Pages

2011. október 24., hétfő

Murakami Haruki - Norvég erdő

Figyelem! Az alább olvasható szösszenetben halvány, általános utalások találhatók a Norvég erdő c. regény szereplőire, valamint a könyv hangulatát illetően - legalábbis azt a hangulatot illetően, amit bennem keltett. Ha szeretnéd a jövőben elolvasni a könyvet úgy, hogy semmit nem tudsz róla, akkor ezt az írásomat most mellőzd :)

Az úgy volt, hogy kivettem a páromnak a Japán Alapítvány könyvtárából Murakami Haruki Norvég erdő című regényét... aztán kiolvastam. Neki pedig végül nem mondtam különösebben szépeket a könyvről, így sikeresen elvettem a kedvét tőle, nem mintha ez lett volna a szándékom :) Nagyon vegyes érzelmeket keltett bennem ez a regény, így úgy döntöttem, érdemes lenne írnom róla egy kicsit.

Két oldalról kaptam motivációt az olvasásra, sőt legyen inkább három. Egyrészt már több mint egy éve tanulok japán szakon, és még egy fia japán által írt könyvet sem olvastam - úgy gondoltam, ezen változtatni kell. Másrészt ha már olvasok valamit, akkor olyasmit veszek a kezembe, amiről eddig még csak jót hallottam, nehogy elmenjen a kedvem a japán irodalomtól. Harmadrészt az utóbbi hónapokban (években?) annyira leszoktam a puszta időtöltésként, hobbiból való olvasásról, hogy úgy éreztem, feltétlenül újra kéne éleszteni ezt a szokásomat. Így esett a választásom tehát a Norvég erdőre.

Nagyon nagy elvárásaim voltak a könyvvel kapcsolatban, ezt nem tagadom. Akárkit kérdeztem, aki olvasta, azok közül mindenki szinte fanatikus módon rajongott mind a könyvért, mind a filmváltozatért. Nem hallottam egy "egész jó volt", vagy esetleg "nem volt rossz, tetszett"-jellegű véleményt sem. Mindenki szerint csodálatos, magával ragadó, letaglózó történet. Olyasmi, amit nagyon szívesen újra és újra elolvasnál, de jól meggondolod, mert lelkileg nagyon megérint.

Az első egy-két fejezet olvasása közben az a vélemény fogalmazódott meg bennem leggyakrabban, hogy unalmas. Aztán ahogy előrehaladt a történet, és felszínre bukkantak az egyre meghökkentőbb dolgok, egyre inkább úgy gondoltam, hogy bizarr. Végül pedig amikor letettem a könyvet, szinte felsóhajtottam, és azt gondoltam: ez bizony nyomasztó volt.

Nem tudnám kijelenteni, hogy nem tetszett a könyv. De semmiképpen sem mondanám ki azt sem, hogy tetszett. Valami oknál fogva minden este vonzott maga az ötlet, hogy olvassak belőle egy újabb fejezetet, és két hét alatt ki is olvastam az egész könyvet, ami önmagában (és magamhoz képest) ritka lassú tempónak számít, de tekintve, hogy mennyi szabadidőm van az egyetem mellett jelenleg, mégis azt kell hogy mondjam, szép teljesítmény. Valami vonzereje tehát mégis csak volt a könyvnek.

Nem tudnám azonban megmondani, hogy mi is volt ennek a vonzerőnek a kiváltó oka, ugyanis három alternatívát is el tudok képzelni. Az első természetesen az, hogy a könyv a maga módján igenis izgalmas, leköt és magával ragad; egyszerűen tudni akartam a végét. A második teóriám, hogy csak végezni akartam vele, egyrészt mert egy halom más kötelező olvasmány vár rám, másrészt könyvtári könyvről van szó, így nem csücsülhettem rajta a végtelenségig. A harmadik elméletem pedig nemes egyszerűséggel az, hogy annyira régen olvastam már puszta kedvtelésből, hogy teljesen magával ragadott maga az érzés, és gyakorlatilag mindegy volt, hogy mit, de olvasni akartam.

Azt egy percig sem tagadom, hogy lekötött az olvasás. Nehéz volt félretenni magát a könyvet, mert végig motoszkált bennem valami vágy aziránt, hogy előre haladjak a történetben, hogy megtudjam, mi a végkifejlet. Ha belemerültem az olvasásba, semminek tűnt az egy órás szünet két gyakorlatom között. De ez az ösztökélő erő, ami miatt faltam a betűket és az oldalakat, nem volt kellemes érzés. Nem olyan értelemben volt kellemetlen, hogy túl akartam esni az egészen, és visszavinni a könyvtárba a könyvet, hogy többet látnom se kelljen, de azért elmondhassam: kiolvastam. Nem erről van szó. Egyszerűen rámtelepedett magának a történetnek a hangulata, ami - valljuk be -, nem különösebben életvidám.

Ha megkérdezi valaki, foglaljam össze három szóban, miről szól a könyv, azt mondom: félresiklott emberi életekről. Ez némelyeknek csábítóan hangozhat, én viszont ha ezt olvasom egy könyvismertetőben, ódzkodni kezdek magától a történettől. Mert egy ilyen téma köré lehet ugyan korszakmeghatározó és eget rengető regényt kanyarintani, de sajnos arra is nagy az esély, hogy csak egy abszurd, élvezhetetlen és nyugtalanító mese lesz az egészből. Szerintem a Norvég erdő végig ennek a kettőnek a határmezsgyéjén evickél.

Félreértés ne essék: el tudom képzelni, miért szeretik sokan annyira ezt a könyvet. El tudom képzelni, bár megérteni kevésbé, de ezt saját hiányosságnak tudom be. Hogy engem miért nem fogott meg annyira a regény, mint másokat, arra szintén van pár elméletem. Egyrészt a legkevésbé sem tudok azonosulni se a korszakkal, se az országgal, amiben a történet játszódik. A hatvanas évek diáklázadásai... mit mond ez nekem? Semmit. Ráadásul pont Japánban, amiről ugyan szeretnék minél többet tudni, de sajnos szinte semmit sem tudok? Nehéz úgy olvasni a könyvet, hogy nem csodálkozom rá minden második környezeti tényezőre.

A szereplőkkel sem tudtam azonosulni, egyikükkel sem. A tökéletes céltalanságban élő fiú, vagy a szinte hányingerkeltő önzőséggel párosult, túlontúl céltudatos barát, esetleg a számomra megmagyarázhatatlan és ismeretlen érzelmi kitörésekből, furcsa megszólalásokból összegyúrt lány, vagy valamelyik lelkileg és éppen ezért elmében is sérült szereplő... mégis kivel tudtam volna azonosulni?

Végig úgy éreztem a könyvet olvasva, hogy kívülről szemlélek valami nagyon furcsát. Gyanítom, hogy ez a furcsaság, ez a bizarr abszurditás volt az, ami végül felkeltette a kíváncsiságomat minden este, ami odakötözött a lapok elé fejezeteken át. A legtöbb könyv, amit eddig olvastam, a puszta izgalmasságával tette ugyanezt, a színtiszta öröm és türelmetlenség, a "mi következik majd ezután?"-érzés volt az, ami újra és újra a könyv lapjaihoz csábított. Na de a Norvég erdő...? Itt inkább a "na te jó ég, mi jöhet még?"-érzés tette ugyanezt.

Kétségtelenül nyomot hagyott bennem a könyv, azaz inkább maga az olvasásának az élménye. Ha ez volt az író célja, akkor gratulálok neki :) Viszont egész életre szóló tanulságot, fontos jó tanácsot nem találtam benne, nem tudtam kihámozni a "lényegét". Elolvastam egy nagyon furcsa könyvet, és most nagyon nem tudom, hogy mit is nyertem vele. Talán csak fiatal vagyok hozzá, vagy egyszerűen túl gondtalan és boldog, de ez a regény számomra távoli volt és bizarr. Nem tudok rá jobb szót. Minden esetre ha hagyhatnék egy üzenetet a múltbeli énemnek, akkor azt mondanám neki: olvasd csak el. Mert élménynek kihagyhatatlan volt.

2011. július 28., csütörtök

A HP jobb mint a Twilight, a túrós palacsinta jobb mint a csavarhúzó

A példa talán túlzó, de a lényeg azt hiszem egyértelmű: ne hasonlítgassunk egymáshoz olyan dolgokat, amelyek nem egy kategóriába esnek. Előre leszögezném, az Alkonyat és a Harry Potter könyveket is olvastam, az eddig megjelent filmeket is láttam (kivéve a legutolsó Harry Pottert), és szeretem mindkettőt. (Főleg a könyveket.) Nem akarom védeni se egyiket, se másikat, az írásom apropója mindössze annyi, hogy ismét háborogjak egyet.

Gondolom mindenki találkozott már az interneten rendkívül elmés összehasonlításokkal, az esetek 99%-ában természetesen(?) a Harry Potter szereplők, események, karakterek, stb. javára. Hermione egy hős, Bella csak nyüszít. (Vagy éppen Ginny a hős, Bella meg nyüszít.) Az Alkonyat könyvek nyálasak, a Harry Potter viszont király. A Harry Potter trió (Harry, Ron és Hermione) menő, az Alkonyat trió (Bella, Edward, Jacob) gáz. Igazán nyomós érvek, mondhatom.

Mi is tulajdonképpen az Alkonyat? Egy romantikus történet, ahol a hangsúly elsősorban a szereplők érzelmein és a gondolatain, vívódásain, belső harcain van. Hogy mindemellett "akciójelenetek" és egyéb mozivászonra inkább illő részletek is vannak, az csak hab a tortán. Mi a Harry Potter? Egy kitalált világ talán legnagyobb krízisét leíró történet, egy valóságos háború tudósítása, amely emellett tele van varázslatos elemekkel, nevettető epizódokkal, és mellékesen az utolsó könyvekben romantikus szálak is megjelennek. Persze, hogy az Alkonyat "nyálasnak" tűnik a Harry Potterhez képest.

A célközönség is - éppen a fentebb leírtak miatt - eltér. Amikor Rowling elkezdte írni a Harry Potter köteteket, nem ugyanazt a korosztályt és nem ugyanazt az érdeklődési körű embercsoportot célozta meg, mint amikor Stephenie Meyer úgy döntött, papírra veti az álomképe köré formálódó történetet. Persze az író általában csak ír, és nem dönti el az alkotást megelőzően, hogy hánytól hány éves korig olvashatják majd a művét - de a végső termék, maga a könyv és a történet úgyis másokat fog megszólítani.

Tudom, hogy a túrós palacsinta és a csavarhúzó túlságosan elrugaszkodott példa volt. Tudom, hogy ha azt írnám "Hasonlítsátok össze Darren Shan írásait Müller Péter könyveivel!", még az is túlságosan sarkított lenne. Tisztában vagyok vele, hogy az Alkonyat és a Harry Potter azért mégiscsak közelebb állnak egymáshoz. De annyira sajnos mégsem, hogy hasonlítgatások alapját képezzék.

Harry Pottert akkor olvasok, amikor el akarok veszni egy másik világban. Amikor azt akarom, hogy magával ragadjon a varázspálcák, durrfarkú szurcsókok, Bogoly Berti féle mindenízű drazsék és csiklandozásra kilinccsé alakuló festett csendélet-körték világa. Amikor el akarom hinni pár órára, hogy akár én is beülhetnék a Teszlek Süveg alá, járhatnék kviddics meccsekre szurkolni, aggódhatnék az RBF és RAVASZ vizsgák miatt, írhatnám a méterhosszú mágiatörténet dolgozatokat és bolyonghatnék másfél óráig céltalanul a Roxfort szürke kőfalai között, pedig csak a klubhelyiségemet keresem.

Alkonyatot akkor olvasok, amikor együtt akarok sírni és nevetni Bellával. Amikor részese akarok lenni egy szerelemnek, ami puszta létezésénél fogva egyszerre tud értelmet adni az addig szürke életemnek, és látszólagos megszűnésével tönkre is tudja tenni azt, megfosztva minden céltól és törekvéstől. Amikor olyan vámpírokról akarok olvasni, amilyenekről nem olvastam már tizennégy különféle - állítólag egyedi - regényben. Amikor el akarom hinni, hogy egy ember szemében tökéletes lény beleszerethet szinte földöntúli mértékben egy hétköznapi lányba. Igen, egy hétköznapi lányba, aki nem kapott meghívót a Roxfortba, nem ő a legtehetségesebb és legokosabb az évfolyamában, és nem hiszi mindenki születésétől fogva, hogy ő a kiválasztott, aki egyszer még megmenti a világot.

Hogyan jutott bárkinek eszébe kijelenteni, hogy az egyik jobb, mint a másik? A maga nemében mindkét történet érték. Mindkét történet elvarázsol és egy kicsit kiránt a szürke hétköznapokból, mert ez egy regény "dolga". Nem azt mondom, hogy mindkettőt szeretni kell - teljesen természetes, hogy rengeteg embernek tetszik az egyik, de nem tetszik a másik. Ha engem megkérdeznétek, melyiket olvasnám most szívesebben, nyilván tudnék válaszolni. De az indokom nem az lenne, hogy mert ez jobb mint az. Hanem mert ehhez most éppen több kedvem van, mint ahhoz. Lehet dönteni túrós palacsinta és csavarhúzó között is, attól függ, éhes vagy-e, vagy éppen a távirányítóban akarod kicserélni az elemet. (És nagyon gagyi a távirányítód, mert csavarhúzó kell hozzá.) De attól még, hogy éhes vagy, és éppen nem kell semmihez csavarhúzó, a túrós palacsinta nem lesz jobb a csavarhúzónál.

Igazából nehezen tudom elképzelni, hogy különösebben sok fiú/férfi lenne oda az Alkonyat filmekért/könyvekért. Ez egy romantikus történet, lássuk be. Csöpög a nyáltól, a karakterek szenvednek, sápítoznak, valós érzéseik vannak, még szerelmi háromszög is tolakodik a képbe - ráadásul a félmeztelen férfiak aránya elsöprő a félmeztelen nőkéhez képest. A Harry Potter sokkal inkább uniszex. Annyi romantika van benne, amennyi fölött az érdektelen férfi olvasó/néző viszonylag könnyen elsiklik. De van benne csihi-puhi, vizuális effektek (mármint a filmekben), vicces jelenetek és feszültség is.

Lehet utálni az Alkonyatot, csak nyugodtan. Én is utálok bizonyos könyveket. De még soha nem jutott eszembe 5000 pixel hosszú, viccesnek szánt (de valójában inkább szegénységi bizonyítványként szolgáló) képsort készíteni arról, hogy a Büszkeség és balítélet sokkal jobb a Vampire klánregényeknél. De ugyanezt a bejegyzést akár a Gyűrűk Ura és a Harry Potter kapcsán is megírhattam volna, ezt a hasonlítgatást is legalább annyira alaptalannak érzem. De most inkább erre került sor :)

Szóval túróspalacsintára fel! Mert még működik a távirányító.

2011. július 22., péntek

Közösségi oldalak - te mire használod?

Úgy tűnik, ez válik majd a másik vesszőparipámmá az egyetem mellett. Ki, mit, miért és hogyan csinál a közösségi oldalakon - nem titkolom, elsősorban a facebookról van szó. Az utóbbi időben egyre többször találkozom (számomra) érthetetlen - és nem tagadom, idegesítő - jelenségekkel, úgyhogy jöjjön a panaszáradat :)

Mit lát meg az egyszeri szemlélő, amikor egy facebook profilra téved? Nyilván a képet, de ezt most hagyjuk - mire kattintott rá, hogy eljutott az oldalhoz? A névre. A becsületes, anyakönyvezett, édes szülők által hagyományozott névre. Én elhiszem, hogy Szabó Zoltánként vagy Kovács Annaként nehéz kitűnni a tömegből (legalábbis csak a névvel biztosan), de ez még ne legyen elég ok arra, hogy valami, a nevünktől fényévekre álló betűhalmaz kerüljön ebbe a rubrikába.

Vannak a tipikus "névmenősítő" módszerek, amikkel elég gyakran találkozik az ember: i helyett y vagy ee, v helyett w, és még sorolhatnám. (Talán angolosítani próbálnak?) A kérdésem a következő lenne: mit vár bárki attól, hogy Vivien helyett (ami szerintem egy nagyon szép név), Vyvcsóó-t ír ki? Milyen előnyökkel jár Adríí-nak lenni Adrienn helyett? Az Esztinél (ha már egyszer mindenáron becézgetni akarjuk magunkat) miért jobb az Eszty?

Van ennél jobb is egyébként. Az érdeklődési köröm miatt (sajnos? szerencsére?) megismerkedtem pár olyan emberrel eddigi 20 évem során, akik nálam... komolyabban? Nem, ez nem jó szó. Talán inkább... megszállottabban szeretik Japánt. (Az ELTE japán szakán ülni azért mégiscsak "komolynak" számít, nem?) És ez miben nyilvánul meg? Amellett, hogy az illető lolita ruhában mászkál a gimnáziumban és fekete csipkésszélű esernyője van, japán nevet ír ki magának. Nem becenevet, nevet. Elképzelhető, hogy a szókincse a szokásos kawaii-hentai-neko triásznál nem terjed tovább, a neve mégis japán. Mert a hasára csapott, és kitalált/összeollózott egyet magának.

(Kis kitérő: félreértés ne essék, nem ítélem el alapjában véve a lolita ruhában mászkálókat, ez is egy formája az önkifejezésnek. Sőt valószínűleg kardoskodnék mellettük, ha vitára kerülne a sor - miért ne vehetné fel az ember azt, ami tetszik neki? De sajnos akivel találkoztam eddig és hétköznapi viseletként kezelte a habos-fodros (mellesleg nagyon szép) csipkekölteményeit, nos, nem tűnt boldog embernek. Valahogy mindig magányosnak és szomorúnak tűnt. Talán ez is az imidzs része volt, de nem az lenne a lényege ennek az egésznek, hogy jól érezze magát az illető? Nem azért veszi fel az egybeszoknyáját, mert így neki ? Nekem nem így tűnt. Innentől kezdve viszont csak feltűnési viszketegségként tudom kezelni a dolgot.)

Amit "szeretek" még, az a névbe beillesztett becenév. VAN a facebookon becenév-beállítási lehetőség, tessék észrevenni, nagyérdemű. Zárójelben meg fog jelenni az adatlapon ugyanakkora betűkkel, mint a rendes név. Mindenkinek fel fog tűnni, aki valamilyen fatális véletlen folytán a facebook oldalra téved. Így születik meg tehát Németh Luffy Miklós, Anna Seecee Szegedi és Márk MrkZz Bese. (Abba nem is mennék bele, hogy facebookon azt is be lehet állítani, hogy a kereszt- vagy a vezetéknevedet jelenítse meg elsőként.)

Személyes kedvencem a "bárcsak-a-felesége-lennék" vezetéknév-változtatás. Ismét a félreértés elkerülése végett: Robert Downey Jr. az abszolút kedvenc színészem, a 30 Seconds to Mars pedig a kedvenc előadóim közé tartozik (sőt a Requiem for a Dream-et is ütős filmnek tartom), de mégsem megyek el odáig, mint Klaudia Downey Leto. De nem baj, legalább mindenki első ránézésre tudja, mennyire szereti a valószínűleg (de csak valószínűleg) Klaudia keresztnevű lány a fentebb említett két hírességet.

De nem csak a nevekről van itt szó, nem ám :D Van még egy-két olyan divat, ami böki a csőrömet. Ezek egyike a házasodjunk-össze-a-legjobb-barátnőnkkel divathullám. Nem, nem leszbikus párokról van szó. Ismerek leszbikus lányt, nem is egyet. Olyat is, aki kapcsolatban van, de ők érdekes módon nem táblázzák ki ezzel a világhálót. A "nagyon-szeri-szeri", de alapvetően heteroszexuális barátnők közötti házasság viszont igen gyakori. Vagy eljegyzés, vagy kapcsolat, bármi.

Bejelölöm öcsémnek/húgomnak/anyámnak/apámnak/fiamnak/lányomnak az összes havert! Ettől a falra mászok. Komolyan nem értem, valaki magyarázza meg nekem, mire jó? Rámegyek valaki adatlapjára, megnézném például azt, hogy hány testvére van, és azt látom, hogy 13 ember 14 különféle vezetéknévvel mind a rokona. Ismerek olyan családot, ahol három gyerek három különböző vezetéknevet kapott, mert egyszerűen így hozta a sors, de ez nem ugyanaz. Amikor pedig az adott személlyel egykorú osztálytárs/pajti/haver/barinő kerül anyuci/apuci státusba, az megint nagy rejtély számomra. Miért?

Persze jogos a kérdés: miért ne? Nevezhettek paranoiásnak, ha úgy tetszik, de úgy érzem, a legtöbb közösségi oldalakat használó embernek fogalma sincs róla, ki is nézegeti mindazt, amit ő közzétesz. Persze 14 éves korában az embernek nem sok hátránya származhat az ilyesmiből, de én például el tudom képzelni, hogy egy korral haladó, kíváncsibb egyetemi tanár már ránéz a diákja adatlapjára. Ha pedig már valaki munkakereső életkorba lép (vagy akár diákmunkát keres), és beadja valahova az önéletrajzát, annak bizony a HR-esek szerintem sok helyen utánanéznek. Nagyon sok mindent árul el az emberről a profilja, ez tagadhatatlan. Persze aki Yoshimurasato Nakatsukiminato (hasra csaptam, ne keressetek rá) néven fut facebookon, azt nyilván nehezen találják meg, ez tény.

Nem ítélkezem: nyilván mindenre lehet magyarázatot találni, és minden általam említett esetnek lehet olyan indoka, amitől még én is befognám a szájacskámat. Lehet, hogy a 14 külön vezetéknevű testvérke egy árvaházban nőtt fel, és tényleg testvérként tekintenek egymásra. Lehet, hogy a kapcsolatban lévő barátnők valójában leszbikusak, csak titkolják, de mégis szeretnék kiírni a közösségi oldalra. Lehet, hogy mersz vagy felelsz volt a program a legutóbbi kolibulin, és most fél évig Yoshimurasato Nakatsukiminato-ként fut mindenhol a szerencsétlen említett. Bármi megeshet.

Egy kérésem van azok felé, akik ilyesmivel ütik el az idejüket: ne csodálkozzanak, ha előítéletet szülnek ezek az aprónak tűnő beállítások egy profilon. Ne csodálkozzatok, ha üresfejűnek néznek titeket, kedves Vyvcsóók. Ne csodálkozzatok, ha gyerekesnek hisznek titeket, akik a fél baráti társaságot testvérnek tituláljátok. Ne csodálkozzatok, ha nem vesznek titeket komolyan, Németh Luffy Miklósok.

Tudom, hogy egy internetes oldal profilja nem véresen komoly dolog, és talán rajtam kívül nem sokakat zavarnak az előbb említett szokások. De panaszkodni azért még csak szabad :D

(Megjegyzés: Ha bárki a fentebb említett létező emberek közül sértőnek érzi, hogy megemlítettem az írásomban, vegye fel velem a kapcsolatot, és törlöm a nevét a bejegyzésből. Tényleg senkit nem akarok megbántani ezzel.)

2011. július 15., péntek

Befektetett energia és amit cserébe kapunk

Igazságtalannak tartom a sorsot. Vagy bármi (bárki?) legyen is az, aki eldönti, ki milyen képességekkel jön világra. És most kivételesen nem panaszkodni fogok, legalábbis nem magamról - talán úgy kéne megfogalmaznom, hogy "mások nevében".

Világ életemben teljesítménykényszertől szenvedtem, általános iskola alsó tagozatában már attól elkeseredtem, ha egy számonkérésre nem csillagos ötöst, csak "sima ötöst" kaptam. Amelyik dolgozatot nem tudtam hibátlanra megírni, az utána még napokig bökte a csőrömet. Mindeközben - bár természetesen a büszkeség megvolt bennem - nem arra gondoltam, hogy másoknál jobban, hanem egyszerűen csak nagyon jól akartam teljesíteni. Hogy büszke lehessek magamra, hogy büszke lehessen rám a tanár, hogy büszkék lehessenek rám a szüleim.

Általános iskolában majdnem mindig kitűnő bizonyítványom volt. Persze idővel kibújt a szög a zsákból, és amikor túlléptünk a szorzótáblán, rájöttem, hogy a matematika nem a szívem csücske, ahogy a természettudományok is eltávolodtak tőlem. De hogy bármiből négyesnél rosszabb jegyet szerezzek, az maga volt a rémálom. Mert a négyes, mint a neve is mutatja, még "jó", viszont a hármas már csak "közepes". Én pedig nem akartam közepes lenni.

Gimnáziumban persze már nem foglalkoztam minden tantárggyal egyformán, hiszen tudtam, hogy bizonyos jegyeim senkit sem fognak érdekelni majd az egyetemi felvételin. Elkezdtem előre gondolkodni, és egy kicsit rangsorolni, értékrendet felállítani: mi az, ami fontos, és mi az, amibe elég, ha kevesebb energiát fektetek. Természetesen ettől függetlenül továbbra is minden tantárgyból lelkiismeretesen tanultam, és a bizonyítványomba egy-két négyesnél több sosem került.

A fentebb leírtak alapján mindig minden osztálytársam/csoporttársam úgy tekintett, most pedig a szaktársaim úgy tekintenek rám, mint egy nagyon szorgalmas, a tanulásba sok energiát fektető, lelkes diákra. Nem is sejtik talán, hogy mennyire távol állnak az igazságtól. Ugyanis az általános iskola alsó tagozatától kezdve egészen máig elmondhatom magamról: nem tanulok sokkal többet, mint mások. Sőt.

Most, az egyetemen szembesülök leginkább azzal, hogy mennyire nem számít, ki mennyi energiát fektet bele a tanulásba. Arcpirítóan keveset számít. Persze nehéz is lenne a befektetett időt és energiát osztályozni, amíg nem építenek be a bőrünk alá tanulásszámláló chipeket - de hogy ennyire keveset számít, azt sosem gondoltam volna.

Vannak olyan szaktársaim, akik nálam sokkal többet készülnek. Vegyük a japán nyelvet. Besasszéztam az első egyetemi tanítási napon abszolút nulla japán nyelvtudással, soha előtte még egy kanjit (japán írásjelet a bonyolultabbik fajtából) nem vetettem papírra, nem nézegettem nyelvtant, nem tanultam szavakat. Csak érdekelt az egész, a kultúra, főleg a nyelv, de a történelem és minden más is.

Ha volt házi feladat, természetesen azt megcsináltam, mert azért pedáns vagyok, ezt beismerem. Legalábbis első félévben még az voltam :) A kudarctól való félelmemben gyakran átnéztem előre az aktuális óra anyagát. Rettegek attól, hogy nem tudok válaszolni, ha felszólítanak. Rettegek a megaláztatástól. Attól függetlenül is, hogy senki nem mutogat ránk ujjal, ha nem tudunk válaszolni, és még a tanárok is elnézők.

De. Sosem jártam magántanárhoz. Közel sem foglalkoztam minden nap a nyelvvel. Nem ismételtem visszamenőleg. Nem olvasgattam a szavakat. A háziban kiadott naplóírást is azért űztem, mert élveztem. Nem néztem japán filmeket, nem hallgattam japán zenét. Nem csináltam meg a munkafüzet feladatait. Az írásjeleket sem ismételtem folyamatosan. Mert amivel én a közoktatásban töltött eddigi 13 évemet túléltem, az egyetlen egy jó tulajdonságom: a hihetetlenül jó rövidtávú memóriám.

Van olyan szaktársam (úgy gondolom nem is egy), aki sokkal többet készült nálam a félév folyamán. (Még mindig az első félévről beszélünk.) Van, aki különórákra jár, a munkafüzet feladatait oldogatja, sokat foglalkozik a nyelvtannal, stb. És mit értem el én? Az évfolyam második legjobban teljesítő diákja lettem, és a tanárnőm azt feltételezte, hogy én már tanultam japánul az egyetem előtt is. És akik nálam többet küzdöttek, szorgalmasabbak voltak, és több időt és energiát öltek bele a tanulásba? Talán több jeggyel rosszabbat is kaptak, mint én. Miért? Mert ilyenek az adottságaink.

Miért gondolja rólam mindenki, hogy én olyan rengeteget tanulok? Mert "látványosan" készülök. Mert mindent begépelek, kinyomtatok, kihúzóval kiemelem a fontosabb részeket, stb. Mit szűr le ebből a külvilág? Minden nap órákat ülök a gép előtt, gépelek mintha holnap vége lenne a világnak, kinyomtatom amit begépeltem, órákat ülök fölötte, kihúzom, megtanulom, és még utána is folyamatosan olvasgatom. Mi a valóság? Bár konkrétan a szabályok szerint alkotott gépírás technikáját nem ismerem, 4 éves korom óta van számítógép a családban, 11 éves korom óta internet. Szerintetek? A gépelés, amit olyan időigényesnek hisznek a szaktársaim, számomra egyáltalán nem az. Begépelem, kinyomtatom. Utána elolvasom egyszer(!), és kihúzom amit különösen fontosnak találok. Aztán azzal járok-kelek, próbálom ráerőltetni magam a lényegi tanulásra, de valójában amit csinálok, közelebb áll az olvasgatáshoz, mint a tanuláshoz.

Bár nem így tűnik kifelé, szinte biztos vagyok benne, hogy nem tartozom az élbolyba olyan tekintetben, hogy én tanulok a legtöbbet a szakon. Egyszerűen csak belemennek a dolgok a fejembe. És utána ugyanolyan gyorsan ki is röppennek belőle, ezt hozzá kell tennem. A több mint 300 kanjiból, amit tudnom kéne, jó esetben 50-et ha fel tudnék idézni. A több száz szóból, amit tudni kéne, körülbelül a felére emlékszem. A nyelvtanokat ugyan nagyrészt megértem, de magamtól használni őket aligha tudnám. Mert mindent bedobtam ZH-k és vizsgák előtt a "rövidtávú memória" feliratú dobozba, ami rengeteget magába fogad, széles a teteje, ezért könnyen bele tudok tenni bármit, de ugyanakkor lyukas az alja, és hihetetlen könnyen kipotyog belőle minden.

Igyekszem változtatni :) Ha ezt (valamilyen csoda folytán) olvassa valamelyik szaktársam, valószínűleg csóválja a fejét és azon gondolkozik, hogy lehetek ennyire hülye, hogy még annál is többet akarok tanulni, mint amennyit eddig tanultam. Tény, hogy nem áll messze az igazságtól az, aki azt mondja, szorgalmas vagyok, mert minden órára bejárok, amire csak tudok (és nem bűn unalmas), és folyamatosan jegyzetelek. De az érdemi, komoly, leülök-és-seggelek tanulásra nagyon kevés időt áldozok. Higgyétek el.

Sajnos arra rájöttem két félév alatt, hogy japánul így nem fogok tudni megtanulni. A lyukas aljú dobozomat vészhelyzetekre kell tartogatnom, és helyette kreálnom kell egy másikat, amibe ugyan nehezebb beletuszkolni a dolgokat, de ami egyszer belekerül, az ott is marad. Igen, kreálnom kell, mert még sosem tanultam semmit így. Angolul is csak azért nem felejtek el beszélni, mert állandóan szembe jön velem, és mire valami kicsusszanna a lyukas aljú dobozomból, már megint beledobtam. Viszont ezt 2000 kanjival nehéz lenne eljátszani, úgyhogy igyekszem változtatni.

Jól eltértem az eredeti témáról, és sokkal többet írtam magamról, mint amennyit szerettem volna. Ennek az írásnak mindössze annyi a lényege, hogy szeretnék kitartást kívánni mindenkinek, akinek nem másznak bele (rövidtávon) a dolgok úgy a fejébe, mint nekem. És szeretném azt is leírni, hogy teljes szívemből tisztelek és becsülök mindenkit, aki nehezen tanul, és mégis tanul. Aki tudja magáról, hogy mindennel háromszor annyit kell foglalkoznia, mint másoknak, és mégis foglalkozik vele. Hajrá!

2011. május 31., kedd

Változások

Mivel a blognak így egy-két év után akadt egy olyan olvasója, aki hozzászólást is szeretne írni (érezni az iróniát, ugye?), le kellett váltanom a blog kinézetét, ugyanis szembesültem vele: nem lehetett megjegyzést írni az előzőnél. Nem tudom, hogy én rontottam-e el, vagy a kód volt hibás, esetleg a stílus készítője szánt szándékkal hozott létre egy dizájnt az olyan magányosan szánalmas bloggereknek, mint én, minden esetre nem volt "Megjegyzések" gomb, vagy bármi hasonló. Most azonban itt a lehetőség a hozzászólásra, hajrá! :)

2011. április 28., csütörtök

Hangulat és Hozzáállás

Egy-két hete olyan élményben volt részem, ami gyökeresen megváltoztatta a hozzáállásomat egy korábbi írásommal kapcsolatban. Ha a kedves Olvasó (bár nem sokan vannak, de őket igen megbecsülöm) már nyomon követi ezt a blogot egy ideje, akkor tudja, hogy elég komoly beilleszkedési problémáim vannak. Nekem nem nagyon megy a klikkhez csapódás dolog, még sosem voltam igazán nélkülözhetetlen tagja egy társaságnak sem. Félreértés ne essék, most sem érzem magam annak. De amit tapasztaltam, az nagyon meglepett.

Szerdánként - bár van délelőtt két előadásom - fél kettőre megyek be az egyetemre, ókori és keleti művészettörténet előadásra. Sosem sietem el különösebben a dolgot, mert a tanárnő sem teszi soha. Mivel azonban pedáns személyiségem erre sarkall, mindig legalább 10-15 perccel órakezdés előtt megjelenek a színen. Nem volt ez másképp az imént említett szerdán sem.

Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok pacsirta típus. Reggel legalább egy óra kell az agyamnak ahhoz, hogy elkezdjen működni (igen, most is már egy órája fent vagyok, ami azt jelenti, hogy négy körül ébredtem, de ez egy hosszú eseményláncolat következménye, ami nem ide tartozik). Éppen ezért a délutáni napkezdés valóságos áldás számomra: egy egész délelőtt áll rendelkezésemre ahhoz, hogy formába hozzam magam, és egyáltalán elkezdjem a napom.

Ezen a szerdán az itthon töltött délelőtt folyamán semmi csodás, semmi meglepő vagy meghökkentő nem történt, nem tértem meg és nem világosodtam meg hirtelen. Egy dolog történt, nagyon prózai: sok sok vicces videót nézegettem az interneten. Igen, ennyi, a youtube és oly népszerű szolgáltatása volt az, ami elindította az eseménysorozatot, amit most monitorra vetek. Még én magam is fennköltebbre számítottam, no de mindegy.

A következmény mindössze annyi volt, hogy mosolyogva, még mindig magamban kuncogva, az mp3 lejátszómon vidám, pörgős dalokat hallgatva értem be a Gólyavár épületébe. Szaktársaim közül már legalább hatan-nyolcan türelmesen várakoztak az előtérben, én pedig egyenesen hozzájuk siettem, és egy tőlem megszokott (na jó, talán annál kicsit határozottabb és vidámabb) "Sziasztok!" felkiáltással indítottam. És ami ezután történt, a mai napig nem tudom mivel magyarázni - a youtube videókon kívül.

Hirtelen varázslatos módon a középpontba kerültem. Valahogy olyasmire terelődött a szó, amihez érdemben hozzá tudtam szólni, a kialakult emberkör teljes mértékben magába fogadott, és nem éreztem úgy, hogy "nahát, mintha kör alakban állnánk, de én egy kicsit kilógok". Ha megszólaltam, mindenki figyelt, rám nézett, és érdeklődött. Megmondom őszintén, kicsit még feszélyezve is éreztem magam a hirtelen jött népszerűség miatt - de mint mondtam, nem gyakran tapasztalok ilyesmit, úgyhogy ez azért érthető.

Legalább hat-hét szempár kísérte figyelemmel, amint elővettem a füzetemet a táskámból, és utánanéztem, hány százalékot is érnek az egyes tesztek a félévi osztályozásnál. Ennyi kellett mindössze, hogy valamit felírjak még félév elején, amit mások nem. Ennyi, és máris rám figyelt mindenki. Nem vagyok az a hihetetlenül naiv típus (csak a hihető kategóriát súrolom), teljesen elképzelhetőnek tartom, hogy mindössze az újonnan érkezett információ miatt sereglettek körém az emberek, és a személyes varázsomnak (amiről nem is tudom biztosan, hogy létezik) semmi köze nincs a történtekhez. De akkor is nagyon jó érzés volt.

Azért hozzátenném, hogy alapvetően egészen más a helyzet itt az egyetemen, mint mondjuk a gimnáziumban vagy annak előtte az általános iskolában. Itt nem vagyok stréber csodabogár hülye érdeklődési körrel, sőt, egyenesen eltörpülök a hardcore távol-kelet-mániás szaktársaim mellett. Nagyon kevésszer kerülök olyan helyzetbe, hogy hátrahagynak, és senki sem vár meg, pedig továbbra sem vagyok az óra utáni összepakolás rekordere. Az esetek nagy részében van ki mellé ülnöm, és jó néhány szaktársamról elmondhatom, hogy nagyon közvetlen és barátságos viselkedést tanúsítanak irántam. Amiért nagyon hálás vagyok egyébként.

Nem érzem úgy, hogy általánosságban nagyot változott volna az emberekhez és főleg a közösséghez való hozzáállásom, mindössze olyan társaságba kerültem, ahol egyáltalán van esélyem a beilleszkedésre. Persze még mindig nem viszem túlzásba a dolgot, és a sulin kívül nem sok közösségi programon veszek részt, de ezen igyekszem változtatni. (Pont holnap lesz egy esélyes rendezvény, amire talán benézek, elvégre péntekenként nincs órám, és még ingyenes is a dolog. Ha szaktársak is lesznek - és úgy tudom, lesznek - ez is egy tökéletes alkalom. Igyekszem, na.)

Tehát hangulat és hozzáállás. Lehet, hogy csak ennyin múlik? Sajnos nem tudom minden reggel azt a jókedvet és vidámságot, nyitottságot produkálni, mint az ominózus szerdán, de azért próbálkozom. Mindenesetre aki hozzám hasonló problémákkal küzd, nyugodtan kipróbálhatja a módszert - nézzetek meg egy vígjátékot indulás előtt, vagy egy stand-up comedyt, ami igazán vidám hangulatba sodor, és próbáljátok megőrizni! Néha nagyon nehéz, főleg ha percenként öten rálépnek az ember lábára a metrón, az utcán meg tíz méteren négyen löknek fel, de kitartás!

Visszatérve az egyetemre: szerencsére még viszonylag időben konstatáltam a változtatás lehetőségét, így a második félév vége felé járva, van még legalább két évem arra, hogy végre egy igazán jó társaság szerves része legyek. Szurkoljatok :)

2011. március 19., szombat

Professzor Úgyistudod és Professzor Úgysemtudod

Talán nem lep meg senkit, hogy ismét az egyetemi pályafutásom során megszerzett tapasztalataimból gyúrok összefüggő szöveget. Előre szólok, ismét professzorokról lesz szó, de most nem általánosságban, hanem két csoportra osztva - esetleg háromra? Majd kiderül.

Nem irigylem az egyetemen előadókat. Már amennyiben törődnek azzal, hogy megértik-e a hallgatók azt, amit mondani szeretnének. Mivel engem elsősorban a nyelvészet felé húz a szívem, valamint ilyen jellegű órákon tapasztaltam leginkább, amiről írni fogok, ezért ezen keresztül szeretném bemutatni a professzorok két csoportját.

ELTE, bölcsészkar, anglisztika, nyelvészet, alapozó óra. Honnan kezdje az előadó? Ez talán még annyira nem is nagy probléma - bár kétségtelenül fontos kérdés. Azonban nem mindegy, mennyi és milyen jellegű szakszavakat használ az előadó az óráján, hiszen ez is nagyban befolyásolja az érthetőséget. Nem mindegy, mit magyaráz meg és mit kezel általános tudásként, amit mindenkinek birtokolnia kell. Nem mindegy, hogy a mondatban szereplő "agglutináló nyelv" kifejezést megérti-e a hallgató, avagy sem.

Persze támaszkodhatna mindenki arra, hogy mi tananyag gimnáziumban, és mi nem az - elméletileg. Gyakorlatilag viszont mindenki tisztában van azzal, hogy nincs két középiskola, de még intézményen belül két tanár sincsen, aki ugyanazt adná le a négy év során. A nyelvek ilyen szempontból történő csoportosítása (agglutináló, izoláló, flektáló nyelvek) elméletileg tananyag a gimnáziumban, nekem meg is tanították, érettségi tétel is volt annak idején. De hallottam már előadás alatt összesúgni mögöttem két kevésbé szerencsés évfolyamtársamat: "Milyen nyelv?!"

Így a kérdés megválaszolatlan marad: megmagyarázza-e a tanár, mi az agglutináló nyelv, esetleg kezelje "alapműveltségként", vagy köztes megoldásként írja fel a táblára, hogy aki még életében nem hallotta, az is utána nézhessen? Ez így önmagában nem tűnik kardinális kérdésnek, de ha összeszámolnánk, hány hasonló szakkifejezés hangzik el nyelvészeti órákon, bizony a lelkesen beszélő előadó akár az óra negyedét is magyarázkodással tölthetné. Hogyan húzza hát meg a határt: mi az, ami magyarázatra szorul, és mi az, ami magától értetődő?

Arra mindenki felkapná a fejét, ha egy egyetemi nyelvészet előadáson a következő mondattöredék hangzana el: "képző, tudják, a toldalékoknak az a csoportja, amely képes megváltoztatni a szó szófaját, valamint mindig megelőzi a jelet és a ragot". Ellenben homlokráncolások százait okozná az, ha a professzor mindenféle mellékes magyarázat nélkül mondatba foglalná a "tezaurusz" szót, mintha csak annyit mondott volna: fogkrém. De mi a helyzet az olyan kifejezésekkel, mint "agglutináló nyelv"? Biztos vagyok benne, hogy az olvasók között is van, aki tisztában van a jelentéssel, de olyan is van, aki nincsen.

Mint általában az emberek, természetesen a professzorok is nagyrészt a szélsőségeket képviselik. Vagy azt hiszik, hogy általános iskola alsó tagozata óta nem ragadt ránk, hallgatókra semmi nyelvtan órán, vagy pedig azt, hogy érettségi és egyetem között gyorstalpaló nyelvész tanfolyamot végeztünk, ahol szakkifejezések garmadájával bombáztak minket nap mint nap. Hogy melyik a zavaróbb? Nehéz megmondani.

Az ókori és keleti nyelvek és írások óra az egyik vegyesfelvágott, amit a keleti és ókori szakosok kapnak. Rengeteg nyelvből tanítanak nekünk egy kicsit, a történetét, a jellegzetességeit, az érdekességeket. Aláírom, nehéz lehet - és talán zavaró is - eleget tenni egy kérésnek, amely elvárja, hogy másfél (jobb esetben kétszer másfél) órában mutasson be bárki is egy nyelvet, egy írást, vagy akár egy terület különféle nyelveit és írásait. Másfél órában bemutatni azt, amit a szakos hallgatók minimum három évig tanulnak. Amit maga a professzor is tanult legalább három-négy évig, majd mindezt ki tudja hány év kutatómunkája követte. A feladat nem egyszerű, és sajnos többen fel is sülnek.

Főleg az ilyen előadások alkalmával hajlamosak egyik vagy másik irányba elragadtatni magukat a professzorok. Az egyik véglet az, aki feltételezi: mi mindent tudunk. Úgy dobálózik az - általunk korábban még sosem hallott - igeidő- és módnevekkel, szakkifejezésekkel, hogy még a nyelvészetet szeretők sem feltétlenül tudják követni a mondanivalót. A hallgató így csakhamar elveszti kezdeti (remélhetőleg létező) érdeklődését, figyelme lankad, és vagy az alvás, vagy a telefonnyomkodás, vagy a szomszéddal való társalgás mellett dönt.

Nemrég szerencsém volt a másik véglethez is. Engem személy szerint ez jobban frusztrál, mint a másik, de azt hiszem ez büszkeség függvénye. Gyakorlatilag az a professzor, aki állandóan visszakérdez, értjük-e amit mond, hülyének néz minket - elnézést a kifejezésért. Csak azért, mert elhangzott a tanár szájából egy többszörösen összetett mondat, amelyben két szó megértése gimnáziumi képzést kíván - na ne hogy már ezt ne értse meg a nyelvszakos egyetemista. Arról nem is beszélve, hogy a bizonytalankodások és az újrafogalmazások még magyarázkodás nélkül is komoly mennyiségű időt emésztenek fel, így a kezdeti aggódás a másfél órás időkeret miatt valódi fenyegetéssé válik.

Természetesen ez nem csak a nyelvészet esetében előforduló jelenség. Ugyanezt mondhatnám akár a vallásokkal foglalkozó tantárgyunkról is, amely szintén minden ókori és keleti tanszék mostohagyermeke. Itt nem nyelveket és írásokat, hanem talán még hosszabb és tekervényesebb történettel rendelkező, összetett és komplex vallásokat kell bemutatni röpke másfél óra alatt. Egy ilyen előadás alkalmával azonban bennem már morális, etikai jellegű ellenérzések is támadnak, amikor a kedves előadó úgy beszél a Bibliáról és annak apró kis részleteiről, mintha nekünk, hallgatóknak az egészet kennünk-vágnunk kéne.

Elhiszem, hogy a Biblia egy meglehetősen népszerű könyv - fogalmazzunk így - a keresztény vallás pedig szintén nem tartozik a legkisebbek közé, de ettől függetlenül senki ne várja el, hogy egy idézetet el tudjak helyezni a művön belül, fejezetre, bekezdésre, sorra pontosan. Nem vagyok vallásgyakorló, hithű keresztény, ugyanúgy ahogy valószínűleg sok más hallgatótársam sem az. A hittan nem kötelező tanóra a középszintű oktatásban, főleg nem konkrétan a keresztény. Sajnos a vallásokkal foglalkozó szakemberek gyakran elragadtatják magukat ilyen tekintetben, ez tény, többször szembesültem már vele.

A problémára megoldással azonban nem tudok szolgálni, hacsak nem az írás elején említett táblára írogatást vesszük annak, de ez szintén sok időt felemészt és nem is mindig kivitelezhető. Azt azonban megemlíteném, hogy ismerek olyan professzort, akivel kapcsolatban soha nem merült fel bennem hasonló gondolat, pedig pont nyelvészet előadásokat tartott ő is. Tehát a probléma jelen van és létezik, azonban kiküszöbölhető. Szerencsére nem vagyok egyetemi tanár, hogy a panaszkodáson kívül bármi egyebet kötelességemnek érezzek.

2011. február 4., péntek

Csak igényesen!

Aki ismer, tudja, hogy vesszőparipám, szívügyem, mániám és függőségem tárgya a magyar helyesírás. Ez persze nem jelenti azt, hogy száz százalékosan tökéletes a helyesírásom, soha nem vétek hibákat, mindig oda teszek vesszőt, ahova kell, és még az SMS-eimet is a Magyar helyesírás szabályai című könyvet szorongatva pötyögöm. Pusztán annyit kell ez alatt érteni, hogy szeretem, ha amit olvasok, az igényes, közérthető és nem hemzseg a helyesírási hibáktól. Ezzel azonban az erős kisebbségbe tartozom, legalábbis abban a tekintetben, hogy még MSN-en is igyekszem betartani az ehhez hasonló "elveimet".

11 évesen kezdtem el nagyban internetezni, ennek lassan nyolc éve. Az egyik legelső tapasztalatom és talán függőségem természetesen a chat-oldalak mértéktelen használatában mutatkozott meg. Nem ejtettek a fejemre a drága szüleim, így sosem estem olyan hibába, hogy személyes találkozót beszéljek meg idegenekkel, vagy bármi hasonlót, de élveztem a kötetlen, anonim, előítéletek nélküli beszélgetéseket - persze ehhez az kellett, hogy eltitkoljam a valódi életkoromat. Annak idején még a fejemben volt az összes nyelvtani szabály, a tollbamondások réme nyelvtan órákról, és bizony úgy írtam chatre is, mint ide most. Azt mondta mindenki: majd leszoksz róla, hogy nagybetűvel kezdesz minden mondatot, hogy nagybetűvel kezded a neveket, hogy figyelsz a központozásra, a hosszú-rövid magánhangzókra, stb.

Nyolc év telt el azóta, és még mindig nagy betűvel kezdek minden mondatot, kivéve ha az egyik kezem foglalt, de általában még ilyenkor is képes vagyok egy kézzel (általában CapsLock használatával) kivitelezni a dolgot. Egyetlen dologról szoktam le, a mondat végi pontokról, de ez is nagyrészt amiatt történt, mert gyakorlatilag minden megszólalásom végére biggyesztek egy hangulatjelet, ami mellett számomra a pont ellentmondásos - de ez már egy másik történet, és nagyrészt a hangulat- és írásjelek szerepéről szól.

Azt hiszem mostanra már nyilvánvalóvá vált, hogy ez a bejegyzés nagyrészt panaszkodás lesz. Egy kis nyafogás és hisztizés, amiért manapság olyan kevés igényes és szemnek is kellemes olvasnivalót talál az ember az interneten. Nem állítom, hogy mindenhova túldimenzionált precizitással kell írni az ember fiának és lányának, de egyetlen szempontot mindenképpen szem előtt kell tartani: a közérthetőséget.

Miért ír az ember bárhova bármit is? Chatre, fórumra, blogra, hozzászólást cikkekhez, bármit. Azért, hogy mások elolvassák és megértsék. Az számomra például teljesen felfoghatatlan, miért okoz örömet valakinek, ha a magyar nyelvben előforduló összes v betű helyett w-t ír. Így születnek az olyan mondatok, mint:
"Jonapot kiwanok en egy 16 eves fiu wagyok es az arcom kozepessen pattanasos,ha walaki tud walamilyen tanacsot aminek az osszetewoi a haztartasban is talalhatoak wagy walamilyen nem draga megoldast,akkor kerem szepen irjak le nekem ."

A fenti idézet egy mindenki által szabadon látogatható weboldalról származik, amelyre kérdéseket és válaszokat is írhat a hétköznapi felhasználó. A szemléletesség érdekében az utolsó három v-t is átírtam w-re, ugyanis az üzenet eredeti írója úgy tűnik, egy idő után megfeledkezett erről a kedves szokásáról.

Nem akarok most belemenni abba, hogy mennyi az esély arra, hogy az üzenet írója angol billentyűzettel rendelkezik, ahogy abba sem, hogy a vessző nem helyettesíti a szóközt - örülök, hogy egyáltalán kerültek az üzenetbe vesszők. Az olyan hibákat is figyelmen kívül hagyom, mint a "kozepessen" vagy egy igekötő elhagyása. Ez pusztán egy illusztráció a "w-zés" jelenségére. Megmondom őszintén, ez még a könnyebben elviselhető kategória számomra, ugyanis a közérthetőséget nem nehezíti igazán, viszont amennyire elviselhető, annyira érthetetlen is.

Mi késztet valakit arra, hogy gépelés közben arra figyeljen, hogy minden X karakter helyett Y-t írjon? Az ebbe beleölt energiát esetleg fordíthatta volna a helyesírási hibák ellenőrzésére, ne adj' Isten az ékezetes betűk fellelésére. Tisztában vagyok vele, hogy az ember egy idő után megszokja az ilyesmit, de amíg elérkezik az az idő, szabályosan koncentrálni kell rá, mégis miért? Ha valaki tudja, írja meg nekem, legyen szíves! :D

A másik kedvencem a mondatvégi írásjelek egészen sajátos használata. Ennek eddig két válfajával találkoztam: a "mindenből legalább ötöt" és a "mindenhova felkiáltójelet" verziókkal. A halmozott mondatvégi írásjelek leggyakrabban fórumokon és chateken köszönnek vissza, ez viszont számomra már a közérthetőség rovására megy. Ha én valamilyen mondat végére három kérdőjelet rakok, az nagy mértékű felháborodást jelent részemről, és úgy tapasztalom, hogy az igényesebben írók nagy részénél ez ugyanígy működik. De hogy bármilyen írásjelből egymás mellett négyet, ötöt, tizenkettőt lássak, az már az esztétikai érzékemet is bántja.
Vajon mikor és kinek a pénzéből épültek a házak...? ??????
Normális???????????????

A fenti idézetek egy politikai témájú fórumból származnak, betűről betűre megegyeznek az eredetivel. Bármennyire is csúnya dolog az előítélet, azt hiszem nem mondok újdonságot azzal, hogy egy ilyen mondatokat tartalmazó üzenet íróját sosem veszi komolyan az olvasóközönség. Ahol a hozzászólók nagy része építő jellegű, tartalmas üzeneteket ír, ott egy ehhez hasonló megszólalás bizony igen ostobán veszi ki magát, és gyakorlatilag bélyegként funkcionál az írója számára - mint egy billog: "Nem írok igényesen, túlságosan elragadtatom magam, velem nem lehet észérvekkel tárgyalni" - körülbelül ennyit tesz.

A felkiáltójeles dilemmával rajongói történetek kapcsán találkoztam legtöbbször (fanfiction). Ez számomra az egyik legzavaróbb fajtája a mondatvégi írásjelek hibás használatának. Nem tudom, ki hogy van vele, de ha én olvasok magamban egy történetet, hallom a fejemben a szöveget, és bizony ha felkiáltójel van egy mondat végén, az valamiféle érzelmi többletet jelent - felsóhajtás, vágyakozás, kiabálás, düh, kérés, bármi. De amikor teljesen hétköznapi, első ránézésre is kijelentő szerepű mondatok felkiáltójelet kapnak, a belső "hangsúlyom" összezavarodik, értelmetlenné és élvezhetetlenné válik a szöveg. Demonstrációként egy fanfiction-részletben talált pontokat átírtam felkiáltójelre:
A fűre lépve, cipőm belesüllyedt a sárba! Jobbnak tartottam levenni! Kezembe fogtam, s úgy léptem rá a hűvös talajra! Csupa sár volt már a szoknyám alja, engem rázott a hideg, s levegőt is alig kaptam a szúrós esőszagtól, ami eláztatott mindent!

Elsőre talán túlzónak tűnik, de én már találkoztam ilyen irománnyal. (Hangsúlyoznám, konkrétan ez nem tartozik azok közé, itt én írtam át az írásjeleket.) Szerintem élvezhetetlen, még így is, hogy az egyéb írásjelek, mondatok, szavak, tehát minden más a helyén van és igényes.

Összességében talán annyit tudok mondani, hogy mindennek megvan a maga helye. A másodpercek alatt bepötyögött chat üzenet nem baj, ha nem akadémiai jellegű és karakterről karakterre tökéletes, nem baj az sem, ha a "hogy" szó helyett csak egy "h" kerül a monitorra - az ész nélküli rövidítgetés viszont már zavaró. A karakterspórolásra épülő SMS-eknél szintén nem kárhoztatok senkit, aki rövidít, vagy nem ír szóközt írásjelek után.

De ha valaki egy rajongói történetet ír, vagy blogbejegyzést, ne adj' Isten egy komolyabb jellegű fórumhozzászólást, akkor adjon annyit magára és az irományára, hogy legalább akkor megnézi egy szó helyesírását, ha bizonytalan benne. Hogy legalább egy-két helyre, ahol nagyon nyilvánvalóan kell, oda írjon egy-egy vesszőt a közérthetőség kedvéért. Hogy a mondatokat nagybetűvel kezdi, és nem felkiáltójelek arzenáljával fejezi be.

Ha már egyszer ránk tört a leküzdhetetlen publikálás iránti vágy, tegyük azt úgy, hogy érdemes és egyáltalán lehetséges legyen végigolvasni.