hogy az idős emberek miért vannak ennyire megkergülve itt Pesten (mert ez már szerintem az a kategória), az ne fogja vissza magát, ossza meg velem is. Értem én, hogy rohanó élet, meg minden, ez itt a főváros, ami sosem pihen, de mégis miért az idősek azok, akik mindenkit félretaszítva és embertársaikat figyelmen kívül hagyva tolakodnak? Utána pedig egymásnak panaszkodnak a mai pofátlan fiatalságról. Tisztelet a kivételnek.

2010. november 14., vasárnap

Internetes "Az orvos válaszol" rovatok, avagy az orvoshoz hessegetés egy új módja

Vegyes érzelmeket kelt bennem ez az - újnak nem feltétlenül mondható - jelenség az interneten. Egyrészről nagyon jó ötletnek tartom, és tisztelem is azokat az orvosokat, akik rendelési idejük, magánéletük mellett még erre is gondot fordítanak, és ilyen csatornákon keresztül is segíteni próbálnak a problémákkal küszködőknek. Másrészről sajnos semmi értelmét nem látom, mert a szakorvosok közül jó páran teljesen alkalmatlanok erre a feladatra.

Szerencsére a legtöbb 'internetes orvos' kedves, segítőkész, intelligens és kulturált hangnemben ír, valamint valóban érezni a válaszokon, hogy segíteni próbál. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy a nagy többség meg tudja állapítani magáról, alkalmas-e az ilyen munkára. (Azért nevezem munkának, mert őszintén remélem, hogy ezért fizetést is kapnak, ha nem is túl sokat.) Tehát az interneten is elérhető szakorvosok közül szerencsére sokan türelmesek, megértők és segítőkészek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindegyik az.

Nem fogok neveket mondani - meglehetősen etikátlan lenne -, de több olyan orvos válaszol honlapon jártam, ahol a szakemberek közül egy-kettő egyszerűen alkalmatlannak tűnik a feladatra. Sok olyan kérdező van, aki miután sorokon keresztül körülményesen megfogalmazza a panaszait, feltesz egy eldöntendő kérdést. Érezhetően megnyugtatásra vár, vagy éppen egy olyan tanácsra, amely óvatosságra inti és körültekintésre. Ezzel szemben a kevésbé empatikus orvos egyszavas választ ad. "Igen." "Nem." "Ér." "Lényegtelen." stb. (Gyakran még arra sem veszi a fáradtságot, hogy rövidke mondatának kezdőbetűjét a magyar helyesírási szabályoknak megfelelően nagy betűvel írja.)

Egy, ilyen szakorvoshoz intézett kérdéseket és a doktor válaszait szinte mind végigolvastam, nehogy túlságosan szubjektív, vagy éppen a válaszainak kis hányadát figyelembe vevő ítéletet hozzak. A megfigyeléseim alapján levont következtetésekről szeretnék most írni, valamint az ezzel kapcsolatos nem rég született gondolataimról.

Az illető szakorvos soha, egyetlen kérdezőjének sem adott egy sornál hosszabb választ, nem írt megszólítást, kedves szavakat, még ha saját rendelését népszerűsítette, sem írt üzenete végére egy szimpla "Forduljon hozzám bizalommal"-t vagy hasonló megnyugtatónak szánt frázist. Minden válaszának lényege az volt, hogy látatlanban nem tud mondani semmit, forduljon a kérdező szakorvoshoz, ahol majd megnyugtatják/kivizsgálják. Sőt, néha még cinikus szurkálódást is véltem felfedezni a válaszokban.

Teljes mértékben megértem, hogy egy laikus által felsorolt tünetek alapján (amelyek lehet, hogy pontatlanok, lehet, hogy irrelevánsak, lehet, hogy túlzóak vagy éppen ellenkezőleg) nem lehet konkrét, száz százalékos diagnózist felállítani. Ha meg lehetne ezt tenni, csak internetes szaktanácsadás létezne, valamint esetleg telefonos. (Bár ez utóbbi kevésbé személytelen, így nyilván kevésbé lenne népszerű.) Azonban ha legalább az első három betegséget felsorolná, ami a tünetekről eszébe jut, köztük egy-két enyhe, gyors lefolyású, kevésbé veszélyes betegséggel, valamint egy-két komolyabbal (ha a tünetek indokolják), majd mindezt követően küldené el a kedves leendő pácienst szakrendelésre, nyilván nagyobb hatást gyakorolna.

"A megadott információk alapján nem tudok önnek semmit mondani. Keressen fel egy szakorvost."
"A tünetek, amiket felsorolt, utalhatnak akár egy komoly, fertőző, hosszadalmas kezelést igénylő X-re is, de az is meglehet, hogy mindössze egy ártalmatlan Y-ról van szó, amit egy-két hétig tartó gyógyszeres kezeléssel tökéletesen ki lehet kúrálni. Kérem, látogasson meg egy Z területre szakosodott orvost, hogy visszanyerje egészségét."

Melyiket olvasná szívesebben egy kétségek közt vergődő beteg, aki nyilván tart az orvosoktól, vizsgálatoktól, az eredménytől? Nem mondom, hogy a második verzió megnyugtatóbb, egyáltalán nem az. A cél jelen esetben nem is ez. Hanem hogy rávegyük a hozzá nem értő pácienst arra, hogy bármilyen taszító is az ötlet, hogy szakember segítségét kérjük, és esetlegesen fájdalmas vizsgálatoknak vessük alá magunkat, ez mégis szükséges és elkerülhetetlen.

Sehol sem láttam olyan választ, hogy "Maradjon otthon nyugodtan, igyon kamillateát és minden megoldódik pár napon belül". Ezzel tökéletesen egyetértek. Nem vagyok orvos, ugyanolyan laikus vagyok, mint bármelyik kérdező, azzal mégis tisztában vagyok, hogy ilyet látatlanban írni hatalmas nagy felelőtlenségre utalna. A beteg nem tudja egymaga eldönteni, mely tünetei fontosak és melyek nem, hogyan írja körül azokat, hogy egyértelműek legyenek stb. Ami a leírás alapján másnaposság okozta gyomorégés, lehet valójában súlyos gyomorfekély is. A vizsgálatok elkerülhetetlenek.

Nem mindenki fordul azonban ilyen kérdéssel az orvosokhoz. Van, aki már kész, szakrendelésen felállított diagnózissal áll elő, és mindössze másodvéleményt szeretne a felírt gyógyszerről, mert például nem fejti ki megfelelően a hatását. A páciens érthetően nem akarja nyíltan kétségbe vonni kezelőorvosa szakértelmét, és nem akar azzal rárontani a rendelőben, hogy "Helló doki, mi a fenét írt fel nekem? Még mindig ugyanazok a panaszaim!". Pusztán megerősítésre vár, hogy a felírt gyógyszer valóban alkalmas a diagnosztizált betegség gyógyítására. Lehet az ilyen kérdésekre diplomatikus szakértelemmel válaszolni: "Amennyiben a diagnózis helyes volt, a gyógyszernek hamarosan ki kell fejtenie a hatását. Ha egy hét után sem enyhülnek a tünetei, látogassa meg ismét szakorvosát, és nyugodtan számoljon be neki a történtekről". Ehelyett mit kap a kérdező? Azt, hogy pofátlan, és hogy etikátlan olyanra kérni őt, hogy más orvosok szakvéleményét bírálja felül. Csodás.

Az orvosok - Dr. House epés megfogalmazásával ellentétben - embereket kezelnek, nem csak betegségeket és tüneteket. Pontosabban fogalmazva betegségeket kezelnek, de emellett tekintettel kell lenniük a "gazdatestre" is, azaz az emberre. Hiába rendelkezik valaki hatalmas tudással a saját szakterületén, ha az emberekkel nem képes kapcsolatot teremteni, ott ette meg a fene. Menjen el kutatóorvosnak. A kezelőorvosnak értenie kell a páciensek nyelvén. És itt még csak a személyesen, vizsgálatok végzése után diagnózist felállító orvosokról van szó, nem is az interneten elérhetőkről.

Ha valaki vállalja a feladatot, hogy naponta X beérkező kérdésre válaszol, akkor legyen tisztában azzal, hogy ez mivel jár. Rengeteg türelem kell a hozzá nem értők - néha nyilvánvalóan ostoba - kérdéseire válaszolgatni, mindenkihez megértéssel fordulni. Nagy felelősség a rendelőbe látogatókat kezelni, és még nagyobb rávenni az otthon ülőket, hogy ellátogassanak oda. Aki elment orvoshoz, az már megtette a kezdő lépést, elindult a gyógyulás útján, aki azonban az orvosoktól, tűktől és végbéltükrözésektől való félelmében nem meri megtenni ezt a lépést, annak nem sok esélye van a gyógyulásra. Az interneten "rendelőknek" ez a felelősségük: növelni az ő esélyeiket is, és még több egészséges embert "teremteni".

2010. november 9., kedd

Facebook - A legújabb energiacsatorna

A Facebookot használók mindegyikének legalább egy olyan ismerőse van, aki a közösségi oldalt elsősorban - rendeltetésével ellentétben(?) - saját maga megerősítésére használja. Ehhez pedig a Facebookon és internet-hozzáférésen kívül még egy alkotóelemre van szükség: az ismerős(ök)re, aki(k) ebben partner(ek).

Mindenki ismeri azt az embertípust, aki a való életben valamiért nem tud értékes emberi kapcsolatokat kiépíteni, vagy éppen csak nem látja annak a létezőket. Az ilyen ember mindent megtesz egy-egy jó, érdeklődő szóért, sajnálkozásért, az együttérzés bármilyen jeléért. Mindenekelőtt róluk szeretnék most írni egy kicsit, ugyanis egyre nagyobb részét képezik az életemnek - akaratom ellenére.

"Ez életem legrosszabb napja..."
"Gyűlölöm ezt az egész sz@rt!"
"Hihetetlen, mekkora tuskók élnek ezen a Földön!"
"Még egy ekkora tahót... ezentúl kerülj el messzire!"

Azt hiszem mindenki látott már hasonló állapotokat. Negatív, panaszkodó, önsajnáló, dühös - a lényeg, hogy az elsődleges cél a válaszreakció kiváltása. (Bár a helyesírás és a központozás jelen esetben irreális módon megfelel az igényesebb olvasó elvárásainak - ez a közösségi oldalakon ritkán divat, de ez egy másik bejegyzés témája lesz.) Ezek a beírások korántsem öncélúak. Ha azok lennének, egy darab papírra írnák az érintettek a mondatokat, nem egy több száz ember által figyelemmel kísért "falra". Az ilyen elkeseredett státuszok mind ugyanazzal a céllal születnek: valaki kérdezzen. Valaki sajnáljon. Valaki foglalkozzon velem.

Az egyszeri barát/ismerős persze rögtön kérdez, reagál, válaszol, és ezzel beteljesíti az állapot célját. Hogy az illetőből mi is váltja ki ezt - kíváncsiság, unalom, érdeklődés, aggodalom, vagy csak a "belemegyek a játékba" hozzáállás -, jelenleg lényegtelen, és nem is szándékozom vele foglalkozni. Tehát az ismerős kérdez:

"Mi a gond?"
"Mi történt?"
"Mi a baj?"
"Miről van szó?"

Az állapotot kiíró Figyelemhiányos persze csak erre várt, elégedetten nyugtázza terve megvalósulását - még ha tudat alatt is. Sikerült felkeltenie valaki érdeklődését, valaki figyel rá, aggódik érte, kérdez és választ vár. Ezen a ponton már nem olyan egyszerű kikövetkeztetni a következő lépést. Két csoportra oszlik a Figyelemhiányosok csoportja: vannak, akik megelégednek ezzel, vannak, akik több bőrt akarnak lehúzni a folyamatról. Azok, akiknek csupán ennyire volt szükségük, pár szóban leírják a történteket, amire az érdeklődő barát együttérzően válaszol, a helyzet megoldódik, és mindenki örül.

Vannak azonban olyanok, akik úgy érzik, egy érdeklődő korántsem elég. Ilyenkor jönnek a rövid, ámde annál velősebb és tartalmasabb utalások arra, hogy minden érdeklődőnek külön-külön adja elő a katasztrófával végződő történetet.

"Majd elmesélem személyesen."
"Gyere MSN."
"Csörgess meg és mesélek."
"Üzenetben megírom."

A naiv szemlélő talán azt hiheti, ez a diszkréció jele, és a téma kényes voltát igazolja. Néhány esetben valóban így van, de ki kell ábrándítsam az Olvasót, ez igen ritka. Ha valakivel olyasmi történik, amit nem akar országgal-világgal megosztani, akkor bizony az érzelemkitörését is megtartja magának. Általában. Tehát az ilyen reakció gyakorlatilag ennyit tesz: "Elmondom, mert megkérdezted, de ha más is tudni akarja, neki is kérdeznie kell." Sok ilyet láttam már, 3-5-10 főig is ment a számláló, ami az érdeklődőket mérte. Itt ismét kétféle reakcióval találkoztam. Az egyik mindenre készségesen válaszol, utalgat, mindenkit beavat. A másik kiakad.

Miután már nyolcadszor kellene leírnia, hogy "Gyere MSN", inkább a műbalhét választja. "Hagyjatok már békén!!!" és társai jelennek meg a képernyőn. Megmondom őszintén, ennek a kiváltó okát nem igazán tudom megítélni. Nyilván van, aki hét reakcióval megelégszik, a nyolcadik kérdés pedig már terhes számára, és ezt a kelleténél egy fokkal bunkóbban közli. Mások talán próbálják azt a látszatot kelteni, hogy nem figyelemfelkeltés volt a cél, és nem is az, hogy többen rákérdezzenek. Próbálják elhitetni velünk, szemlélőkkel, hogy nem azért írták ki az elkeseredett irományt, hogy minél több embernek előadhassák a sztorit. (Ők már talán kezdik sejteni, hogy saját viselkedésük alapvető indoka meglehetősen visszataszító és jó lenne megelőzni, hogy valaki gyanakodni kezdjen.)

A helyzet tehát így vagy úgy, de lezárul, az állapot tulajdonosa - jó(?) esetben - megkapja a számára szükséges figyelem- és energiaadagot, az érdeklődő pedig letudja aznapra a jócselekedeteit. Akik nem profitálnak ebből az egész jelenetből, azok a szemlélők.

Van más módja is ugyanennek a figyelemnek az elnyerésére, ami - szerény személyem szerint - még idegesítőbb és nyilvánvalóbb, ezért csodálkozom rajta annyira, ha nem veszik észre a játékba beszállók. Ezt a másik módot a Facebookon elérhető alkalmazások segítségével használja a Figyelemhiányos. Hogy melyik alkalmazáséval? Bármelyikével. A kreativitás határtalan, a lehetőségek kifogyhatatlanok, a legártatlanabb teszteredmény is eszközzé válhat.

Aki ezt lájkolja, az... [szeret téged.]
"Jaj ezt úgysem lájkolja senki, de azért kiteszem."
Ki fog holnap megcsókolni? [Senki.]
"Ez nem meglepő..."
Milyen vagy valójában? [Szeretnivaló.]
"A Facebook is tévedhet."
Mi vár rád ebben az évben? [Sok új barátot szerzel.]
"Erősen kétlem."

Ebben az esetben nem kérdést vár, hanem rögtön tagadást. Ellenkezést. Negációt. "Könyörgöm cáfoljátok meg, hogy egy kicsit jobban érezzem magam" - ennyi magyarra fordítva. És rengetegen vannak, akik ebbe is belemennek! És leírják a magukét. "Ugyan dehogy!" "Ne mondj ilyeneket!" "Te is tudod, hogy nincs igazad!" és hasonszőrű megjegyzések. A Figyelemhiányos ismét megkapja a maga kis adagját, a reagáló pedig megint tett valami jót. Persze az ilyen típusú ember minden biztató szóra a szokásos kiiktathatatlan pesszimizmussal válaszol. "Úgyis tudom, hogy igazam van, de azért köszi." "Hiába ellenkezel, attól még igaz."

Persze az ilyesmi nem csak egy embertípusra jellemző. Mindenkinek vannak rossz napjai, amikor úgy érzi, a világ összeesküdött ellene, és csak egy kis megerősítést szeretne, hogy nem egy kalap szar az élete, és azért van, aki foglalkozik vele. A gond nem ezzel van. Hanem azzal, amikor valaki ebből sportot űz, napi tizenötször eljátssza, és gyakorlatilag csak ezért van fent a közösségi oldalon. Egy szó van rá: idegesítő. Szerencsére a technika az ártatlan szemlélő számára is kínál megoldást: bárkit letilthatunk, elrejthetünk a szemünk elől, ha úgy tartja kedvünk. Én már éltem ezzel a lehetőséggel.

Gondoltam már arra is, hogy figyelmeztetem az illetőt, vázolom neki, hogy a legtöbb ismerősét egyáltalán nem érdekli, milyen nyűgje-baja van. De próbáltam már beadni embernek azt, hogy önsajnálatból hasonlóan cselekedni nem kifejezetten célravezető - válaszul sértődést kaptam. Az ilyen emberek javarészt nem tudják magukról, hogy mit csinálnak. Nem tudják, mennyire zavaró minden nap az ő szívbánatukat olvasni, minden órában legalább ötször szembekerülni egy újabb szívszaggató állapotával, alkalmazásával. Ezért kérek minden Olvasót (akárhányan is legyenek), aki egy icipicit magára ismer olvasás közben, hogy gondolkodjon el rajta, ilyen-e ő is. És ha igen, gondoljon azokra az ismerőseire, akik nem azért kerültek kapcsolatba vele Facebookon, hogy a nyavalyáiról olvasgassanak minden áldott nap. Köszönöm.

2010. október 5., kedd

Tanárok és professzorok

Már három és fél hete egyetemista vagyok. (Már ha a kampuszon töltött időt vesszük alapul, nem pedig a beiratkozástól számított napokat.) Szinte biztos vagyok benne, hogy ennyi idő alatt nem sikerült teljességében megismernem az oktatókat és az egész felsőoktatás rendszerét. Mint minden eddigi írásom, így ez is a szubjektivitás jegyében születik - kérlek tehát, kedves Olvasó, hogy ezt vedd figyelembe. Ha esetleg saját egyetemi élményeiddel homlokegyenest ellenkező tapasztalatokról írnék, azt is hozzáteszem: a bölcsészkaron tanító professzorokról és a gimnáziumi (helyenként általános iskolai) tanárokról van szó.

Azt, hogy egy tanárnak vagy professzornak mit kell nyújtania, milyen előfeltételeknek, elvárásoknak kell megfelelnie, elsősorban a hallgatóság határozza meg. A középiskolai (és általános iskolai) tanárnak először(!) fegyelmeznie kell, és csak utána adhatja le az anyagot. Ellenkező esetben mondandója süket fülekre talál. De még ha fegyelmeznie sikerül is, úgy előadni a történelmet, fizikát vagy biológiát, hogy az mindenkit érdekeljen - lehetetlen. A tanár helyzete tehát sokban függ a diáktól: érdekli-e, akarja-e, együttműködik-e. Mindenkinek volt/van olyan tantárgy a középiskolai órarendjében, amelyet legszívesebben az univerzum egyik hihetetlenül távoli pontjára száműzne/száműzött volna. De a tanár akkor is végigmondta/végigmondja, ha az unalomhalál szélén vergődő osztály savanyú arckifejezését kell(ett) pásztáznia háromnegyed órán át.

Az egyetemen? Elsőként leszögezném: egyetemre sem csak az megy, akit érdekel, amit tanul. Nem minden egyetemista kerül be álmai szakára, sőt még ha be is kerül, nem csak azt kell tanulnia, ami érdekli - ez tévhit. (Én japán szakosként filozófiatörténetet és retorikát is tanulok, hogy csak ezt a kettőt említsem. Szegről-végről szükség van rájuk.) De! Olyan hallgató nincs, aki csak azért megy be egy előadásra, hogy végigröhögje, papírgalacsin-háborúzza, SMS-ezgesse és levelezgesse azt a másfél órát. Az előadások nagy része ugyanis nem látogatásköteles. Ha meg tudod oldani máshogy, hát oldd meg, a lényeg, hogy görbüljön a vizsgaeredmény. (Azt nem részletezném, hogy az én esetem ettől merőben eltér, és a szakomon szinte minden előadás látogatásköteles.)

Nem mindegy az sem, milyen előismeretekkel rendelkezik a hallgatóság. Egy szakember, aki hozzáértő a maga területén - és minden tanár az -, szeret olyasmiről beszélni, ami érdekes, ami különleges, ami számára érdekfeszítő. És ez a történelem esetében nem a középkor kezdetének és végének évszáma, ahogy a biológia esetében sem a rendszertani felosztás. Az általános iskolai/gimnáziumi tanároknak mégis itt kell kezdeniük, és általános képet kell kialakítaniuk a diákokban. Hiába rajong a történelemtanár jobban a szövetségi rendszerek közötti szövevényes kapcsolatokért és azok alakulásáért, ha neki csak az eseménytörténetet és az elnagyzolt viszonyokat kell ábrázolnia.

Akinek a dolog "java" jut, a rajongásra érdemes része a tantárgyaknak, az az egyetemi tanár. Ő nem Ádámnál és Évánál kezdi, nem a világ teremtésénél, hanem rögtön rátérhet arra, hogy jonatán alma volt-e a tiltott gyümölcs, avagy sem. Nyelvtudomány előadáson nem kell gondot fordítani arra, hogy megértse a diák, mi a különbség képző, jel és rag között - mert már tudja. (Vagy ha mégsem, iszonyatos mázlija volt, hogy bekerült egyetemre. Esetleg iszonyatos protekciója.)

Tehát a közönség, akinek egy tanár és egy professzor ad elő, merőben különbözik egymástól. (Itt ismét felemlegetném a szubjektivitást: az ELTE bölcsészkarán, és főleg az én szakomon meglepően magas a szorgalmas hallgatók aránya - én ebből indulok ki.) Ezt érzem az egyik indítéknak arra nézve, miért is olyan nagy a különbség a cikk címadóiként szolgáló emberek között.

A másik a szakterület. Egy gimnáziumi történelemtanárnak - ha tetszik neki, ha nem - mesélnie kell a mezopotámiai kultúráról, az amerikai alkotmányról, az 1848-49-es eseményekről és a holokausztról is. Természetesen nem érdekli mindegyik ugyanolyan szinten, neki mégis mindet le kell adnia, számtalanszor egymás után. Az irodalom tanára sem hagyhatja ki az orosz realizmust a tananyagból, csak mert nem szimpatikus neki és sosem értette igazán, mit szeretnek rajta az emberek.

És egy professzor? Az ő keze is meg van kötve, természetesen. Nem adhat le akármit. De akit a japán történelem érdekel, az a japán történelemórát fogja tartani, akit pedig az amerikai irodalom, az azt. Persze aki rajong Byronért, nem biztos hogy Shelleyt is imádja, de talán szívesebben beszél róla, mint Jókai Mórról. A professzornak tehát ennyiben is könnyebb dolga van.

Most pedig, hogy részleteztem a szerintem lehetséges kiváltó okokat, rátérnék a különbségre. Mert eddigi tapasztalataim szerint egyetlen szóval le lehet írni. Egyetlen szó a különbség a hónaphosszúnak tűnő háromnegyed órás tanóra és az elröppenni látszó másfél óra között. Ez a szó a lelkesedés. Ez az, ami teljes valójában egyetlen gimnáziumi, de majdnem minden egyetemi tanáromban megvan.

Ahogy Nádasdy professzor úr előadja a hihetetlenül száraz nyelvtudományt, szinte késztetést érzek arra, hogy nyelvész legyek. A meghökkentően képszerű és könnyen követhető példákkal teletűzdelt, közvetlen hangnemben előadott órákra még egy általános iskolást is szívesen beültetnék, mert bár a szakszavakat talán nem értené, a lényeget ő is felfogná, sőt élvezné is az órát. Egy hónappal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy a "bevezetés a nyelvtudományba" névvel fémjelzett órán legalább tíz percenként egyszer hangos hahotázásban tör ki az egész hallgatóság.

Ahogy Adamik professzor úr beszél a retorikáról, Quintilianusról, Ciceroról és az ókori "görög csodáról", szinte engem is érdekelni kezd. Ahogy gesztikulál, amilyen dicsőítő jelzőkkel látja el kedvenc szónokait és gondolkodóit, szinte én is rajongani kezdek értük. Ahogy a retorika fontosságát ecseteli, ahogy nagyszerűségét hangsúlyozza, szinte elcsodálkozom, hogyan élhettem eddig enélkül.

A sor ugyan nem végtelen, de folytathatnám, ráadásul a kiválóságra való tekintet nélküli sorrendben említettem a professzorokat. Mindenesetre gimnáziumi pályafutásom során talán csak egy vagy kettő olyan tanár tanított, aki hasonló elhivatottságot mutatott az általa oktatott tantárgy iránt. Olyan viszont több is volt, akit emberileg sokra tartottam és tartok a mai napig is, ami talán - megkockáztatom - ugyanolyan fontos, mint a szakképzettség.

Mindebből persze nem szeretném azt a következtetést levonni, hogy az egyetemi professzorok szebbek, jobbak, kedvesebbek és okosabbak a gimnáziumi tanároknál. Ó dehogy! A professzoroknak még hihetetlenebb rigolyáik vannak, mint a gimnáziumi tanároknak - már ha ez lehetséges. És persze nem is áll minden egyes egyetemi tanárra, amit leírtam fentebb. Vannak hihetetlenül kiábrándultnak és megkeseredettnek látszó oktatók is a kampuszon... akiknek bizony még fegyelmezniük is kell, mert annyira jellegtelenül adják elő magukat.

A professzorok leírása azonban másik napra marad. Végső következtetésként talán annyit jegyeznék meg: jobban érzem magam az egyetemen, mert a professzorok is - úgy tűnik - jobban érzik magukat a kampuszon, mint a tanárok a gimnáziumokban.

2010. augusztus 24., kedd

Szomszédgyufák skatulyában

Mivel eddigi életemnek első 10 évét nem a szemlélődés, megfigyelés és szarkasztikus fogalmazvány-írás szentélyének oltárán áldoztam fel, sosem szembesültem a tipikus szomszédokkal. Ezt követően családi házba költöztem, ahol túl kevés volt a közvetlen szomszéd a valódi megfigyeléshez. Most azonban, egy tizenharmadik kerületi tízemeletes hatodik szintjén lévő panellakásban alkalmam nyílt arra, hogy komoly obszerváló folyamatok eredményeként megszülethessen ez a kis "cikk". Élvezze hát mindenki négyféle szomszédom leírását, és fedezze örömmel fel benne sajátjait.

1. Porosz szigorban élő, kötelességtudó idős úr
Ennek a fajtának legfőbb jellemzője, hogy mindenben követi az "öregúr" kategória jellemzőit. Pocakját mintha csak azért növesztette volna, hogy beleilljen a képbe, fehér haja feje tetején kötelességtudóan megritkult. Akárhányszor lát egy szomszédot, illedelmesen köszön, ámbár udvariassága néhol már gondolkodóba ejt. (Az ember hajlamos azt hinni, hogy miután szerény 19 éves csitri személyemnek "Kezét csókolom!"-mal köszön, ezt követően bevonul enyhén idősszagú lakásába, és az évtizedek alatt betört és hepehupás fülesfotelben elhelyezkedve a mai fiatalságot átkozza.) Cipőjét az ajtón kívül tartja, természetesen a lábbeli is illeszkedik az idős úr imidzs elvárásaihoz: barna, bőr, szíjakból, tele lyukakkal. Az akkurátusan a lábtörlő mellé helyezett cipők mindegyikében cipőtágító alkalmatosság nyugszik, amelynek létezéséről és előnyeiről én ezt megelőzően nem is tudtam. (Bár a szükségességét magamban rendszeresen megkérdőjelezem, tekintve, hogy a lábbeli megközelítőleg velem egyidősnek tűnik, és aligha van szüksége már tágításra.) Felesége vagy nincsen, vagy szintén tökéletesen illeszkedik az "öregúr" imidzshez, és főzésen, valamint takarításon kívül semmit nem tesz, a lakást pedig soha nem hagyja el.

2. A kíváncsi, magányos idős hölgy
A kíváncsi és magányos idős hölgy minden apró neszre kikukucskál az ajtaján, a folyosón nehéz végigmenni anélkül, hogy ő tudna róla. Alapvetően jó szándékú hölgy, nyugdíjas révén rengeteg szabadidejét a folyosó takarítására és az ott található cserepes növények gondozására fordítja. Szívén viseli a lakóközösség ügyét, szent kötelességének tekinti minden kérés és kötelesség haladéktalan elvégzését. A közlékenyebb és közvetlenebb szomszédok hazatérésükkor meglepően sokszor találják magukat az idős hölgy otthonában, aki - végre társaságot találva - lelkesen mesél családjáról, a szerelőkről akik nála jártak, és a többi szomszédról. Ő maga is közvetlen és mindenekfelett közlékeny. Igyekszik bensőséges kapcsolatot kiépíteni szomszédaival, szívesen ajánlja fel nekik segítségét, valamint előszeretettel ismerkedik "erős fiatalember" kategóriába tartozó szomszédaival, akiktől alkalomadtán segítséget kérhet egy-egy polc feltevésében vagy égő kicserélésében.

3. A problémás volt-nincs szomszéd
Az ilyen szomszédról ritkán hall az ember, még ritkábban találkozik vele. Az albérletben élő legtöbbször szemöldökét összevonva figyeli ténykedéseit: míg ő maga vért izzad a lakbér és a rezsi fizetéséért, az említett szomszéd alig tartózkodik az általa bérelt vagy éppen megvett lakásban. Havonta mindössze egyszer vagy kétszer mutatkozik a folyosón, akkor viszont nem titkolja ottlétét - ezt zajos tevékenységeiből lehet kikövetkeztetni. A lakóközösség gondjaival nem törődik különösebben, ahogy a folyosó tisztaságával sem - ezért állandó összetűzésekbe keveredik a kíváncsi, magányos idős hölggyel minden alkalommal, amikor hazatér. Általában húszas évei végén, harmincas évei elején járó férfi az ilyen szomszéd. Kötelességeinek nem szívesen tesz eleget, a szerelőket - mivel nincs otthon - általában nem engedi be, az óraleolvasásokban nem partner. A rendszeres és előre kiszámítható juttatásokkal (közös költség) azonban nem szokott elmaradni, ezért csak az adott emelet lelkiismeretes lakóinak okoz problémát, az egész lakóközösségnek nem.

4. A fiatal kisgyermekes pár
A fiatal kisgyermekes pár általában egy GYES-en lévő édesanyából, egy szorgalmasan dolgozó édesapából, és a babakocsis korban lévő kisgyermekből áll. Személyiségük általában nyitott és közvetlen, egyetlen probléma akad velük: nagyon hangosak. A babakocsis séta gyakorisága a legádázabb ítéletidőben sem csökken napi négy alá, a kis lurkó pedig minden alkalmat kihasznál. Vagy a folyosó akusztikáját élvezi hihetetlen módon, vagy pusztán a szomszédok idegesítésére pályázik, mindenesetre akárhányszor kikerül a gyerkőc a lakás ajtaján kívülre, rögtön torkaszakadtából üvölteni kezd. Ha valami a kezében van, és nagy zajt lehet vele csapni, természetesen - emberfeletti erővel - rögtön földhöz vágja. Édesanyja gyakran próbálja csitítani, azonban csendre intése gyakran hangosabb, mint maga a gyermek, aki ilyenkor elnyomva érzi magát, és még hangosabb óbégatásba kezd. Az ilyen kiscsaládok tartozéka a kisgyermekes barátnő, aki ki tudja miért, rendkívüli módon élvezi, hogy felmanőverezzen babakocsijával és saját óbégató gyermekével a hatodikra, csak azért, hogy az ajtó előtt várja meg, míg szomszédunk mindent belerak a babakocsi különböző rekeszeibe. A gyermekek kiabálásának hangereje természetesen ez idő alatt a duplájára nő. A kisgyermekes fiatal párra jellemző még, hogy meglepően sok mindent csinálnak a folyosón. A hazatérő szomszéd gyakran láthatja esténként vagy hétvégenként a tárt ajtó előtt kis stokin ülő édesapát hagymát vagy krumplit hámozni. Általában jó viszonyt ápolnak a kíváncsi, magányos idős hölggyel, akit gyakran láthatunk takarítani a pár lakásában.

2010. március 6., szombat

Tan-ár

Tanárnak lenni - szerintem - az egyik legeslegnehezebb hivatás a világon. Ezzel nem akarom becsmérelni egyik nagy tisztelet által övezett foglalkozást sem, de tanárnak lenni egészen más. Tanárnak, vagy akár tanítónak, általános iskolában, középiskolában, főiskolán, egyetemen... de talán inkább az első kettő a hangsúlyos.

A mai laptopokból, 3D-s mozikból, PlayStation-ökből és televíziókból összegyúrt világban a legtöbb fiatal alig tölt időt a szüleivel - tudom jól, mert erre én is jó példa vagyok. Ebből kifolyólag az osztályközösség és a birkaszellem mellett egy gyerek fejlődésére legnagyobb hatással talán a tanárai vannak.

Egy igazi tanár nem csak leadja az anyagot. Példát statuál, néha tart egy-két aktuálisan unalmas, később nagyra értékelt hegyibeszédet, és mindezek mellett 30 vagy 40 főnek le tudja adni az adott tantárgy anyagát úgy, hogy aki akarja, mind megértse.

Példát statuál. Találkoztam már olyan tanárral, aki - bár férfi volt - rosszabb hangulatingadozásokat produkált egy menstruáló nőnél. Mi, diákok, a legnagyobb igyekezetünk ellenére sem tudtunk eleget tenni az elvárásainak, hiszen azok állandóan változtak. Egyik órán maga volt a gimnazista diák álma - laza, jófej, barátságos, segítőkész, engedékeny -, a következőn pedig átváltozott a gimnazista diák rémálmává - ingerlékeny, nem következetes, mondhatni hisztis lett. És bár a szaktantárgyához kétségtelenül értett, és a füzetbe írt vázlataink mindig tiszták és érthetőek voltak, tehát a szó általános értelmében véve tanár volt, én mégsem értek ezzel egyet.

Hegyibeszédek - bármennyire unalmasnak tűnnek a padban ülve, egy tanár akkor jó tanár, ha nem csak németül, angolul vagy történelmet, de az életre is tanít. Persze ez a mai tantervekbe nyilván nehézkesen fér bele, és egy heti egy vagy két órát adó tanárnak nem is lehet felróni ezen lelkifröccsök hiányát, azért én fontosnak tartom az ilyen szintű "oktatást" is. Volt egy tanárom, akitől rengeteget tanultam, és nem csak a tananyagot. Érdekességeket az élet más területeiről, olyasmiket, amiknek független felnőttként majd hasznát veszem. És a mai napig értékelem.

Tudjon tanítani. Egyéb feladatok ide vagy oda, egy tanár elsődleges kötelessége mégiscsak a száraz tananyag leadása - így vagy úgy. Ahogy egyre több iskolát zárnak be, az osztályok létszáma sok helyen emelkedik, ami tovább nehezíti a tanerők dolgát, és nekik ezzel is meg kell birkózniuk. Abban szinte biztos vagyok, hogy egy matematikai módszert vagy egy történelmi összefüggést mindenkinek elmagyarázni úgy, hogy megértse, lehetetlen. Nincs két ugyanolyan gondolkodású és képességű diák, ez nyilvánvaló. De a tanárnak legalább azt meg kellene kísérelnie, hogy amelyik diák törekszik arra, hogy átlássa a tantárgy zegzugos összefüggéseit, legalább annak megpróbálja elmagyarázni érthetően. Sajnos ezzel kapcsolatban is vannak negatív tapasztalataim. Nem egy tanárral hozott össze a sors, aki a "Nem értem..." megszólalásra a "Mert hülye vagy" választ, vagy hasonszőrű szinonimáját választotta reakcióként.

A fejemhez lehet vágni, hogy sokat várok el a tanároktól - jómagam is kicsit így érzem -, de annyit legalább megtehetnének az oktatási intézményekben, hogy ha minden tanárra nem is, de legalább az osztályfőnökökre odafigyelnek ilyen szempontból.

Egy osztályfőnök nem attól lesz osztályfőnök, hogy maradéktalanul és késedelem nélkül intézi a papírmunkát. Nem is attól, hogy egyre növekvő elvárásokat támaszt a diákokkal szemben. Ezzel szemben viszont nem is attól, hogy pajtáskodik velük, egyenlőként kezeli őket és mindig az ő oldalukra áll - a ló másik oldala nem jobb az egyiknél. Két osztályfőnököm volt eddigi diákéveim során, akikről - persze csak utólag - úgy gondolom, valóban megfeleltek a feladatra, és ezzel a számmal szerencsésnek érzem magam, mert szinte biztos, hogy a legtöbb nebulónak - jó esetben - maximum egy ilyen, ha akadt.

Tisztában vagyok vele, hogy a tanár is csak ember. Neki is vannak rossz, és jó napjai. De ha ezt a hivatást választotta, igyekezzen uralkodni a kóros hangulatingadozásain. Ha türelmetlen típus, és magyarázni luxus, akkor ne menjen tanárnak. Ha nem ért a gyerekekhez, szintén ne próbálkozzon. Tapasztalatból tudom, hogy azok a tanárok, akiknek nincs gyerekük, irreálisan sokat várnak el a diákoktól - persze kivétel erősíti a szabályt. Az, hogy valaki szereti a biológiát, a magyart vagy a franciát nem elég ahhoz, hogy jó tanár váljon belőle. De az sem, ha ért a gyerekekhez. Ezért gondolom úgy, hogy ez az egyik legeslegnehezebb hivatás, ami létezik.