Pages

2011. október 24., hétfő

Murakami Haruki - Norvég erdő

Figyelem! Az alább olvasható szösszenetben halvány, általános utalások találhatók a Norvég erdő c. regény szereplőire, valamint a könyv hangulatát illetően - legalábbis azt a hangulatot illetően, amit bennem keltett. Ha szeretnéd a jövőben elolvasni a könyvet úgy, hogy semmit nem tudsz róla, akkor ezt az írásomat most mellőzd :)

Az úgy volt, hogy kivettem a páromnak a Japán Alapítvány könyvtárából Murakami Haruki Norvég erdő című regényét... aztán kiolvastam. Neki pedig végül nem mondtam különösebben szépeket a könyvről, így sikeresen elvettem a kedvét tőle, nem mintha ez lett volna a szándékom :) Nagyon vegyes érzelmeket keltett bennem ez a regény, így úgy döntöttem, érdemes lenne írnom róla egy kicsit.

Két oldalról kaptam motivációt az olvasásra, sőt legyen inkább három. Egyrészt már több mint egy éve tanulok japán szakon, és még egy fia japán által írt könyvet sem olvastam - úgy gondoltam, ezen változtatni kell. Másrészt ha már olvasok valamit, akkor olyasmit veszek a kezembe, amiről eddig még csak jót hallottam, nehogy elmenjen a kedvem a japán irodalomtól. Harmadrészt az utóbbi hónapokban (években?) annyira leszoktam a puszta időtöltésként, hobbiból való olvasásról, hogy úgy éreztem, feltétlenül újra kéne éleszteni ezt a szokásomat. Így esett a választásom tehát a Norvég erdőre.

Nagyon nagy elvárásaim voltak a könyvvel kapcsolatban, ezt nem tagadom. Akárkit kérdeztem, aki olvasta, azok közül mindenki szinte fanatikus módon rajongott mind a könyvért, mind a filmváltozatért. Nem hallottam egy "egész jó volt", vagy esetleg "nem volt rossz, tetszett"-jellegű véleményt sem. Mindenki szerint csodálatos, magával ragadó, letaglózó történet. Olyasmi, amit nagyon szívesen újra és újra elolvasnál, de jól meggondolod, mert lelkileg nagyon megérint.

Az első egy-két fejezet olvasása közben az a vélemény fogalmazódott meg bennem leggyakrabban, hogy unalmas. Aztán ahogy előrehaladt a történet, és felszínre bukkantak az egyre meghökkentőbb dolgok, egyre inkább úgy gondoltam, hogy bizarr. Végül pedig amikor letettem a könyvet, szinte felsóhajtottam, és azt gondoltam: ez bizony nyomasztó volt.

Nem tudnám kijelenteni, hogy nem tetszett a könyv. De semmiképpen sem mondanám ki azt sem, hogy tetszett. Valami oknál fogva minden este vonzott maga az ötlet, hogy olvassak belőle egy újabb fejezetet, és két hét alatt ki is olvastam az egész könyvet, ami önmagában (és magamhoz képest) ritka lassú tempónak számít, de tekintve, hogy mennyi szabadidőm van az egyetem mellett jelenleg, mégis azt kell hogy mondjam, szép teljesítmény. Valami vonzereje tehát mégis csak volt a könyvnek.

Nem tudnám azonban megmondani, hogy mi is volt ennek a vonzerőnek a kiváltó oka, ugyanis három alternatívát is el tudok képzelni. Az első természetesen az, hogy a könyv a maga módján igenis izgalmas, leköt és magával ragad; egyszerűen tudni akartam a végét. A második teóriám, hogy csak végezni akartam vele, egyrészt mert egy halom más kötelező olvasmány vár rám, másrészt könyvtári könyvről van szó, így nem csücsülhettem rajta a végtelenségig. A harmadik elméletem pedig nemes egyszerűséggel az, hogy annyira régen olvastam már puszta kedvtelésből, hogy teljesen magával ragadott maga az érzés, és gyakorlatilag mindegy volt, hogy mit, de olvasni akartam.

Azt egy percig sem tagadom, hogy lekötött az olvasás. Nehéz volt félretenni magát a könyvet, mert végig motoszkált bennem valami vágy aziránt, hogy előre haladjak a történetben, hogy megtudjam, mi a végkifejlet. Ha belemerültem az olvasásba, semminek tűnt az egy órás szünet két gyakorlatom között. De ez az ösztökélő erő, ami miatt faltam a betűket és az oldalakat, nem volt kellemes érzés. Nem olyan értelemben volt kellemetlen, hogy túl akartam esni az egészen, és visszavinni a könyvtárba a könyvet, hogy többet látnom se kelljen, de azért elmondhassam: kiolvastam. Nem erről van szó. Egyszerűen rámtelepedett magának a történetnek a hangulata, ami - valljuk be -, nem különösebben életvidám.

Ha megkérdezi valaki, foglaljam össze három szóban, miről szól a könyv, azt mondom: félresiklott emberi életekről. Ez némelyeknek csábítóan hangozhat, én viszont ha ezt olvasom egy könyvismertetőben, ódzkodni kezdek magától a történettől. Mert egy ilyen téma köré lehet ugyan korszakmeghatározó és eget rengető regényt kanyarintani, de sajnos arra is nagy az esély, hogy csak egy abszurd, élvezhetetlen és nyugtalanító mese lesz az egészből. Szerintem a Norvég erdő végig ennek a kettőnek a határmezsgyéjén evickél.

Félreértés ne essék: el tudom képzelni, miért szeretik sokan annyira ezt a könyvet. El tudom képzelni, bár megérteni kevésbé, de ezt saját hiányosságnak tudom be. Hogy engem miért nem fogott meg annyira a regény, mint másokat, arra szintén van pár elméletem. Egyrészt a legkevésbé sem tudok azonosulni se a korszakkal, se az országgal, amiben a történet játszódik. A hatvanas évek diáklázadásai... mit mond ez nekem? Semmit. Ráadásul pont Japánban, amiről ugyan szeretnék minél többet tudni, de sajnos szinte semmit sem tudok? Nehéz úgy olvasni a könyvet, hogy nem csodálkozom rá minden második környezeti tényezőre.

A szereplőkkel sem tudtam azonosulni, egyikükkel sem. A tökéletes céltalanságban élő fiú, vagy a szinte hányingerkeltő önzőséggel párosult, túlontúl céltudatos barát, esetleg a számomra megmagyarázhatatlan és ismeretlen érzelmi kitörésekből, furcsa megszólalásokból összegyúrt lány, vagy valamelyik lelkileg és éppen ezért elmében is sérült szereplő... mégis kivel tudtam volna azonosulni?

Végig úgy éreztem a könyvet olvasva, hogy kívülről szemlélek valami nagyon furcsát. Gyanítom, hogy ez a furcsaság, ez a bizarr abszurditás volt az, ami végül felkeltette a kíváncsiságomat minden este, ami odakötözött a lapok elé fejezeteken át. A legtöbb könyv, amit eddig olvastam, a puszta izgalmasságával tette ugyanezt, a színtiszta öröm és türelmetlenség, a "mi következik majd ezután?"-érzés volt az, ami újra és újra a könyv lapjaihoz csábított. Na de a Norvég erdő...? Itt inkább a "na te jó ég, mi jöhet még?"-érzés tette ugyanezt.

Kétségtelenül nyomot hagyott bennem a könyv, azaz inkább maga az olvasásának az élménye. Ha ez volt az író célja, akkor gratulálok neki :) Viszont egész életre szóló tanulságot, fontos jó tanácsot nem találtam benne, nem tudtam kihámozni a "lényegét". Elolvastam egy nagyon furcsa könyvet, és most nagyon nem tudom, hogy mit is nyertem vele. Talán csak fiatal vagyok hozzá, vagy egyszerűen túl gondtalan és boldog, de ez a regény számomra távoli volt és bizarr. Nem tudok rá jobb szót. Minden esetre ha hagyhatnék egy üzenetet a múltbeli énemnek, akkor azt mondanám neki: olvasd csak el. Mert élménynek kihagyhatatlan volt.