Pages

2012. április 19., csütörtök

Kötelező olvasmányok akkor és most

Hasonlítsuk össze a nagyanyáink idején kötelező olvasmányokat, és azokat, amelyeket a jelenlegi kisiskolások olvasnak! Vegyük sorra a különbségeket! Nos, meg is volnánk, ezzel felsoroltam az összes eltérést az egykori és a jelenlegi kötelező olvasmány-listával kapcsolatban.

Világ életemben imádtam olvasni. Nem tagadom, mostanában szégyenletesen keveset hódolok eme nemes hobbimnak, de fénykoromban tényleg rengeteget olvastam. Onnantól kezdve, hogy a bátyám hazajött az általános iskola első osztályából azzal, hogy bibí ő már így meg úgy tud olvasni (bár már előtte is tudott), természetesen nem maradhattam alul a küzdelemben, és merő dacból 4 évesen én is megtanultam - köszönöm, Betűtorony!

Innentől kezdve tehát faltam a könyveket, lényegében úgy voltam vele, hogy mindegy, mit adnak a kezembe, csak olvashassak. Mesekönyvek, édesanyámtól kapott, ezoterikus vonatkozású kötetek, nagymama padlásáról összekotort Robinson Crusoe és Monte Christo grófja, másik nagymamától Brontë könyvek - elég sok mindent "magamévá tettem" ez idő tájt.

Aztán elkezdődött a kötelező olvasmányok időszaka. Mint minden egészséges gondolkodású diák, én is gyűlöltem magát a tényt, hogy valamit muszáj elolvasni, de értelemszerűen nem volt nagy érvágás maga az, hogy könyveket kellett bújnom. Ettől függetlenül a legtöbb kötelező olvasmány negatív élményként maradt meg bennem, és biztos vagyok benne, hogy ez nem csak a "kötelező-faktornak" volt köszönhető.

Az irodalomtanárok jó része előszeretettel hangsúlyozza, mennyire időtálló értékeket közvetítenek ezek a regények, sőt maguk a könyvek mennyire időtállóak. Az előbbivel egyet tudok érteni, az utóbbival sokkal kevésbé. Tény, hogy minden elolvasandó műnek megvan a maga mondanivalója, de egyáltalán nem mindegy, hogy ez milyen formában kerül tálalásra.

Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy nehéznek, vagy régiesnek találom a könyvek nyelvezetét. Sőt, kifejezetten örülök neki, hogy igényesen írt könyvekről van szó, és az sem árthat, ha egy-két régi kifejezéssel megismerkedik a gyerek. De maguk a történetek, az események, maga a történelmi háttér és a karakterek életvitele a legtöbb esetben annyira távol áll a jelenlegi világunktól, hogy nem csodálkozom, ha egy-egy diák egyszerűen nem érti meg a lényeget, és nem fogja fel azokat az értékeket, amelyeket a regény képvisel.

A számítógép vagy a televízió elől a könyv elé zavart gyerek ugyan hogy azonosulhatna egy ablaküvegen írni tanuló kisfiúval, vagy egy török időkben játszódó történet bármely szereplőjével? Én a magam húsz évével már élvezem, ha olyan kultúráról, életmódról, körülményekről olvashatok, amelyek számomra idegenek és soha nem tapasztaltam őket - de az általános iskolás gyerek is így van ezzel? Kétlem.

Nem azt mondom, hogy tegyük meg gyorsan a Harry Pottert kötelező olvasmánynak, de az talán még mindig kisebb rossz lenne, mint egy 13 éves gyerekkel Légy jó mindhaláligot olvastatni. Szerintem a kötelezők nagy része egészen egyszerűen meghaladja az általános iskolások felfogóképességét, legalábbis a nagy átlagét biztosan. Ha a cél valóban az, hogy olvastassunk a gyerekkel, és tanuljon egy kis értékítéletet a történetek által, akkor vaskalaposnak lenni könnyen visszaüthet. Nemcsak az értékek sikkadnak el így, de az olvasást is inkább utálja meg a gyerek, mint sem hogy megszeretné.

Erre példaként felhozhatnám akár a saját páromat is - remélem nem haragszik meg érte. :) Amennyit hallottam a szüleitől, és amennyit láttam az ellenőrzőiből és bizonyítványaiból, bizony nagy suhanc volt a szentem, és nem volt a szíve csücske se a tanulás, se az olvasás. Bár az esze meglett volna ahhoz, hogy jó jegyeket szerezzen, egy energiával teli, falu végén, az erdő mellett élő srácnak aligha volt vonzó lehetőség a négy fal között kuksolva olvasni. Legalábbis senki sem adott a kezébe olyan könyvet, amit élvezhetett volna.

Jelenleg ő sokkal többet olvas, mint én. Ez elsősorban ugyan annak köszönhető, hogy több szabadideje van, mint nekem, sőt inkább annak, hogy ő nem lesz rosszul, ha tömegközlekedési eszközön kell olvasnia, de a különbség mégiscsak szembeszökő. És hogy minek köszönhető? Olyan könyveket vesz a kezébe, amit szeret, ami érdekli, amivel azonosulni tud. Ráadásul ő a szerencsések közé tartozik, mert ugyan csak huszonévesen, de felfedezte az olvasás szeretetét. Sokakban viszont a nyögvenyelős kötelezők és a belőlük tartott számonkérések olyan negatív nyomot hagynak, hogy nem csoda, ha nem vesznek a kezükbe többet regényt.

Természetesen nem lehet mindenkinek az ízléséhez igazítani a kötelező olvasmányok listáját, főleg mivel olyan gyerekekről van szó, akik még maguk sem tudják, mi is tetszene nekik. Viszont a kötelező olvasmányok feladata véleményem szerint az lenne, hogy megszerettessék a gyerekkel az olvasást, azaz bevezessék őket abba, mennyire csodálatos dolog is betűket nézni, és mégis képeket látni, elszaladni a saját képzeleteddel, és olyan dolgokat megpillantani a "belső vetítővásznadon", amit moziban sosem látnál. Erre viszont a Kőszívű ember fiai és az Egri csillagok teljesen alkalmatlan, legalábbis a mai kisiskolások többségénél biztosan nem célravezető.

Tényleg nem azt várom, hogy minden évben frissítsék a kínálatot, és a legfrissebb bestsellereket nyomják le a diákok torkán, de valamit most már változtatni kéne, mert lassan könyvtár helyett múzeumba kell majd menni a könyvekért.

2012. április 1., vasárnap

Elfogulatlanul

Ahogy az egyetemen egyre több és több aspektusával kerülök szembe Japán (és más távol-keleti országok) kultúrájával, egyre határozottabbá válik bennem az az érzés, hogy európaiként sosem fogom igazán megérteni a keleti kultúrát, vagy ha aggyal meg is értem, átérezni sosem fogom. Hogy mindezt minek köszönhetem? Természetesen a saját berögződéseimnek és azoknak a mintáknak, amiket eddigi életem során láttam.

Nézett már valaha valaki is előítéletek nélkül egy kultúrára? Szemlélte már bárki elfogultság nélkül bármely nép hagyatékát? Nekem őszinte meggyőződésem, hogy nem. Nem tudjuk levetkőzni a ránk aggatott, a körülöttünk létező és a bennünk kialakult képeket, motívumokat, mintákat, elvárásokat, skatulyákat. Nem tudunk mindezektől függetlenül ránézni semmire - de tényleg semmire.

Valahányszor rácsodálkozom valamire Japánnal kapcsolatban, azonnal tudom, hogy már megint nagyon nyugatiasan gondolkodom. Azt hittem, egyre kevesebb dolgon fogok megütközni, ahogy telik az idő, de nem. Épp ellenkezőleg, ahogy egyre mélyebbre ások és egyre szélesebb körben szembesülök a "japánságokkal", annál többször és többször kerekedik el a szemem.

Mit válaszol a magyar, ha megkérdezik, vallásos-e? "Igen, katolikus vagyok." "Igen, református vagyok." "Igen, buddhista vagyok." "Igen, zsidó vagyok." "Nem, nem vagyok hívő." És aki egy-egy valláshoz tartozónak vallja magát, jár templomba, istentiszteletre, szentélyekbe? Gyakorolja a saját vallása előírásait? Megtartja az ünnepeket, követi a szokásokat? Nem minden esetben, de azért nagy általánosságban elmondható, hogy valamilyen szinten mindenki átülteti a gyakorlatba a hitét. Sőt, a lényeg: minél hűbben követi valaki az előírásokat, és minél több gyakorlati bizonyítékát adja a hitének, annál "katolikusabb", annál "reformátusabb", annál "buddhistább", annál "zsidóbb". 

Mit válaszol a japán, ha megkérdezik, vallásos-e? Az esetek legnagyobb részében - bármilyen meglepő - azt válaszolja, hogy nem az. És amikor élete első évében elvitték az első sintó szentélylátogatására? És amikor 3, 5, 7 évesen megünnepelték őt, szintén sintó szertartás keretein belül? És amikor egy vizsga előtt elment a közeli szentélybe amulettet venni? És amikor a nagypapa halálakor buddhista szertartáson vett részt? És amikor újévkor meglátogatta a sintó szentélyt? Akkor sem volt vallásos? Nyugati szemmel nézve egy átlagos japán legalább 20-szor annyi "vallásos dolgot" művel egy évben, mint mi. (Legalább.)

Amikor ezen elcsodálkoztam, a nyugati felfogás csodálkozott rá a japán mentalitásra. Mert nálunk minden valamirevaló ember egy valláshoz tartozik (ha ugyan tartozik valamelyikhez), és meglehetősen ferdén néznek arra, aki mondjuk hanuka idején zsidó, karácsonykor meg keresztény. Ha belegondolunk, Japánban ez a helyzet - az élet bizonyos eseményei inkább a sintó, mások a buddhizmus "felségterületei". A vallás koncepciója tehát nem univerzális. Ahogy semmi másé sem az.

Amikor egy Japánba igyekvő európai vagy amerikai diplomata vért izzadva próbálja megjegyezni a szigetország legalapvetőbb szokásait, bizony sokszor megfordul a fejében: időpazarlás, idegesítő, felesleges, túldimenzionált, túlszabályozott, merev, agyonritualizált, erőltetett, egyszerűen dühítő. Meg kell tanulni, oda kell rá figyelni, egyáltalán, mi a fenének találták ki ezeket? Amikor a japán a saját szokásrendszerére gondol, egészen mást érez: biztonságot ad, keretbe foglal, kiiktatja a hibázás lehetőségét, vázat ad, irányít, megszabadít a döntés terhétől, terel, segít.

Amikor a individualizmushoz és az egyediség ajnározásához szokott nyugati ránéz a japánokra, azt látja: gépiesített birkacsorda. Amikor a japán a saját népét szemléli, azt látja: összetartozó egység.

Ha a japán kultúrát szemlélem, akkor én vagyok az, aki szemlél. A saját szememmel nézek, a saját értékrendem alapján ítélek, a saját tapasztalataimhoz viszonyítok. Egyrészt csodálatos érzés, mert elvarázsol a japán kultúra "mássága" (mégiscsak kell hogy valami oka legyen annak, hogy ezt tanulom), másrészt elkeserít, hogy ezt valószínűleg soha nem fogom tudni levetkőzni.