Pages

2011. április 28., csütörtök

Hangulat és Hozzáállás

Egy-két hete olyan élményben volt részem, ami gyökeresen megváltoztatta a hozzáállásomat egy korábbi írásommal kapcsolatban. Ha a kedves Olvasó (bár nem sokan vannak, de őket igen megbecsülöm) már nyomon követi ezt a blogot egy ideje, akkor tudja, hogy elég komoly beilleszkedési problémáim vannak. Nekem nem nagyon megy a klikkhez csapódás dolog, még sosem voltam igazán nélkülözhetetlen tagja egy társaságnak sem. Félreértés ne essék, most sem érzem magam annak. De amit tapasztaltam, az nagyon meglepett.

Szerdánként - bár van délelőtt két előadásom - fél kettőre megyek be az egyetemre, ókori és keleti művészettörténet előadásra. Sosem sietem el különösebben a dolgot, mert a tanárnő sem teszi soha. Mivel azonban pedáns személyiségem erre sarkall, mindig legalább 10-15 perccel órakezdés előtt megjelenek a színen. Nem volt ez másképp az imént említett szerdán sem.

Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok pacsirta típus. Reggel legalább egy óra kell az agyamnak ahhoz, hogy elkezdjen működni (igen, most is már egy órája fent vagyok, ami azt jelenti, hogy négy körül ébredtem, de ez egy hosszú eseményláncolat következménye, ami nem ide tartozik). Éppen ezért a délutáni napkezdés valóságos áldás számomra: egy egész délelőtt áll rendelkezésemre ahhoz, hogy formába hozzam magam, és egyáltalán elkezdjem a napom.

Ezen a szerdán az itthon töltött délelőtt folyamán semmi csodás, semmi meglepő vagy meghökkentő nem történt, nem tértem meg és nem világosodtam meg hirtelen. Egy dolog történt, nagyon prózai: sok sok vicces videót nézegettem az interneten. Igen, ennyi, a youtube és oly népszerű szolgáltatása volt az, ami elindította az eseménysorozatot, amit most monitorra vetek. Még én magam is fennköltebbre számítottam, no de mindegy.

A következmény mindössze annyi volt, hogy mosolyogva, még mindig magamban kuncogva, az mp3 lejátszómon vidám, pörgős dalokat hallgatva értem be a Gólyavár épületébe. Szaktársaim közül már legalább hatan-nyolcan türelmesen várakoztak az előtérben, én pedig egyenesen hozzájuk siettem, és egy tőlem megszokott (na jó, talán annál kicsit határozottabb és vidámabb) "Sziasztok!" felkiáltással indítottam. És ami ezután történt, a mai napig nem tudom mivel magyarázni - a youtube videókon kívül.

Hirtelen varázslatos módon a középpontba kerültem. Valahogy olyasmire terelődött a szó, amihez érdemben hozzá tudtam szólni, a kialakult emberkör teljes mértékben magába fogadott, és nem éreztem úgy, hogy "nahát, mintha kör alakban állnánk, de én egy kicsit kilógok". Ha megszólaltam, mindenki figyelt, rám nézett, és érdeklődött. Megmondom őszintén, kicsit még feszélyezve is éreztem magam a hirtelen jött népszerűség miatt - de mint mondtam, nem gyakran tapasztalok ilyesmit, úgyhogy ez azért érthető.

Legalább hat-hét szempár kísérte figyelemmel, amint elővettem a füzetemet a táskámból, és utánanéztem, hány százalékot is érnek az egyes tesztek a félévi osztályozásnál. Ennyi kellett mindössze, hogy valamit felírjak még félév elején, amit mások nem. Ennyi, és máris rám figyelt mindenki. Nem vagyok az a hihetetlenül naiv típus (csak a hihető kategóriát súrolom), teljesen elképzelhetőnek tartom, hogy mindössze az újonnan érkezett információ miatt sereglettek körém az emberek, és a személyes varázsomnak (amiről nem is tudom biztosan, hogy létezik) semmi köze nincs a történtekhez. De akkor is nagyon jó érzés volt.

Azért hozzátenném, hogy alapvetően egészen más a helyzet itt az egyetemen, mint mondjuk a gimnáziumban vagy annak előtte az általános iskolában. Itt nem vagyok stréber csodabogár hülye érdeklődési körrel, sőt, egyenesen eltörpülök a hardcore távol-kelet-mániás szaktársaim mellett. Nagyon kevésszer kerülök olyan helyzetbe, hogy hátrahagynak, és senki sem vár meg, pedig továbbra sem vagyok az óra utáni összepakolás rekordere. Az esetek nagy részében van ki mellé ülnöm, és jó néhány szaktársamról elmondhatom, hogy nagyon közvetlen és barátságos viselkedést tanúsítanak irántam. Amiért nagyon hálás vagyok egyébként.

Nem érzem úgy, hogy általánosságban nagyot változott volna az emberekhez és főleg a közösséghez való hozzáállásom, mindössze olyan társaságba kerültem, ahol egyáltalán van esélyem a beilleszkedésre. Persze még mindig nem viszem túlzásba a dolgot, és a sulin kívül nem sok közösségi programon veszek részt, de ezen igyekszem változtatni. (Pont holnap lesz egy esélyes rendezvény, amire talán benézek, elvégre péntekenként nincs órám, és még ingyenes is a dolog. Ha szaktársak is lesznek - és úgy tudom, lesznek - ez is egy tökéletes alkalom. Igyekszem, na.)

Tehát hangulat és hozzáállás. Lehet, hogy csak ennyin múlik? Sajnos nem tudom minden reggel azt a jókedvet és vidámságot, nyitottságot produkálni, mint az ominózus szerdán, de azért próbálkozom. Mindenesetre aki hozzám hasonló problémákkal küzd, nyugodtan kipróbálhatja a módszert - nézzetek meg egy vígjátékot indulás előtt, vagy egy stand-up comedyt, ami igazán vidám hangulatba sodor, és próbáljátok megőrizni! Néha nagyon nehéz, főleg ha percenként öten rálépnek az ember lábára a metrón, az utcán meg tíz méteren négyen löknek fel, de kitartás!

Visszatérve az egyetemre: szerencsére még viszonylag időben konstatáltam a változtatás lehetőségét, így a második félév vége felé járva, van még legalább két évem arra, hogy végre egy igazán jó társaság szerves része legyek. Szurkoljatok :)