Pages

2011. március 19., szombat

Professzor Úgyistudod és Professzor Úgysemtudod

Talán nem lep meg senkit, hogy ismét az egyetemi pályafutásom során megszerzett tapasztalataimból gyúrok összefüggő szöveget. Előre szólok, ismét professzorokról lesz szó, de most nem általánosságban, hanem két csoportra osztva - esetleg háromra? Majd kiderül.

Nem irigylem az egyetemen előadókat. Már amennyiben törődnek azzal, hogy megértik-e a hallgatók azt, amit mondani szeretnének. Mivel engem elsősorban a nyelvészet felé húz a szívem, valamint ilyen jellegű órákon tapasztaltam leginkább, amiről írni fogok, ezért ezen keresztül szeretném bemutatni a professzorok két csoportját.

ELTE, bölcsészkar, anglisztika, nyelvészet, alapozó óra. Honnan kezdje az előadó? Ez talán még annyira nem is nagy probléma - bár kétségtelenül fontos kérdés. Azonban nem mindegy, mennyi és milyen jellegű szakszavakat használ az előadó az óráján, hiszen ez is nagyban befolyásolja az érthetőséget. Nem mindegy, mit magyaráz meg és mit kezel általános tudásként, amit mindenkinek birtokolnia kell. Nem mindegy, hogy a mondatban szereplő "agglutináló nyelv" kifejezést megérti-e a hallgató, avagy sem.

Persze támaszkodhatna mindenki arra, hogy mi tananyag gimnáziumban, és mi nem az - elméletileg. Gyakorlatilag viszont mindenki tisztában van azzal, hogy nincs két középiskola, de még intézményen belül két tanár sincsen, aki ugyanazt adná le a négy év során. A nyelvek ilyen szempontból történő csoportosítása (agglutináló, izoláló, flektáló nyelvek) elméletileg tananyag a gimnáziumban, nekem meg is tanították, érettségi tétel is volt annak idején. De hallottam már előadás alatt összesúgni mögöttem két kevésbé szerencsés évfolyamtársamat: "Milyen nyelv?!"

Így a kérdés megválaszolatlan marad: megmagyarázza-e a tanár, mi az agglutináló nyelv, esetleg kezelje "alapműveltségként", vagy köztes megoldásként írja fel a táblára, hogy aki még életében nem hallotta, az is utána nézhessen? Ez így önmagában nem tűnik kardinális kérdésnek, de ha összeszámolnánk, hány hasonló szakkifejezés hangzik el nyelvészeti órákon, bizony a lelkesen beszélő előadó akár az óra negyedét is magyarázkodással tölthetné. Hogyan húzza hát meg a határt: mi az, ami magyarázatra szorul, és mi az, ami magától értetődő?

Arra mindenki felkapná a fejét, ha egy egyetemi nyelvészet előadáson a következő mondattöredék hangzana el: "képző, tudják, a toldalékoknak az a csoportja, amely képes megváltoztatni a szó szófaját, valamint mindig megelőzi a jelet és a ragot". Ellenben homlokráncolások százait okozná az, ha a professzor mindenféle mellékes magyarázat nélkül mondatba foglalná a "tezaurusz" szót, mintha csak annyit mondott volna: fogkrém. De mi a helyzet az olyan kifejezésekkel, mint "agglutináló nyelv"? Biztos vagyok benne, hogy az olvasók között is van, aki tisztában van a jelentéssel, de olyan is van, aki nincsen.

Mint általában az emberek, természetesen a professzorok is nagyrészt a szélsőségeket képviselik. Vagy azt hiszik, hogy általános iskola alsó tagozata óta nem ragadt ránk, hallgatókra semmi nyelvtan órán, vagy pedig azt, hogy érettségi és egyetem között gyorstalpaló nyelvész tanfolyamot végeztünk, ahol szakkifejezések garmadájával bombáztak minket nap mint nap. Hogy melyik a zavaróbb? Nehéz megmondani.

Az ókori és keleti nyelvek és írások óra az egyik vegyesfelvágott, amit a keleti és ókori szakosok kapnak. Rengeteg nyelvből tanítanak nekünk egy kicsit, a történetét, a jellegzetességeit, az érdekességeket. Aláírom, nehéz lehet - és talán zavaró is - eleget tenni egy kérésnek, amely elvárja, hogy másfél (jobb esetben kétszer másfél) órában mutasson be bárki is egy nyelvet, egy írást, vagy akár egy terület különféle nyelveit és írásait. Másfél órában bemutatni azt, amit a szakos hallgatók minimum három évig tanulnak. Amit maga a professzor is tanult legalább három-négy évig, majd mindezt ki tudja hány év kutatómunkája követte. A feladat nem egyszerű, és sajnos többen fel is sülnek.

Főleg az ilyen előadások alkalmával hajlamosak egyik vagy másik irányba elragadtatni magukat a professzorok. Az egyik véglet az, aki feltételezi: mi mindent tudunk. Úgy dobálózik az - általunk korábban még sosem hallott - igeidő- és módnevekkel, szakkifejezésekkel, hogy még a nyelvészetet szeretők sem feltétlenül tudják követni a mondanivalót. A hallgató így csakhamar elveszti kezdeti (remélhetőleg létező) érdeklődését, figyelme lankad, és vagy az alvás, vagy a telefonnyomkodás, vagy a szomszéddal való társalgás mellett dönt.

Nemrég szerencsém volt a másik véglethez is. Engem személy szerint ez jobban frusztrál, mint a másik, de azt hiszem ez büszkeség függvénye. Gyakorlatilag az a professzor, aki állandóan visszakérdez, értjük-e amit mond, hülyének néz minket - elnézést a kifejezésért. Csak azért, mert elhangzott a tanár szájából egy többszörösen összetett mondat, amelyben két szó megértése gimnáziumi képzést kíván - na ne hogy már ezt ne értse meg a nyelvszakos egyetemista. Arról nem is beszélve, hogy a bizonytalankodások és az újrafogalmazások még magyarázkodás nélkül is komoly mennyiségű időt emésztenek fel, így a kezdeti aggódás a másfél órás időkeret miatt valódi fenyegetéssé válik.

Természetesen ez nem csak a nyelvészet esetében előforduló jelenség. Ugyanezt mondhatnám akár a vallásokkal foglalkozó tantárgyunkról is, amely szintén minden ókori és keleti tanszék mostohagyermeke. Itt nem nyelveket és írásokat, hanem talán még hosszabb és tekervényesebb történettel rendelkező, összetett és komplex vallásokat kell bemutatni röpke másfél óra alatt. Egy ilyen előadás alkalmával azonban bennem már morális, etikai jellegű ellenérzések is támadnak, amikor a kedves előadó úgy beszél a Bibliáról és annak apró kis részleteiről, mintha nekünk, hallgatóknak az egészet kennünk-vágnunk kéne.

Elhiszem, hogy a Biblia egy meglehetősen népszerű könyv - fogalmazzunk így - a keresztény vallás pedig szintén nem tartozik a legkisebbek közé, de ettől függetlenül senki ne várja el, hogy egy idézetet el tudjak helyezni a művön belül, fejezetre, bekezdésre, sorra pontosan. Nem vagyok vallásgyakorló, hithű keresztény, ugyanúgy ahogy valószínűleg sok más hallgatótársam sem az. A hittan nem kötelező tanóra a középszintű oktatásban, főleg nem konkrétan a keresztény. Sajnos a vallásokkal foglalkozó szakemberek gyakran elragadtatják magukat ilyen tekintetben, ez tény, többször szembesültem már vele.

A problémára megoldással azonban nem tudok szolgálni, hacsak nem az írás elején említett táblára írogatást vesszük annak, de ez szintén sok időt felemészt és nem is mindig kivitelezhető. Azt azonban megemlíteném, hogy ismerek olyan professzort, akivel kapcsolatban soha nem merült fel bennem hasonló gondolat, pedig pont nyelvészet előadásokat tartott ő is. Tehát a probléma jelen van és létezik, azonban kiküszöbölhető. Szerencsére nem vagyok egyetemi tanár, hogy a panaszkodáson kívül bármi egyebet kötelességemnek érezzek.