Pages

2011. július 28., csütörtök

A HP jobb mint a Twilight, a túrós palacsinta jobb mint a csavarhúzó

A példa talán túlzó, de a lényeg azt hiszem egyértelmű: ne hasonlítgassunk egymáshoz olyan dolgokat, amelyek nem egy kategóriába esnek. Előre leszögezném, az Alkonyat és a Harry Potter könyveket is olvastam, az eddig megjelent filmeket is láttam (kivéve a legutolsó Harry Pottert), és szeretem mindkettőt. (Főleg a könyveket.) Nem akarom védeni se egyiket, se másikat, az írásom apropója mindössze annyi, hogy ismét háborogjak egyet.

Gondolom mindenki találkozott már az interneten rendkívül elmés összehasonlításokkal, az esetek 99%-ában természetesen(?) a Harry Potter szereplők, események, karakterek, stb. javára. Hermione egy hős, Bella csak nyüszít. (Vagy éppen Ginny a hős, Bella meg nyüszít.) Az Alkonyat könyvek nyálasak, a Harry Potter viszont király. A Harry Potter trió (Harry, Ron és Hermione) menő, az Alkonyat trió (Bella, Edward, Jacob) gáz. Igazán nyomós érvek, mondhatom.

Mi is tulajdonképpen az Alkonyat? Egy romantikus történet, ahol a hangsúly elsősorban a szereplők érzelmein és a gondolatain, vívódásain, belső harcain van. Hogy mindemellett "akciójelenetek" és egyéb mozivászonra inkább illő részletek is vannak, az csak hab a tortán. Mi a Harry Potter? Egy kitalált világ talán legnagyobb krízisét leíró történet, egy valóságos háború tudósítása, amely emellett tele van varázslatos elemekkel, nevettető epizódokkal, és mellékesen az utolsó könyvekben romantikus szálak is megjelennek. Persze, hogy az Alkonyat "nyálasnak" tűnik a Harry Potterhez képest.

A célközönség is - éppen a fentebb leírtak miatt - eltér. Amikor Rowling elkezdte írni a Harry Potter köteteket, nem ugyanazt a korosztályt és nem ugyanazt az érdeklődési körű embercsoportot célozta meg, mint amikor Stephenie Meyer úgy döntött, papírra veti az álomképe köré formálódó történetet. Persze az író általában csak ír, és nem dönti el az alkotást megelőzően, hogy hánytól hány éves korig olvashatják majd a művét - de a végső termék, maga a könyv és a történet úgyis másokat fog megszólítani.

Tudom, hogy a túrós palacsinta és a csavarhúzó túlságosan elrugaszkodott példa volt. Tudom, hogy ha azt írnám "Hasonlítsátok össze Darren Shan írásait Müller Péter könyveivel!", még az is túlságosan sarkított lenne. Tisztában vagyok vele, hogy az Alkonyat és a Harry Potter azért mégiscsak közelebb állnak egymáshoz. De annyira sajnos mégsem, hogy hasonlítgatások alapját képezzék.

Harry Pottert akkor olvasok, amikor el akarok veszni egy másik világban. Amikor azt akarom, hogy magával ragadjon a varázspálcák, durrfarkú szurcsókok, Bogoly Berti féle mindenízű drazsék és csiklandozásra kilinccsé alakuló festett csendélet-körték világa. Amikor el akarom hinni pár órára, hogy akár én is beülhetnék a Teszlek Süveg alá, járhatnék kviddics meccsekre szurkolni, aggódhatnék az RBF és RAVASZ vizsgák miatt, írhatnám a méterhosszú mágiatörténet dolgozatokat és bolyonghatnék másfél óráig céltalanul a Roxfort szürke kőfalai között, pedig csak a klubhelyiségemet keresem.

Alkonyatot akkor olvasok, amikor együtt akarok sírni és nevetni Bellával. Amikor részese akarok lenni egy szerelemnek, ami puszta létezésénél fogva egyszerre tud értelmet adni az addig szürke életemnek, és látszólagos megszűnésével tönkre is tudja tenni azt, megfosztva minden céltól és törekvéstől. Amikor olyan vámpírokról akarok olvasni, amilyenekről nem olvastam már tizennégy különféle - állítólag egyedi - regényben. Amikor el akarom hinni, hogy egy ember szemében tökéletes lény beleszerethet szinte földöntúli mértékben egy hétköznapi lányba. Igen, egy hétköznapi lányba, aki nem kapott meghívót a Roxfortba, nem ő a legtehetségesebb és legokosabb az évfolyamában, és nem hiszi mindenki születésétől fogva, hogy ő a kiválasztott, aki egyszer még megmenti a világot.

Hogyan jutott bárkinek eszébe kijelenteni, hogy az egyik jobb, mint a másik? A maga nemében mindkét történet érték. Mindkét történet elvarázsol és egy kicsit kiránt a szürke hétköznapokból, mert ez egy regény "dolga". Nem azt mondom, hogy mindkettőt szeretni kell - teljesen természetes, hogy rengeteg embernek tetszik az egyik, de nem tetszik a másik. Ha engem megkérdeznétek, melyiket olvasnám most szívesebben, nyilván tudnék válaszolni. De az indokom nem az lenne, hogy mert ez jobb mint az. Hanem mert ehhez most éppen több kedvem van, mint ahhoz. Lehet dönteni túrós palacsinta és csavarhúzó között is, attól függ, éhes vagy-e, vagy éppen a távirányítóban akarod kicserélni az elemet. (És nagyon gagyi a távirányítód, mert csavarhúzó kell hozzá.) De attól még, hogy éhes vagy, és éppen nem kell semmihez csavarhúzó, a túrós palacsinta nem lesz jobb a csavarhúzónál.

Igazából nehezen tudom elképzelni, hogy különösebben sok fiú/férfi lenne oda az Alkonyat filmekért/könyvekért. Ez egy romantikus történet, lássuk be. Csöpög a nyáltól, a karakterek szenvednek, sápítoznak, valós érzéseik vannak, még szerelmi háromszög is tolakodik a képbe - ráadásul a félmeztelen férfiak aránya elsöprő a félmeztelen nőkéhez képest. A Harry Potter sokkal inkább uniszex. Annyi romantika van benne, amennyi fölött az érdektelen férfi olvasó/néző viszonylag könnyen elsiklik. De van benne csihi-puhi, vizuális effektek (mármint a filmekben), vicces jelenetek és feszültség is.

Lehet utálni az Alkonyatot, csak nyugodtan. Én is utálok bizonyos könyveket. De még soha nem jutott eszembe 5000 pixel hosszú, viccesnek szánt (de valójában inkább szegénységi bizonyítványként szolgáló) képsort készíteni arról, hogy a Büszkeség és balítélet sokkal jobb a Vampire klánregényeknél. De ugyanezt a bejegyzést akár a Gyűrűk Ura és a Harry Potter kapcsán is megírhattam volna, ezt a hasonlítgatást is legalább annyira alaptalannak érzem. De most inkább erre került sor :)

Szóval túróspalacsintára fel! Mert még működik a távirányító.

2011. július 22., péntek

Közösségi oldalak - te mire használod?

Úgy tűnik, ez válik majd a másik vesszőparipámmá az egyetem mellett. Ki, mit, miért és hogyan csinál a közösségi oldalakon - nem titkolom, elsősorban a facebookról van szó. Az utóbbi időben egyre többször találkozom (számomra) érthetetlen - és nem tagadom, idegesítő - jelenségekkel, úgyhogy jöjjön a panaszáradat :)

Mit lát meg az egyszeri szemlélő, amikor egy facebook profilra téved? Nyilván a képet, de ezt most hagyjuk - mire kattintott rá, hogy eljutott az oldalhoz? A névre. A becsületes, anyakönyvezett, édes szülők által hagyományozott névre. Én elhiszem, hogy Szabó Zoltánként vagy Kovács Annaként nehéz kitűnni a tömegből (legalábbis csak a névvel biztosan), de ez még ne legyen elég ok arra, hogy valami, a nevünktől fényévekre álló betűhalmaz kerüljön ebbe a rubrikába.

Vannak a tipikus "névmenősítő" módszerek, amikkel elég gyakran találkozik az ember: i helyett y vagy ee, v helyett w, és még sorolhatnám. (Talán angolosítani próbálnak?) A kérdésem a következő lenne: mit vár bárki attól, hogy Vivien helyett (ami szerintem egy nagyon szép név), Vyvcsóó-t ír ki? Milyen előnyökkel jár Adríí-nak lenni Adrienn helyett? Az Esztinél (ha már egyszer mindenáron becézgetni akarjuk magunkat) miért jobb az Eszty?

Van ennél jobb is egyébként. Az érdeklődési köröm miatt (sajnos? szerencsére?) megismerkedtem pár olyan emberrel eddigi 20 évem során, akik nálam... komolyabban? Nem, ez nem jó szó. Talán inkább... megszállottabban szeretik Japánt. (Az ELTE japán szakán ülni azért mégiscsak "komolynak" számít, nem?) És ez miben nyilvánul meg? Amellett, hogy az illető lolita ruhában mászkál a gimnáziumban és fekete csipkésszélű esernyője van, japán nevet ír ki magának. Nem becenevet, nevet. Elképzelhető, hogy a szókincse a szokásos kawaii-hentai-neko triásznál nem terjed tovább, a neve mégis japán. Mert a hasára csapott, és kitalált/összeollózott egyet magának.

(Kis kitérő: félreértés ne essék, nem ítélem el alapjában véve a lolita ruhában mászkálókat, ez is egy formája az önkifejezésnek. Sőt valószínűleg kardoskodnék mellettük, ha vitára kerülne a sor - miért ne vehetné fel az ember azt, ami tetszik neki? De sajnos akivel találkoztam eddig és hétköznapi viseletként kezelte a habos-fodros (mellesleg nagyon szép) csipkekölteményeit, nos, nem tűnt boldog embernek. Valahogy mindig magányosnak és szomorúnak tűnt. Talán ez is az imidzs része volt, de nem az lenne a lényege ennek az egésznek, hogy jól érezze magát az illető? Nem azért veszi fel az egybeszoknyáját, mert így neki ? Nekem nem így tűnt. Innentől kezdve viszont csak feltűnési viszketegségként tudom kezelni a dolgot.)

Amit "szeretek" még, az a névbe beillesztett becenév. VAN a facebookon becenév-beállítási lehetőség, tessék észrevenni, nagyérdemű. Zárójelben meg fog jelenni az adatlapon ugyanakkora betűkkel, mint a rendes név. Mindenkinek fel fog tűnni, aki valamilyen fatális véletlen folytán a facebook oldalra téved. Így születik meg tehát Németh Luffy Miklós, Anna Seecee Szegedi és Márk MrkZz Bese. (Abba nem is mennék bele, hogy facebookon azt is be lehet állítani, hogy a kereszt- vagy a vezetéknevedet jelenítse meg elsőként.)

Személyes kedvencem a "bárcsak-a-felesége-lennék" vezetéknév-változtatás. Ismét a félreértés elkerülése végett: Robert Downey Jr. az abszolút kedvenc színészem, a 30 Seconds to Mars pedig a kedvenc előadóim közé tartozik (sőt a Requiem for a Dream-et is ütős filmnek tartom), de mégsem megyek el odáig, mint Klaudia Downey Leto. De nem baj, legalább mindenki első ránézésre tudja, mennyire szereti a valószínűleg (de csak valószínűleg) Klaudia keresztnevű lány a fentebb említett két hírességet.

De nem csak a nevekről van itt szó, nem ám :D Van még egy-két olyan divat, ami böki a csőrömet. Ezek egyike a házasodjunk-össze-a-legjobb-barátnőnkkel divathullám. Nem, nem leszbikus párokról van szó. Ismerek leszbikus lányt, nem is egyet. Olyat is, aki kapcsolatban van, de ők érdekes módon nem táblázzák ki ezzel a világhálót. A "nagyon-szeri-szeri", de alapvetően heteroszexuális barátnők közötti házasság viszont igen gyakori. Vagy eljegyzés, vagy kapcsolat, bármi.

Bejelölöm öcsémnek/húgomnak/anyámnak/apámnak/fiamnak/lányomnak az összes havert! Ettől a falra mászok. Komolyan nem értem, valaki magyarázza meg nekem, mire jó? Rámegyek valaki adatlapjára, megnézném például azt, hogy hány testvére van, és azt látom, hogy 13 ember 14 különféle vezetéknévvel mind a rokona. Ismerek olyan családot, ahol három gyerek három különböző vezetéknevet kapott, mert egyszerűen így hozta a sors, de ez nem ugyanaz. Amikor pedig az adott személlyel egykorú osztálytárs/pajti/haver/barinő kerül anyuci/apuci státusba, az megint nagy rejtély számomra. Miért?

Persze jogos a kérdés: miért ne? Nevezhettek paranoiásnak, ha úgy tetszik, de úgy érzem, a legtöbb közösségi oldalakat használó embernek fogalma sincs róla, ki is nézegeti mindazt, amit ő közzétesz. Persze 14 éves korában az embernek nem sok hátránya származhat az ilyesmiből, de én például el tudom képzelni, hogy egy korral haladó, kíváncsibb egyetemi tanár már ránéz a diákja adatlapjára. Ha pedig már valaki munkakereső életkorba lép (vagy akár diákmunkát keres), és beadja valahova az önéletrajzát, annak bizony a HR-esek szerintem sok helyen utánanéznek. Nagyon sok mindent árul el az emberről a profilja, ez tagadhatatlan. Persze aki Yoshimurasato Nakatsukiminato (hasra csaptam, ne keressetek rá) néven fut facebookon, azt nyilván nehezen találják meg, ez tény.

Nem ítélkezem: nyilván mindenre lehet magyarázatot találni, és minden általam említett esetnek lehet olyan indoka, amitől még én is befognám a szájacskámat. Lehet, hogy a 14 külön vezetéknevű testvérke egy árvaházban nőtt fel, és tényleg testvérként tekintenek egymásra. Lehet, hogy a kapcsolatban lévő barátnők valójában leszbikusak, csak titkolják, de mégis szeretnék kiírni a közösségi oldalra. Lehet, hogy mersz vagy felelsz volt a program a legutóbbi kolibulin, és most fél évig Yoshimurasato Nakatsukiminato-ként fut mindenhol a szerencsétlen említett. Bármi megeshet.

Egy kérésem van azok felé, akik ilyesmivel ütik el az idejüket: ne csodálkozzanak, ha előítéletet szülnek ezek az aprónak tűnő beállítások egy profilon. Ne csodálkozzatok, ha üresfejűnek néznek titeket, kedves Vyvcsóók. Ne csodálkozzatok, ha gyerekesnek hisznek titeket, akik a fél baráti társaságot testvérnek tituláljátok. Ne csodálkozzatok, ha nem vesznek titeket komolyan, Németh Luffy Miklósok.

Tudom, hogy egy internetes oldal profilja nem véresen komoly dolog, és talán rajtam kívül nem sokakat zavarnak az előbb említett szokások. De panaszkodni azért még csak szabad :D

(Megjegyzés: Ha bárki a fentebb említett létező emberek közül sértőnek érzi, hogy megemlítettem az írásomban, vegye fel velem a kapcsolatot, és törlöm a nevét a bejegyzésből. Tényleg senkit nem akarok megbántani ezzel.)

2011. július 15., péntek

Befektetett energia és amit cserébe kapunk

Igazságtalannak tartom a sorsot. Vagy bármi (bárki?) legyen is az, aki eldönti, ki milyen képességekkel jön világra. És most kivételesen nem panaszkodni fogok, legalábbis nem magamról - talán úgy kéne megfogalmaznom, hogy "mások nevében".

Világ életemben teljesítménykényszertől szenvedtem, általános iskola alsó tagozatában már attól elkeseredtem, ha egy számonkérésre nem csillagos ötöst, csak "sima ötöst" kaptam. Amelyik dolgozatot nem tudtam hibátlanra megírni, az utána még napokig bökte a csőrömet. Mindeközben - bár természetesen a büszkeség megvolt bennem - nem arra gondoltam, hogy másoknál jobban, hanem egyszerűen csak nagyon jól akartam teljesíteni. Hogy büszke lehessek magamra, hogy büszke lehessen rám a tanár, hogy büszkék lehessenek rám a szüleim.

Általános iskolában majdnem mindig kitűnő bizonyítványom volt. Persze idővel kibújt a szög a zsákból, és amikor túlléptünk a szorzótáblán, rájöttem, hogy a matematika nem a szívem csücske, ahogy a természettudományok is eltávolodtak tőlem. De hogy bármiből négyesnél rosszabb jegyet szerezzek, az maga volt a rémálom. Mert a négyes, mint a neve is mutatja, még "jó", viszont a hármas már csak "közepes". Én pedig nem akartam közepes lenni.

Gimnáziumban persze már nem foglalkoztam minden tantárggyal egyformán, hiszen tudtam, hogy bizonyos jegyeim senkit sem fognak érdekelni majd az egyetemi felvételin. Elkezdtem előre gondolkodni, és egy kicsit rangsorolni, értékrendet felállítani: mi az, ami fontos, és mi az, amibe elég, ha kevesebb energiát fektetek. Természetesen ettől függetlenül továbbra is minden tantárgyból lelkiismeretesen tanultam, és a bizonyítványomba egy-két négyesnél több sosem került.

A fentebb leírtak alapján mindig minden osztálytársam/csoporttársam úgy tekintett, most pedig a szaktársaim úgy tekintenek rám, mint egy nagyon szorgalmas, a tanulásba sok energiát fektető, lelkes diákra. Nem is sejtik talán, hogy mennyire távol állnak az igazságtól. Ugyanis az általános iskola alsó tagozatától kezdve egészen máig elmondhatom magamról: nem tanulok sokkal többet, mint mások. Sőt.

Most, az egyetemen szembesülök leginkább azzal, hogy mennyire nem számít, ki mennyi energiát fektet bele a tanulásba. Arcpirítóan keveset számít. Persze nehéz is lenne a befektetett időt és energiát osztályozni, amíg nem építenek be a bőrünk alá tanulásszámláló chipeket - de hogy ennyire keveset számít, azt sosem gondoltam volna.

Vannak olyan szaktársaim, akik nálam sokkal többet készülnek. Vegyük a japán nyelvet. Besasszéztam az első egyetemi tanítási napon abszolút nulla japán nyelvtudással, soha előtte még egy kanjit (japán írásjelet a bonyolultabbik fajtából) nem vetettem papírra, nem nézegettem nyelvtant, nem tanultam szavakat. Csak érdekelt az egész, a kultúra, főleg a nyelv, de a történelem és minden más is.

Ha volt házi feladat, természetesen azt megcsináltam, mert azért pedáns vagyok, ezt beismerem. Legalábbis első félévben még az voltam :) A kudarctól való félelmemben gyakran átnéztem előre az aktuális óra anyagát. Rettegek attól, hogy nem tudok válaszolni, ha felszólítanak. Rettegek a megaláztatástól. Attól függetlenül is, hogy senki nem mutogat ránk ujjal, ha nem tudunk válaszolni, és még a tanárok is elnézők.

De. Sosem jártam magántanárhoz. Közel sem foglalkoztam minden nap a nyelvvel. Nem ismételtem visszamenőleg. Nem olvasgattam a szavakat. A háziban kiadott naplóírást is azért űztem, mert élveztem. Nem néztem japán filmeket, nem hallgattam japán zenét. Nem csináltam meg a munkafüzet feladatait. Az írásjeleket sem ismételtem folyamatosan. Mert amivel én a közoktatásban töltött eddigi 13 évemet túléltem, az egyetlen egy jó tulajdonságom: a hihetetlenül jó rövidtávú memóriám.

Van olyan szaktársam (úgy gondolom nem is egy), aki sokkal többet készült nálam a félév folyamán. (Még mindig az első félévről beszélünk.) Van, aki különórákra jár, a munkafüzet feladatait oldogatja, sokat foglalkozik a nyelvtannal, stb. És mit értem el én? Az évfolyam második legjobban teljesítő diákja lettem, és a tanárnőm azt feltételezte, hogy én már tanultam japánul az egyetem előtt is. És akik nálam többet küzdöttek, szorgalmasabbak voltak, és több időt és energiát öltek bele a tanulásba? Talán több jeggyel rosszabbat is kaptak, mint én. Miért? Mert ilyenek az adottságaink.

Miért gondolja rólam mindenki, hogy én olyan rengeteget tanulok? Mert "látványosan" készülök. Mert mindent begépelek, kinyomtatok, kihúzóval kiemelem a fontosabb részeket, stb. Mit szűr le ebből a külvilág? Minden nap órákat ülök a gép előtt, gépelek mintha holnap vége lenne a világnak, kinyomtatom amit begépeltem, órákat ülök fölötte, kihúzom, megtanulom, és még utána is folyamatosan olvasgatom. Mi a valóság? Bár konkrétan a szabályok szerint alkotott gépírás technikáját nem ismerem, 4 éves korom óta van számítógép a családban, 11 éves korom óta internet. Szerintetek? A gépelés, amit olyan időigényesnek hisznek a szaktársaim, számomra egyáltalán nem az. Begépelem, kinyomtatom. Utána elolvasom egyszer(!), és kihúzom amit különösen fontosnak találok. Aztán azzal járok-kelek, próbálom ráerőltetni magam a lényegi tanulásra, de valójában amit csinálok, közelebb áll az olvasgatáshoz, mint a tanuláshoz.

Bár nem így tűnik kifelé, szinte biztos vagyok benne, hogy nem tartozom az élbolyba olyan tekintetben, hogy én tanulok a legtöbbet a szakon. Egyszerűen csak belemennek a dolgok a fejembe. És utána ugyanolyan gyorsan ki is röppennek belőle, ezt hozzá kell tennem. A több mint 300 kanjiból, amit tudnom kéne, jó esetben 50-et ha fel tudnék idézni. A több száz szóból, amit tudni kéne, körülbelül a felére emlékszem. A nyelvtanokat ugyan nagyrészt megértem, de magamtól használni őket aligha tudnám. Mert mindent bedobtam ZH-k és vizsgák előtt a "rövidtávú memória" feliratú dobozba, ami rengeteget magába fogad, széles a teteje, ezért könnyen bele tudok tenni bármit, de ugyanakkor lyukas az alja, és hihetetlen könnyen kipotyog belőle minden.

Igyekszem változtatni :) Ha ezt (valamilyen csoda folytán) olvassa valamelyik szaktársam, valószínűleg csóválja a fejét és azon gondolkozik, hogy lehetek ennyire hülye, hogy még annál is többet akarok tanulni, mint amennyit eddig tanultam. Tény, hogy nem áll messze az igazságtól az, aki azt mondja, szorgalmas vagyok, mert minden órára bejárok, amire csak tudok (és nem bűn unalmas), és folyamatosan jegyzetelek. De az érdemi, komoly, leülök-és-seggelek tanulásra nagyon kevés időt áldozok. Higgyétek el.

Sajnos arra rájöttem két félév alatt, hogy japánul így nem fogok tudni megtanulni. A lyukas aljú dobozomat vészhelyzetekre kell tartogatnom, és helyette kreálnom kell egy másikat, amibe ugyan nehezebb beletuszkolni a dolgokat, de ami egyszer belekerül, az ott is marad. Igen, kreálnom kell, mert még sosem tanultam semmit így. Angolul is csak azért nem felejtek el beszélni, mert állandóan szembe jön velem, és mire valami kicsusszanna a lyukas aljú dobozomból, már megint beledobtam. Viszont ezt 2000 kanjival nehéz lenne eljátszani, úgyhogy igyekszem változtatni.

Jól eltértem az eredeti témáról, és sokkal többet írtam magamról, mint amennyit szerettem volna. Ennek az írásnak mindössze annyi a lényege, hogy szeretnék kitartást kívánni mindenkinek, akinek nem másznak bele (rövidtávon) a dolgok úgy a fejébe, mint nekem. És szeretném azt is leírni, hogy teljes szívemből tisztelek és becsülök mindenkit, aki nehezen tanul, és mégis tanul. Aki tudja magáról, hogy mindennel háromszor annyit kell foglalkoznia, mint másoknak, és mégis foglalkozik vele. Hajrá!