Pages

2011. február 4., péntek

Csak igényesen!

Aki ismer, tudja, hogy vesszőparipám, szívügyem, mániám és függőségem tárgya a magyar helyesírás. Ez persze nem jelenti azt, hogy száz százalékosan tökéletes a helyesírásom, soha nem vétek hibákat, mindig oda teszek vesszőt, ahova kell, és még az SMS-eimet is a Magyar helyesírás szabályai című könyvet szorongatva pötyögöm. Pusztán annyit kell ez alatt érteni, hogy szeretem, ha amit olvasok, az igényes, közérthető és nem hemzseg a helyesírási hibáktól. Ezzel azonban az erős kisebbségbe tartozom, legalábbis abban a tekintetben, hogy még MSN-en is igyekszem betartani az ehhez hasonló "elveimet".

11 évesen kezdtem el nagyban internetezni, ennek lassan nyolc éve. Az egyik legelső tapasztalatom és talán függőségem természetesen a chat-oldalak mértéktelen használatában mutatkozott meg. Nem ejtettek a fejemre a drága szüleim, így sosem estem olyan hibába, hogy személyes találkozót beszéljek meg idegenekkel, vagy bármi hasonlót, de élveztem a kötetlen, anonim, előítéletek nélküli beszélgetéseket - persze ehhez az kellett, hogy eltitkoljam a valódi életkoromat. Annak idején még a fejemben volt az összes nyelvtani szabály, a tollbamondások réme nyelvtan órákról, és bizony úgy írtam chatre is, mint ide most. Azt mondta mindenki: majd leszoksz róla, hogy nagybetűvel kezdesz minden mondatot, hogy nagybetűvel kezded a neveket, hogy figyelsz a központozásra, a hosszú-rövid magánhangzókra, stb.

Nyolc év telt el azóta, és még mindig nagy betűvel kezdek minden mondatot, kivéve ha az egyik kezem foglalt, de általában még ilyenkor is képes vagyok egy kézzel (általában CapsLock használatával) kivitelezni a dolgot. Egyetlen dologról szoktam le, a mondat végi pontokról, de ez is nagyrészt amiatt történt, mert gyakorlatilag minden megszólalásom végére biggyesztek egy hangulatjelet, ami mellett számomra a pont ellentmondásos - de ez már egy másik történet, és nagyrészt a hangulat- és írásjelek szerepéről szól.

Azt hiszem mostanra már nyilvánvalóvá vált, hogy ez a bejegyzés nagyrészt panaszkodás lesz. Egy kis nyafogás és hisztizés, amiért manapság olyan kevés igényes és szemnek is kellemes olvasnivalót talál az ember az interneten. Nem állítom, hogy mindenhova túldimenzionált precizitással kell írni az ember fiának és lányának, de egyetlen szempontot mindenképpen szem előtt kell tartani: a közérthetőséget.

Miért ír az ember bárhova bármit is? Chatre, fórumra, blogra, hozzászólást cikkekhez, bármit. Azért, hogy mások elolvassák és megértsék. Az számomra például teljesen felfoghatatlan, miért okoz örömet valakinek, ha a magyar nyelvben előforduló összes v betű helyett w-t ír. Így születnek az olyan mondatok, mint:
"Jonapot kiwanok en egy 16 eves fiu wagyok es az arcom kozepessen pattanasos,ha walaki tud walamilyen tanacsot aminek az osszetewoi a haztartasban is talalhatoak wagy walamilyen nem draga megoldast,akkor kerem szepen irjak le nekem ."

A fenti idézet egy mindenki által szabadon látogatható weboldalról származik, amelyre kérdéseket és válaszokat is írhat a hétköznapi felhasználó. A szemléletesség érdekében az utolsó három v-t is átírtam w-re, ugyanis az üzenet eredeti írója úgy tűnik, egy idő után megfeledkezett erről a kedves szokásáról.

Nem akarok most belemenni abba, hogy mennyi az esély arra, hogy az üzenet írója angol billentyűzettel rendelkezik, ahogy abba sem, hogy a vessző nem helyettesíti a szóközt - örülök, hogy egyáltalán kerültek az üzenetbe vesszők. Az olyan hibákat is figyelmen kívül hagyom, mint a "kozepessen" vagy egy igekötő elhagyása. Ez pusztán egy illusztráció a "w-zés" jelenségére. Megmondom őszintén, ez még a könnyebben elviselhető kategória számomra, ugyanis a közérthetőséget nem nehezíti igazán, viszont amennyire elviselhető, annyira érthetetlen is.

Mi késztet valakit arra, hogy gépelés közben arra figyeljen, hogy minden X karakter helyett Y-t írjon? Az ebbe beleölt energiát esetleg fordíthatta volna a helyesírási hibák ellenőrzésére, ne adj' Isten az ékezetes betűk fellelésére. Tisztában vagyok vele, hogy az ember egy idő után megszokja az ilyesmit, de amíg elérkezik az az idő, szabályosan koncentrálni kell rá, mégis miért? Ha valaki tudja, írja meg nekem, legyen szíves! :D

A másik kedvencem a mondatvégi írásjelek egészen sajátos használata. Ennek eddig két válfajával találkoztam: a "mindenből legalább ötöt" és a "mindenhova felkiáltójelet" verziókkal. A halmozott mondatvégi írásjelek leggyakrabban fórumokon és chateken köszönnek vissza, ez viszont számomra már a közérthetőség rovására megy. Ha én valamilyen mondat végére három kérdőjelet rakok, az nagy mértékű felháborodást jelent részemről, és úgy tapasztalom, hogy az igényesebben írók nagy részénél ez ugyanígy működik. De hogy bármilyen írásjelből egymás mellett négyet, ötöt, tizenkettőt lássak, az már az esztétikai érzékemet is bántja.
Vajon mikor és kinek a pénzéből épültek a házak...? ??????
Normális???????????????

A fenti idézetek egy politikai témájú fórumból származnak, betűről betűre megegyeznek az eredetivel. Bármennyire is csúnya dolog az előítélet, azt hiszem nem mondok újdonságot azzal, hogy egy ilyen mondatokat tartalmazó üzenet íróját sosem veszi komolyan az olvasóközönség. Ahol a hozzászólók nagy része építő jellegű, tartalmas üzeneteket ír, ott egy ehhez hasonló megszólalás bizony igen ostobán veszi ki magát, és gyakorlatilag bélyegként funkcionál az írója számára - mint egy billog: "Nem írok igényesen, túlságosan elragadtatom magam, velem nem lehet észérvekkel tárgyalni" - körülbelül ennyit tesz.

A felkiáltójeles dilemmával rajongói történetek kapcsán találkoztam legtöbbször (fanfiction). Ez számomra az egyik legzavaróbb fajtája a mondatvégi írásjelek hibás használatának. Nem tudom, ki hogy van vele, de ha én olvasok magamban egy történetet, hallom a fejemben a szöveget, és bizony ha felkiáltójel van egy mondat végén, az valamiféle érzelmi többletet jelent - felsóhajtás, vágyakozás, kiabálás, düh, kérés, bármi. De amikor teljesen hétköznapi, első ránézésre is kijelentő szerepű mondatok felkiáltójelet kapnak, a belső "hangsúlyom" összezavarodik, értelmetlenné és élvezhetetlenné válik a szöveg. Demonstrációként egy fanfiction-részletben talált pontokat átírtam felkiáltójelre:
A fűre lépve, cipőm belesüllyedt a sárba! Jobbnak tartottam levenni! Kezembe fogtam, s úgy léptem rá a hűvös talajra! Csupa sár volt már a szoknyám alja, engem rázott a hideg, s levegőt is alig kaptam a szúrós esőszagtól, ami eláztatott mindent!

Elsőre talán túlzónak tűnik, de én már találkoztam ilyen irománnyal. (Hangsúlyoznám, konkrétan ez nem tartozik azok közé, itt én írtam át az írásjeleket.) Szerintem élvezhetetlen, még így is, hogy az egyéb írásjelek, mondatok, szavak, tehát minden más a helyén van és igényes.

Összességében talán annyit tudok mondani, hogy mindennek megvan a maga helye. A másodpercek alatt bepötyögött chat üzenet nem baj, ha nem akadémiai jellegű és karakterről karakterre tökéletes, nem baj az sem, ha a "hogy" szó helyett csak egy "h" kerül a monitorra - az ész nélküli rövidítgetés viszont már zavaró. A karakterspórolásra épülő SMS-eknél szintén nem kárhoztatok senkit, aki rövidít, vagy nem ír szóközt írásjelek után.

De ha valaki egy rajongói történetet ír, vagy blogbejegyzést, ne adj' Isten egy komolyabb jellegű fórumhozzászólást, akkor adjon annyit magára és az irományára, hogy legalább akkor megnézi egy szó helyesírását, ha bizonytalan benne. Hogy legalább egy-két helyre, ahol nagyon nyilvánvalóan kell, oda írjon egy-egy vesszőt a közérthetőség kedvéért. Hogy a mondatokat nagybetűvel kezdi, és nem felkiáltójelek arzenáljával fejezi be.

Ha már egyszer ránk tört a leküzdhetetlen publikálás iránti vágy, tegyük azt úgy, hogy érdemes és egyáltalán lehetséges legyen végigolvasni.