Pages

2010. november 14., vasárnap

Internetes "Az orvos válaszol" rovatok, avagy az orvoshoz hessegetés egy új módja

Vegyes érzelmeket kelt bennem ez az - újnak nem feltétlenül mondható - jelenség az interneten. Egyrészről nagyon jó ötletnek tartom, és tisztelem is azokat az orvosokat, akik rendelési idejük, magánéletük mellett még erre is gondot fordítanak, és ilyen csatornákon keresztül is segíteni próbálnak a problémákkal küszködőknek. Másrészről sajnos semmi értelmét nem látom, mert a szakorvosok közül jó páran teljesen alkalmatlanok erre a feladatra.

Szerencsére a legtöbb 'internetes orvos' kedves, segítőkész, intelligens és kulturált hangnemben ír, valamint valóban érezni a válaszokon, hogy segíteni próbál. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy a nagy többség meg tudja állapítani magáról, alkalmas-e az ilyen munkára. (Azért nevezem munkának, mert őszintén remélem, hogy ezért fizetést is kapnak, ha nem is túl sokat.) Tehát az interneten is elérhető szakorvosok közül szerencsére sokan türelmesek, megértők és segítőkészek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindegyik az.

Nem fogok neveket mondani - meglehetősen etikátlan lenne -, de több olyan orvos válaszol honlapon jártam, ahol a szakemberek közül egy-kettő egyszerűen alkalmatlannak tűnik a feladatra. Sok olyan kérdező van, aki miután sorokon keresztül körülményesen megfogalmazza a panaszait, feltesz egy eldöntendő kérdést. Érezhetően megnyugtatásra vár, vagy éppen egy olyan tanácsra, amely óvatosságra inti és körültekintésre. Ezzel szemben a kevésbé empatikus orvos egyszavas választ ad. "Igen." "Nem." "Ér." "Lényegtelen." stb. (Gyakran még arra sem veszi a fáradtságot, hogy rövidke mondatának kezdőbetűjét a magyar helyesírási szabályoknak megfelelően nagy betűvel írja.)

Egy, ilyen szakorvoshoz intézett kérdéseket és a doktor válaszait szinte mind végigolvastam, nehogy túlságosan szubjektív, vagy éppen a válaszainak kis hányadát figyelembe vevő ítéletet hozzak. A megfigyeléseim alapján levont következtetésekről szeretnék most írni, valamint az ezzel kapcsolatos nem rég született gondolataimról.

Az illető szakorvos soha, egyetlen kérdezőjének sem adott egy sornál hosszabb választ, nem írt megszólítást, kedves szavakat, még ha saját rendelését népszerűsítette, sem írt üzenete végére egy szimpla "Forduljon hozzám bizalommal"-t vagy hasonló megnyugtatónak szánt frázist. Minden válaszának lényege az volt, hogy látatlanban nem tud mondani semmit, forduljon a kérdező szakorvoshoz, ahol majd megnyugtatják/kivizsgálják. Sőt, néha még cinikus szurkálódást is véltem felfedezni a válaszokban.

Teljes mértékben megértem, hogy egy laikus által felsorolt tünetek alapján (amelyek lehet, hogy pontatlanok, lehet, hogy irrelevánsak, lehet, hogy túlzóak vagy éppen ellenkezőleg) nem lehet konkrét, száz százalékos diagnózist felállítani. Ha meg lehetne ezt tenni, csak internetes szaktanácsadás létezne, valamint esetleg telefonos. (Bár ez utóbbi kevésbé személytelen, így nyilván kevésbé lenne népszerű.) Azonban ha legalább az első három betegséget felsorolná, ami a tünetekről eszébe jut, köztük egy-két enyhe, gyors lefolyású, kevésbé veszélyes betegséggel, valamint egy-két komolyabbal (ha a tünetek indokolják), majd mindezt követően küldené el a kedves leendő pácienst szakrendelésre, nyilván nagyobb hatást gyakorolna.

"A megadott információk alapján nem tudok önnek semmit mondani. Keressen fel egy szakorvost."
"A tünetek, amiket felsorolt, utalhatnak akár egy komoly, fertőző, hosszadalmas kezelést igénylő X-re is, de az is meglehet, hogy mindössze egy ártalmatlan Y-ról van szó, amit egy-két hétig tartó gyógyszeres kezeléssel tökéletesen ki lehet kúrálni. Kérem, látogasson meg egy Z területre szakosodott orvost, hogy visszanyerje egészségét."

Melyiket olvasná szívesebben egy kétségek közt vergődő beteg, aki nyilván tart az orvosoktól, vizsgálatoktól, az eredménytől? Nem mondom, hogy a második verzió megnyugtatóbb, egyáltalán nem az. A cél jelen esetben nem is ez. Hanem hogy rávegyük a hozzá nem értő pácienst arra, hogy bármilyen taszító is az ötlet, hogy szakember segítségét kérjük, és esetlegesen fájdalmas vizsgálatoknak vessük alá magunkat, ez mégis szükséges és elkerülhetetlen.

Sehol sem láttam olyan választ, hogy "Maradjon otthon nyugodtan, igyon kamillateát és minden megoldódik pár napon belül". Ezzel tökéletesen egyetértek. Nem vagyok orvos, ugyanolyan laikus vagyok, mint bármelyik kérdező, azzal mégis tisztában vagyok, hogy ilyet látatlanban írni hatalmas nagy felelőtlenségre utalna. A beteg nem tudja egymaga eldönteni, mely tünetei fontosak és melyek nem, hogyan írja körül azokat, hogy egyértelműek legyenek stb. Ami a leírás alapján másnaposság okozta gyomorégés, lehet valójában súlyos gyomorfekély is. A vizsgálatok elkerülhetetlenek.

Nem mindenki fordul azonban ilyen kérdéssel az orvosokhoz. Van, aki már kész, szakrendelésen felállított diagnózissal áll elő, és mindössze másodvéleményt szeretne a felírt gyógyszerről, mert például nem fejti ki megfelelően a hatását. A páciens érthetően nem akarja nyíltan kétségbe vonni kezelőorvosa szakértelmét, és nem akar azzal rárontani a rendelőben, hogy "Helló doki, mi a fenét írt fel nekem? Még mindig ugyanazok a panaszaim!". Pusztán megerősítésre vár, hogy a felírt gyógyszer valóban alkalmas a diagnosztizált betegség gyógyítására. Lehet az ilyen kérdésekre diplomatikus szakértelemmel válaszolni: "Amennyiben a diagnózis helyes volt, a gyógyszernek hamarosan ki kell fejtenie a hatását. Ha egy hét után sem enyhülnek a tünetei, látogassa meg ismét szakorvosát, és nyugodtan számoljon be neki a történtekről". Ehelyett mit kap a kérdező? Azt, hogy pofátlan, és hogy etikátlan olyanra kérni őt, hogy más orvosok szakvéleményét bírálja felül. Csodás.

Az orvosok - Dr. House epés megfogalmazásával ellentétben - embereket kezelnek, nem csak betegségeket és tüneteket. Pontosabban fogalmazva betegségeket kezelnek, de emellett tekintettel kell lenniük a "gazdatestre" is, azaz az emberre. Hiába rendelkezik valaki hatalmas tudással a saját szakterületén, ha az emberekkel nem képes kapcsolatot teremteni, ott ette meg a fene. Menjen el kutatóorvosnak. A kezelőorvosnak értenie kell a páciensek nyelvén. És itt még csak a személyesen, vizsgálatok végzése után diagnózist felállító orvosokról van szó, nem is az interneten elérhetőkről.

Ha valaki vállalja a feladatot, hogy naponta X beérkező kérdésre válaszol, akkor legyen tisztában azzal, hogy ez mivel jár. Rengeteg türelem kell a hozzá nem értők - néha nyilvánvalóan ostoba - kérdéseire válaszolgatni, mindenkihez megértéssel fordulni. Nagy felelősség a rendelőbe látogatókat kezelni, és még nagyobb rávenni az otthon ülőket, hogy ellátogassanak oda. Aki elment orvoshoz, az már megtette a kezdő lépést, elindult a gyógyulás útján, aki azonban az orvosoktól, tűktől és végbéltükrözésektől való félelmében nem meri megtenni ezt a lépést, annak nem sok esélye van a gyógyulásra. Az interneten "rendelőknek" ez a felelősségük: növelni az ő esélyeiket is, és még több egészséges embert "teremteni".

2010. november 9., kedd

Facebook - A legújabb energiacsatorna

A Facebookot használók mindegyikének legalább egy olyan ismerőse van, aki a közösségi oldalt elsősorban - rendeltetésével ellentétben(?) - saját maga megerősítésére használja. Ehhez pedig a Facebookon és internet-hozzáférésen kívül még egy alkotóelemre van szükség: az ismerős(ök)re, aki(k) ebben partner(ek).

Mindenki ismeri azt az embertípust, aki a való életben valamiért nem tud értékes emberi kapcsolatokat kiépíteni, vagy éppen csak nem látja annak a létezőket. Az ilyen ember mindent megtesz egy-egy jó, érdeklődő szóért, sajnálkozásért, az együttérzés bármilyen jeléért. Mindenekelőtt róluk szeretnék most írni egy kicsit, ugyanis egyre nagyobb részét képezik az életemnek - akaratom ellenére.

"Ez életem legrosszabb napja..."
"Gyűlölöm ezt az egész sz@rt!"
"Hihetetlen, mekkora tuskók élnek ezen a Földön!"
"Még egy ekkora tahót... ezentúl kerülj el messzire!"

Azt hiszem mindenki látott már hasonló állapotokat. Negatív, panaszkodó, önsajnáló, dühös - a lényeg, hogy az elsődleges cél a válaszreakció kiváltása. (Bár a helyesírás és a központozás jelen esetben irreális módon megfelel az igényesebb olvasó elvárásainak - ez a közösségi oldalakon ritkán divat, de ez egy másik bejegyzés témája lesz.) Ezek a beírások korántsem öncélúak. Ha azok lennének, egy darab papírra írnák az érintettek a mondatokat, nem egy több száz ember által figyelemmel kísért "falra". Az ilyen elkeseredett státuszok mind ugyanazzal a céllal születnek: valaki kérdezzen. Valaki sajnáljon. Valaki foglalkozzon velem.

Az egyszeri barát/ismerős persze rögtön kérdez, reagál, válaszol, és ezzel beteljesíti az állapot célját. Hogy az illetőből mi is váltja ki ezt - kíváncsiság, unalom, érdeklődés, aggodalom, vagy csak a "belemegyek a játékba" hozzáállás -, jelenleg lényegtelen, és nem is szándékozom vele foglalkozni. Tehát az ismerős kérdez:

"Mi a gond?"
"Mi történt?"
"Mi a baj?"
"Miről van szó?"

Az állapotot kiíró Figyelemhiányos persze csak erre várt, elégedetten nyugtázza terve megvalósulását - még ha tudat alatt is. Sikerült felkeltenie valaki érdeklődését, valaki figyel rá, aggódik érte, kérdez és választ vár. Ezen a ponton már nem olyan egyszerű kikövetkeztetni a következő lépést. Két csoportra oszlik a Figyelemhiányosok csoportja: vannak, akik megelégednek ezzel, vannak, akik több bőrt akarnak lehúzni a folyamatról. Azok, akiknek csupán ennyire volt szükségük, pár szóban leírják a történteket, amire az érdeklődő barát együttérzően válaszol, a helyzet megoldódik, és mindenki örül.

Vannak azonban olyanok, akik úgy érzik, egy érdeklődő korántsem elég. Ilyenkor jönnek a rövid, ámde annál velősebb és tartalmasabb utalások arra, hogy minden érdeklődőnek külön-külön adja elő a katasztrófával végződő történetet.

"Majd elmesélem személyesen."
"Gyere MSN."
"Csörgess meg és mesélek."
"Üzenetben megírom."

A naiv szemlélő talán azt hiheti, ez a diszkréció jele, és a téma kényes voltát igazolja. Néhány esetben valóban így van, de ki kell ábrándítsam az Olvasót, ez igen ritka. Ha valakivel olyasmi történik, amit nem akar országgal-világgal megosztani, akkor bizony az érzelemkitörését is megtartja magának. Általában. Tehát az ilyen reakció gyakorlatilag ennyit tesz: "Elmondom, mert megkérdezted, de ha más is tudni akarja, neki is kérdeznie kell." Sok ilyet láttam már, 3-5-10 főig is ment a számláló, ami az érdeklődőket mérte. Itt ismét kétféle reakcióval találkoztam. Az egyik mindenre készségesen válaszol, utalgat, mindenkit beavat. A másik kiakad.

Miután már nyolcadszor kellene leírnia, hogy "Gyere MSN", inkább a műbalhét választja. "Hagyjatok már békén!!!" és társai jelennek meg a képernyőn. Megmondom őszintén, ennek a kiváltó okát nem igazán tudom megítélni. Nyilván van, aki hét reakcióval megelégszik, a nyolcadik kérdés pedig már terhes számára, és ezt a kelleténél egy fokkal bunkóbban közli. Mások talán próbálják azt a látszatot kelteni, hogy nem figyelemfelkeltés volt a cél, és nem is az, hogy többen rákérdezzenek. Próbálják elhitetni velünk, szemlélőkkel, hogy nem azért írták ki az elkeseredett irományt, hogy minél több embernek előadhassák a sztorit. (Ők már talán kezdik sejteni, hogy saját viselkedésük alapvető indoka meglehetősen visszataszító és jó lenne megelőzni, hogy valaki gyanakodni kezdjen.)

A helyzet tehát így vagy úgy, de lezárul, az állapot tulajdonosa - jó(?) esetben - megkapja a számára szükséges figyelem- és energiaadagot, az érdeklődő pedig letudja aznapra a jócselekedeteit. Akik nem profitálnak ebből az egész jelenetből, azok a szemlélők.

Van más módja is ugyanennek a figyelemnek az elnyerésére, ami - szerény személyem szerint - még idegesítőbb és nyilvánvalóbb, ezért csodálkozom rajta annyira, ha nem veszik észre a játékba beszállók. Ezt a másik módot a Facebookon elérhető alkalmazások segítségével használja a Figyelemhiányos. Hogy melyik alkalmazáséval? Bármelyikével. A kreativitás határtalan, a lehetőségek kifogyhatatlanok, a legártatlanabb teszteredmény is eszközzé válhat.

Aki ezt lájkolja, az... [szeret téged.]
"Jaj ezt úgysem lájkolja senki, de azért kiteszem."
Ki fog holnap megcsókolni? [Senki.]
"Ez nem meglepő..."
Milyen vagy valójában? [Szeretnivaló.]
"A Facebook is tévedhet."
Mi vár rád ebben az évben? [Sok új barátot szerzel.]
"Erősen kétlem."

Ebben az esetben nem kérdést vár, hanem rögtön tagadást. Ellenkezést. Negációt. "Könyörgöm cáfoljátok meg, hogy egy kicsit jobban érezzem magam" - ennyi magyarra fordítva. És rengetegen vannak, akik ebbe is belemennek! És leírják a magukét. "Ugyan dehogy!" "Ne mondj ilyeneket!" "Te is tudod, hogy nincs igazad!" és hasonszőrű megjegyzések. A Figyelemhiányos ismét megkapja a maga kis adagját, a reagáló pedig megint tett valami jót. Persze az ilyen típusú ember minden biztató szóra a szokásos kiiktathatatlan pesszimizmussal válaszol. "Úgyis tudom, hogy igazam van, de azért köszi." "Hiába ellenkezel, attól még igaz."

Persze az ilyesmi nem csak egy embertípusra jellemző. Mindenkinek vannak rossz napjai, amikor úgy érzi, a világ összeesküdött ellene, és csak egy kis megerősítést szeretne, hogy nem egy kalap szar az élete, és azért van, aki foglalkozik vele. A gond nem ezzel van. Hanem azzal, amikor valaki ebből sportot űz, napi tizenötször eljátssza, és gyakorlatilag csak ezért van fent a közösségi oldalon. Egy szó van rá: idegesítő. Szerencsére a technika az ártatlan szemlélő számára is kínál megoldást: bárkit letilthatunk, elrejthetünk a szemünk elől, ha úgy tartja kedvünk. Én már éltem ezzel a lehetőséggel.

Gondoltam már arra is, hogy figyelmeztetem az illetőt, vázolom neki, hogy a legtöbb ismerősét egyáltalán nem érdekli, milyen nyűgje-baja van. De próbáltam már beadni embernek azt, hogy önsajnálatból hasonlóan cselekedni nem kifejezetten célravezető - válaszul sértődést kaptam. Az ilyen emberek javarészt nem tudják magukról, hogy mit csinálnak. Nem tudják, mennyire zavaró minden nap az ő szívbánatukat olvasni, minden órában legalább ötször szembekerülni egy újabb szívszaggató állapotával, alkalmazásával. Ezért kérek minden Olvasót (akárhányan is legyenek), aki egy icipicit magára ismer olvasás közben, hogy gondolkodjon el rajta, ilyen-e ő is. És ha igen, gondoljon azokra az ismerőseire, akik nem azért kerültek kapcsolatba vele Facebookon, hogy a nyavalyáiról olvasgassanak minden áldott nap. Köszönöm.