tag:blogger.com,1999:blog-57773963868574359012024-02-21T00:26:32.221+01:00SedNaplóEgy kis rendszerezett zűrzavar idebentről.Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.comBlogger25125tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-18878558839227722652013-10-27T18:39:00.000+01:002013-10-27T18:39:32.721+01:00Irracionális félelmek<div style="text-align: justify;">
Akármennyire is gyerekesnek tűnik, még egyetemen is gyakran eljátszottuk az első közös gyakorlatokon a sokak által (általam is) rettegett és gyűlölt, rendkívül kreatív "mondj magadról valamit!" játékot. Ilyenkor a beszédesebbje és excentrikusabbja azon kezd aggódni, hogyan is tömörítse össze egy-két mondatba azt a rengeteg fontos információt, amit át szeretne adni összegyűlt embertársainak, míg a szótlanabbak és introvertáltabbak épp azon görcsölnek, hogy legalább egy olyan dolgot sikerüljön találniuk, ami esetleg részben érdekesnek tűnhet egy-két csoporttársuk számára. Én ilyenkor szoktam a következő alapvetően humorosnak tűnő, ámde teljes mértékben komoly tényt közölni magamról: minden állattól rettegek, aminek több mint négy lába van.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Azt hiszem könnyedén belátható, hogy ez egyértelműen az "irracionális" kategóriájába tartozik a félelmeknek - elég ha elképzelitek, ahogy egy 22 éves érett(?) nő hanyatt-homlok menekülni kezd egy káposztalepke láttán. Igen, ez vagyok én. Amióta az eszemet tudom, rettegek az ízeltlábúaktól. Ha repülni is tud, az tovább ront a helyzeten. Legyen szó katicabogárról vagy lódarázsról, nekem ugyan mindegy, biztos, hogy saját magamat meghazudtoló sebességgel kezdek a legbiztonságosabbnak ítélt irányba és távolságra iramodni. Egyedül a hernyókkal nincs gondom, illetve az olyan apró pókokkal, amelyek aligha jelentenek közvetlen veszélyt az életemre. (Nem mintha a molylepkék halálos harapású bestiák lennének. Ezt inkább hagyjuk, itt üt be az irracionalitás.)</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A dolog lényege, hogy maga a félelem logikátlan. Megkérdezhetitek tőlem minden alkalommal, amikor fél méter magasat ugrok egy sikkantás kíséretében, mert elszállt mellettem egy házi légy, hogy ugyan <i>miért</i>? Miért félek tőle, hiszen nem tud nekem ártani? Nos, most figyeljetek, itt jön a titok: nem tudom. Elismételhetitek akárhányszor csak szeretnétek az összes frázist, amivel ilyenkor dobálózni szokás, nem fogjátok gyökerében megváltoztatni az életemet. (De most komolyan. "Ne félj, nem bánt!" "Nahát, most hogy mondod, gyere, hadd ölelgesselek meg, picike poszméhem!")</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Általában a hasonló, világmegváltónak szánt bölcsességeket egyszerűen eleresztem a fülem mellett, egyet viszont nem tudok szó nélkül hagyni: "Ne aggódj, jobban fél az tőled, mint te tőle!" NEM. Ezerszer is NEM. Ha félne tőlem az az áldott jó kecskedarázs, akkor körülbelül húsz méterre elkerülne engem. Ezt teszi? De nem ám. Az említett soklábú lények nemhogy nem félnek jobban tőlem, mint én tőlük, de még csak annyira sem félnek, mint én! Én ugyanis odébb megyek a padról, ha mellettem egy szemetes van, ami indokolatlan mennyiségű darázs figyelmét keltette fel. Ő odébb megy a szemetesről, mert másodmagammal ott hemzsegek a padon? Ugyan. Tehát, csak hogy tiszta legyen: nem félnek tőlem.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Nincs annál irritálóbb és megalázóbb, mint amikor teljes kétségbeesésben (mert tényleg erről van szó) segítségért rohanok valakihez, aki nagyokat sóhajtva, esetleg kelletlen fintorok kíséretében hessegeti ki nekem a darazsat a szobámból. Tudom, hogy nem kéne félnem tőle, de én tényleg félek, a szónak a legszorosabb értelmében. Ha meglátok egy méretesebb ízeltlábút, ne adj' isten közel is kerülök hozzá (általában nem jószántamból...), komoly értékeket tud produkálni mind a pulzusom, mind a vérnyomásom, ha pedig hirtelen ébredek rá a jelenlétére, akkor akaratlanul(!) is intenzív hangeffekt kíséretében igyekszem minél hamarabb minél távolabbi pontra kerülni. Nem drámázok, nem játszom rá, félek.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Ha van olyan ismerősötök (kinek nincs?) aki hasonló problémával küzd, legyetek szívesek, próbáljatok megértők lenni. Kevés ember van, aki nem tart semmitől, ezért először nézzetek magatokba, ti talán semmi hasonló irracionális félelemmel nem küzdötök? Nem féltek a magasságtól? Az még nem bántott senkit. Az esés igen, de a magasság? Esetleg a szűk, zárt tereket nem kedvelitek? Önmagában az sem halálos. Mi a helyzet a repülővel? Az egyik legbiztonságosabb utazási módszer, ha a statisztikákat nézzük. Persze az is lehet, hogy semmit sem találtok, amitől elönt titeket a félelem, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnétek ti is megértők :) Minden sorstársam nevében köszönöm!</div>
Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com0Budapest, Magyarország47.497912 19.04023499999993947.154509499999996 18.394787999999938 47.8413145 19.68568199999994tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-14347140687224025382012-06-21T00:10:00.002+02:002012-06-21T00:10:54.640+02:00Csak okosan!<div style="text-align: justify;">
Még mielőtt álszentséggel vádolna bárki, rögtön az elején - még a téma meghatározása előtt, ez igen! - leszögezem: nem vagyok szentéletű ember. Bizony előfordult már, hogy puskáztam dolgozatnál, vagy vizsgán (bár másokhoz képest ritkán űzöm ezt az ipart, egyszerűen mert félek, hogy lebukok), vettem már igénybe szemtengelyferdülés veszélye mellett a padtársam segítségét is, magyarul csaltam már életemben, no. Ezzel azt hiszem sikerült is kicsit leszűkíteni, miről szeretnék most írni, de hogy még konkrétabb legyek, hozzátenném: okostelefon.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Nem fogom azt a részét erőltetni a dolognak, hogy a készülék most már okosabb a felhasználónál, mert ha belegondolunk, eddig is rengeteg olyan kütyüt használtunk mi homo sapiens sapiensek, amik valójában jóval túlnőttek a képességeinken. Elég a felső árkategóriás fényképezőgépekre gondolni, amelyekkel mondjuk csodálatos képeket lehetne készíteni a megfelelő technikai tudás birtokában, a felhasználók nagy része mégis csak két gombot használ rajta, a bekapcsoló/kikapcsolót, és a kioldó gombot.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Rögtön rá is térek inkább a lényegre. Egyre gyakrabban, de tényleg szemérmetlenül növekvő mennyiségben látok mostanában olyanokat, akik okostelefonnal vizsgáznak. Ez nyilván nem minden tantárgynál, és főleg nem minden karon nyújt segítséget, de mint mindig, most is csak a saját környezetemet tudom szemlélni, úgyhogy: bölcsészek. Mi tagadás, a tantárgyaink nagy része olyan anyagot ad le és kér számon, amely fellelhető valahol az internet rejtekén. (Értelemszerűen itt most nem a nyelvi készséget mérő vizsgákra gondolok.) Nem kell matematikai számolásokkal és fizikai képletekkel bajlódnunk, amire már nehezebb lenne ráuszítani egy keresőmotort, így potenciális veszélyforrássá váltak a szuperintelligens kütyük.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Kimondom nyíltan: boldog-boldogtalan az okos kis telefonokkal csücsül be mostanság a vizsgákra. Nem is feltétlenül sajáttal, hiszen ha még nincs keret rá, megy a kölcsönkéregetés is. (No meg a csoportmunka és a szemtengelyferdülés továbbra is opció.) Minél nagyobb a létszám a vizsgán, annál nagyobbak az esélyek: hiába igyekeznek osztódni a kedves felügyelő tanárok (már amelyik notórius figyelő), egyszerre 100+ diák pad alatt matató mancsára ők sem tudnak figyelni. Megy tehát a gombnyomkodás, legtöbb esetben meg inkább az érintőkijelző-tapicskolás. "Tud a gyerek."</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Hogy miért zavar? Nem kell különösebben önzetlen szándékúnak tartani engem, egyáltalán nem vagyok az. Nem zavar, hogy az ilyen diákot mondjuk államvizsgán megrántják, mert ott nem fog tudni csalni. Vagy ha valahogy átrugdossák, nem lesz használható tudás a kezében. Vagy ha valahol állást talál, rövid időn belül szembesül vele, hogy mégiscsak tanulni kellett volna az alatt a pár évnyi egyetem alatt, mert semmi hozzáértést nem birtokol a saját "szakterületén" belül. Mindez engem nem zavar, hiszen nem a saját boldogulásomról van szó. (Egocentrikusnak lenni jó dolog.)</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Aki erre azzal válaszol, hogy az egyetemen megszerzett tudás hasztalan, sőt a diploma sem jó semmire, mert még WC-papírnak is túl kemény, azt megkérném alássan, hogy hagyja ott az egyetemet de most azonnal, főleg így a keretszámcsökkentések után, mert olyanoktól veszi el a támogatott helyeket, akik esetleg értékelnék a lehetőséget. Ámen. :D</div>
<div style="text-align: justify;">
</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Tehát. Az zavar, hogy van olyan, aki minden erejét bevetve, éjt nappallá téve becsületesen tanul egy vizsgára, és mégis két jeggyel jobbat kap nála az, aki kecses ívben ürített az egészre a félév során, de van egy okostelefonja. (Sőt ismétlem, nem is biztos, hogy neki van. Valaki havernak legyen, az a lényeg.) Nem a pedantéria mondatja ezt velem, mert elárulom, nekem is csak másodlagos motiváció a saját lelkem megnyugtatása akkor, amikor ezerrel tanulok. Ösztöndíj! Igen, anyagias alkat vagyok, és komoly vonzerő számomra, hogy igenis megkapom a "jutalmat", amiért gürizek. (Bár válság van, de valamennyit azért még mindig kapunk.) És lehet, hogy sokaknak az a pár ezer forint nem oszt, nem szoroz, de nekem szoroz is meg oszt is, sőt hatványoz meg faktoriálisnak is elmegy, et cetera. (Ezzel ki is merítettem a matematikai szakszókincsemet, azt hiszem.)</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Szerencsére nem minden vizsgán lehet így megoldani a problémát, hála a jóságos égnek. Szóbelin például kapásból nehéz elkezdeni feltűnésmentesen okostelefonozni (bár én már semmin sem lepődöm meg), és a fentebb már említett nyelvórákkal kapcsolatos vizsgáknál is nehéz a kütyüre hagyatkozni. No meg persze fennáll az eset, hogy kis létszámú teremben sok lelkes, szemfüles tanár korzózik. Na meg vannak olyan tárgyak is, amelyeknél a kérdésekre egyszerűen nincs válasz az interneten, se a jegyzetben, se a tankönyvben. (Khhhkhhhmamerikaikultúrakhhhhm köhh.) Tehát egy egész szakot végigcsinálni okostelefonnal még azért nagy kihívás.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
És, most jöjjön egy kis tompítás, mert az eddigiek elég élesre sikerültek. (Azt hiszem, az írásaim egy része - főleg a vádaskodók - így épülnek fel, majd megfigyelem :D) Igenis vannak olyan tantárgyak, amelyek vagy teljességgel haszontalanok, vagy pedig teljességgel haszontalanok. Bölcsészként tudom, hogy a legtöbb sorstársamat ki lehet kergetni a világból azzal az egy szókapcsolattal, hogy "alapozó tárgy". Nekem annak idején szerencsém volt, mert minden bölcsészeti alapozó tárgyam - szerintem - könnyen teljesíthető volt, még ha egyik-másik kicsit unalmasnak is tűnt tanulás közben. De tudom, hogy ez nem mindenhol működik így.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Ha a szakterülethez semmilyen szinten sem kapcsolódó, indokolatlanul irdatlan mennyiségű lexikális adathalmazt próbálnak lenyomni az egyszeri hallgató torkán alapozó tárgy címén, áldásom rá, csaljon. (Hozzátenném, az tényleg nagyon ritka, hogy egy alapozó tárgy teljes mértékben felesleges és haszontalan legyen.) Bár még itt is fennáll az esélyegyenlőség problémája, de ez másik lapra tartozik, és más csalási módszereknél is fennállhat. Tehát vannak helyzetek, amikor én is elgondolkoznék rajta, megéri-e gürizni.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A lényeg igazából csak annyi, hogy kiírtam magamból :D Semmilyen nagystílű következtetést nem szeretnék levonni ebből az egészből, például nem szeretnék utalni rá, hogy egyre butábbak az egyetemisták is (miért utalnék rá? le se írom), vagy hogy itt is csak romló tendenciát tapasztalok a csökkenő életkorral (minek utalnék vissza egy előző, generációs szakadékot tárgyaló írásomra? ugyan), sőt egyéb hangzatos célzásokat sem szeretnék tenni arra, hogy minél okosabb a telefon, annál bugyutább a felhasználó (minek tennék ilyesmit). Szóval kidühöngtem magam, nincs végkövetkeztetés, köszönöm a figyelmet! ^^</div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com4Budapest, Magyarország47.4984056 19.040757847.3267646 18.7249008 47.6700466 19.356614800000003tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-63607069539778645662012-05-07T07:33:00.000+02:002012-05-07T07:33:21.273+02:00Anyák napja<div style="text-align: justify;">
Ez a bejegyzés most nem lesz se hosszú, se elgondolkodtató, se próza. De a SedNaplóba talán beleillik, hiszen én írtam :) A háttértörténet mindössze annyi, hogy anyák napjára mindig is saját kézzel készített ajándékot adtam édesanyámnak, és ez idén sem volt másképp. Az üdvözlőlapra szerettem volna egy szép, de mégsem túl "nyálas" idézetet írni. Ez azonban komoly akadályokba ütközött, ugyanis az internetet böngészve nem találtam olyat, ami tetszett volna. Végül merő dacból úgy döntöttem, ha nincs, majd én írok :D Ebből lett ez a rövidke, két versszakos iromány.</div>
<br />
<div style="text-align: center;">
Kerestem egy idézetet,<br />Amit leírhatok Neked,<br />Persze nem találtam semmit,<br />(Minek is szenvedtem ennyit?)<br /><br />Írok inkább én egy verset,<br />Rászánok egy rövid percet,<br />Kifejezem, mit nem lehet:<br />Köszönöm az életemet!</div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com2Budapest, Magyarország47.4984056 19.040757847.3267646 18.7249008 47.6700466 19.356614800000003tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-79494024825232263392012-04-19T21:43:00.001+02:002012-04-19T21:49:52.375+02:00Kötelező olvasmányok akkor és most<div style="text-align: justify;">
Hasonlítsuk össze a nagyanyáink idején kötelező olvasmányokat, és azokat, amelyeket a jelenlegi kisiskolások olvasnak! Vegyük sorra a különbségeket! Nos, meg is volnánk, ezzel felsoroltam az összes eltérést az egykori és a jelenlegi kötelező olvasmány-listával kapcsolatban.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Világ életemben imádtam olvasni. Nem tagadom, mostanában szégyenletesen keveset hódolok eme nemes hobbimnak, de fénykoromban tényleg rengeteget olvastam. Onnantól kezdve, hogy a bátyám hazajött az általános iskola első osztályából azzal, hogy bibí ő már így meg úgy tud olvasni (bár már előtte is tudott), természetesen nem maradhattam alul a küzdelemben, és merő dacból 4 évesen én is megtanultam - köszönöm, Betűtorony!</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Innentől kezdve tehát faltam a könyveket, lényegében úgy voltam vele, hogy mindegy, mit adnak a kezembe, csak olvashassak. Mesekönyvek, édesanyámtól kapott, ezoterikus vonatkozású kötetek, nagymama padlásáról összekotort Robinson Crusoe és Monte Christo grófja, másik nagymamától Brontë könyvek - elég sok mindent "magamévá tettem" ez idő tájt.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Aztán elkezdődött a kötelező olvasmányok időszaka. Mint minden egészséges gondolkodású diák, én is gyűlöltem magát a tényt, hogy valamit muszáj elolvasni, de értelemszerűen nem volt nagy érvágás maga az, hogy könyveket kellett bújnom. Ettől függetlenül a legtöbb kötelező olvasmány negatív élményként maradt meg bennem, és biztos vagyok benne, hogy ez nem csak a "kötelező-faktornak" volt köszönhető.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Az irodalomtanárok jó része előszeretettel hangsúlyozza, mennyire időtálló értékeket közvetítenek ezek a regények, sőt maguk a könyvek mennyire időtállóak. Az előbbivel egyet tudok érteni, az utóbbival sokkal kevésbé. Tény, hogy minden elolvasandó műnek megvan a maga mondanivalója, de egyáltalán nem mindegy, hogy ez milyen formában kerül tálalásra.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy nehéznek, vagy régiesnek találom a könyvek nyelvezetét. Sőt, kifejezetten örülök neki, hogy igényesen írt könyvekről van szó, és az sem árthat, ha egy-két régi kifejezéssel megismerkedik a gyerek. De maguk a történetek, az események, maga a történelmi háttér és a karakterek életvitele a legtöbb esetben annyira távol áll a jelenlegi világunktól, hogy nem csodálkozom, ha egy-egy diák egyszerűen nem érti meg a lényeget, és nem fogja fel azokat az értékeket, amelyeket a regény képvisel.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A számítógép vagy a televízió elől a könyv elé zavart gyerek ugyan hogy azonosulhatna egy ablaküvegen írni tanuló kisfiúval, vagy egy török időkben játszódó történet bármely szereplőjével? Én a magam húsz évével már élvezem, ha olyan kultúráról, életmódról, körülményekről olvashatok, amelyek számomra idegenek és soha nem tapasztaltam őket - de az általános iskolás gyerek is így van ezzel? Kétlem.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Nem azt mondom, hogy tegyük meg gyorsan a <i>Harry Potter</i>t kötelező olvasmánynak, de az talán még mindig kisebb rossz lenne, mint egy 13 éves gyerekkel <i>Légy jó mindhalálig</i>ot olvastatni. Szerintem a kötelezők nagy része egészen egyszerűen meghaladja az általános iskolások felfogóképességét, legalábbis a nagy átlagét biztosan. Ha a cél valóban az, hogy olvastassunk a gyerekkel, és tanuljon egy kis értékítéletet a történetek által, akkor vaskalaposnak lenni könnyen visszaüthet. Nemcsak az értékek sikkadnak el így, de az olvasást is inkább utálja meg a gyerek, mint sem hogy megszeretné.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Erre példaként felhozhatnám akár a saját páromat is - remélem nem haragszik meg érte. :) Amennyit hallottam a szüleitől, és amennyit láttam az ellenőrzőiből és bizonyítványaiból, bizony nagy suhanc volt a szentem, és nem volt a szíve csücske se a tanulás, se az olvasás. Bár az esze meglett volna ahhoz, hogy jó jegyeket szerezzen, egy energiával teli, falu végén, az erdő mellett élő srácnak aligha volt vonzó lehetőség a négy fal között kuksolva olvasni. Legalábbis senki sem adott a kezébe olyan könyvet, amit élvezhetett volna.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Jelenleg ő sokkal többet olvas, mint én. Ez elsősorban ugyan annak köszönhető, hogy több szabadideje van, mint nekem, sőt inkább annak, hogy ő nem lesz rosszul, ha tömegközlekedési eszközön kell olvasnia, de a különbség mégiscsak szembeszökő. És hogy minek köszönhető? Olyan könyveket vesz a kezébe, amit szeret, ami érdekli, amivel azonosulni tud. Ráadásul ő a szerencsések közé tartozik, mert ugyan csak huszonévesen, de felfedezte az olvasás szeretetét. Sokakban viszont a nyögvenyelős kötelezők és a belőlük tartott számonkérések olyan negatív nyomot hagynak, hogy nem csoda, ha nem vesznek a kezükbe többet regényt.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Természetesen nem lehet mindenkinek az ízléséhez igazítani a kötelező olvasmányok listáját, főleg mivel olyan gyerekekről van szó, akik még maguk sem tudják, mi is tetszene nekik. Viszont a kötelező olvasmányok feladata véleményem szerint az lenne, hogy megszerettessék a gyerekkel az olvasást, azaz bevezessék őket abba, mennyire csodálatos dolog is betűket nézni, és mégis képeket látni, elszaladni a saját képzeleteddel, és olyan dolgokat megpillantani a "belső vetítővásznadon", amit moziban sosem látnál. Erre viszont a <i>Kőszívű ember fiai</i> és az <i>Egri csillagok</i> teljesen alkalmatlan, legalábbis a mai kisiskolások többségénél biztosan nem célravezető.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Tényleg nem azt várom, hogy minden évben frissítsék a kínálatot, és a legfrissebb bestsellereket nyomják le a diákok torkán, de valamit most már változtatni kéne, mert lassan könyvtár helyett múzeumba kell majd menni a könyvekért. </div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com0Budapest, Magyarország47.4984056 19.040757847.3267646 18.7249008 47.6700466 19.356614800000003tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-13740164096766823472012-04-01T00:04:00.000+02:002012-04-01T00:04:16.139+02:00Elfogulatlanul<div style="text-align: justify;">
Ahogy az egyetemen egyre több és több aspektusával kerülök szembe Japán (és más távol-keleti országok) kultúrájával, egyre határozottabbá válik bennem az az érzés, hogy európaiként sosem fogom <i>igazán </i>megérteni a keleti kultúrát, vagy ha aggyal meg is értem, átérezni sosem fogom. Hogy mindezt minek köszönhetem? Természetesen a saját berögződéseimnek és azoknak a mintáknak, amiket eddigi életem során láttam.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Nézett már valaha valaki is előítéletek nélkül egy kultúrára? Szemlélte már bárki elfogultság nélkül bármely nép hagyatékát? Nekem őszinte meggyőződésem, hogy nem. Nem tudjuk levetkőzni a ránk aggatott, a körülöttünk létező és a bennünk kialakult képeket, motívumokat, mintákat, elvárásokat, skatulyákat. Nem tudunk mindezektől függetlenül ránézni semmire - de tényleg semmire.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Valahányszor rácsodálkozom valamire Japánnal kapcsolatban, azonnal tudom, hogy már megint nagyon <i>nyugatiasan</i> gondolkodom. Azt hittem, egyre kevesebb dolgon fogok megütközni, ahogy telik az idő, de nem. Épp ellenkezőleg, ahogy egyre mélyebbre ások és egyre szélesebb körben szembesülök a "japánságokkal", annál többször és többször kerekedik el a szemem.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Mit válaszol a magyar, ha megkérdezik, vallásos-e? "Igen, katolikus vagyok." "Igen, református vagyok." "Igen, buddhista vagyok." "Igen, zsidó vagyok." "Nem, nem vagyok hívő." És aki egy-egy valláshoz tartozónak vallja magát, jár templomba, istentiszteletre, szentélyekbe? Gyakorolja a saját vallása előírásait? Megtartja az ünnepeket, követi a szokásokat? Nem minden esetben, de azért nagy általánosságban elmondható, hogy valamilyen szinten mindenki átülteti a gyakorlatba a hitét. Sőt, a lényeg: minél hűbben követi valaki az előírásokat, és minél több gyakorlati bizonyítékát adja a hitének, annál "katolikusabb", annál "reformátusabb", annál "buddhistább", annál "zsidóbb". </div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Mit válaszol a japán, ha megkérdezik, vallásos-e? Az esetek legnagyobb részében - bármilyen meglepő - azt válaszolja, hogy nem az. És amikor élete első évében elvitték az első sintó szentélylátogatására? És amikor 3, 5, 7 évesen megünnepelték őt, szintén sintó szertartás keretein belül? És amikor egy vizsga előtt elment a közeli szentélybe amulettet venni? És amikor a nagypapa halálakor buddhista szertartáson vett részt? És amikor újévkor meglátogatta a sintó szentélyt? Akkor sem volt vallásos? Nyugati szemmel nézve egy átlagos japán legalább 20-szor annyi "vallásos dolgot" művel egy évben, mint mi. (Legalább.)</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Amikor ezen elcsodálkoztam, a nyugati felfogás csodálkozott rá a japán mentalitásra. Mert nálunk minden valamirevaló ember egy valláshoz tartozik (ha ugyan tartozik valamelyikhez), és meglehetősen ferdén néznek arra, aki mondjuk hanuka idején zsidó, karácsonykor meg keresztény. Ha belegondolunk, Japánban ez a helyzet - az élet bizonyos eseményei inkább a sintó, mások a buddhizmus "felségterületei". A <i>vallás </i>koncepciója tehát nem univerzális. Ahogy semmi másé sem az.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Amikor egy Japánba igyekvő európai vagy amerikai diplomata vért izzadva próbálja megjegyezni a szigetország legalapvetőbb szokásait, bizony sokszor megfordul a fejében: időpazarlás, idegesítő, felesleges, túldimenzionált, túlszabályozott, merev, agyonritualizált, erőltetett, egyszerűen dühítő. Meg kell tanulni, oda kell rá figyelni, egyáltalán, mi a fenének találták ki ezeket? Amikor a japán a saját szokásrendszerére gondol, egészen mást érez: biztonságot ad, keretbe foglal, kiiktatja a hibázás lehetőségét, vázat ad, irányít, megszabadít a döntés terhétől, terel, segít.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Amikor a individualizmushoz és az egyediség ajnározásához szokott nyugati ránéz a japánokra, azt látja: gépiesített birkacsorda. Amikor a japán a saját népét szemléli, azt látja: összetartozó egység.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Ha a japán kultúrát szemlélem, akkor én vagyok az, aki szemlél. A saját szememmel nézek, a saját értékrendem alapján ítélek, a saját tapasztalataimhoz viszonyítok. Egyrészt csodálatos érzés, mert elvarázsol a japán kultúra "mássága" (mégiscsak kell hogy valami oka legyen annak, hogy ezt tanulom), másrészt elkeserít, hogy ezt valószínűleg soha nem fogom tudni levetkőzni.</div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com6Budapest, Magyarország47.4984056 19.040757847.3267646 18.7249008 47.6700466 19.356614800000003tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-41003998744271153212011-10-24T21:22:00.000+02:002011-10-24T21:22:03.484+02:00Murakami Haruki - Norvég erdő<div style="text-align: justify;">
<i>Figyelem! Az alább olvasható szösszenetben halvány, általános utalások találhatók a Norvég erdő c. regény szereplőire, valamint a könyv hangulatát illetően - legalábbis azt a hangulatot illetően, amit bennem keltett. Ha szeretnéd a jövőben elolvasni a könyvet úgy, hogy semmit nem tudsz róla, akkor ezt az írásomat most mellőzd :) </i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Az úgy volt, hogy kivettem a páromnak a Japán Alapítvány könyvtárából Murakami Haruki <i>Norvég erdő</i> című regényét... aztán kiolvastam. Neki pedig végül nem mondtam különösebben szépeket a könyvről, így sikeresen elvettem a kedvét tőle, nem mintha ez lett volna a szándékom :) Nagyon vegyes érzelmeket keltett bennem ez a regény, így úgy döntöttem, érdemes lenne írnom róla egy kicsit.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Két oldalról kaptam motivációt az olvasásra, sőt legyen inkább három. Egyrészt már több mint egy éve tanulok japán szakon, és még egy fia japán által írt könyvet sem olvastam - úgy gondoltam, ezen változtatni kell. Másrészt ha már olvasok valamit, akkor olyasmit veszek a kezembe, amiről eddig még csak jót hallottam, nehogy elmenjen a kedvem a japán irodalomtól. Harmadrészt az utóbbi hónapokban (években?) annyira leszoktam a puszta időtöltésként, hobbiból való olvasásról, hogy úgy éreztem, feltétlenül újra kéne éleszteni ezt a szokásomat. Így esett a választásom tehát a <i>Norvég erdő</i>re.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Nagyon nagy elvárásaim voltak a könyvvel kapcsolatban, ezt nem tagadom. Akárkit kérdeztem, aki olvasta, azok közül mindenki szinte fanatikus módon rajongott mind a könyvért, mind a filmváltozatért. Nem hallottam egy "egész jó volt", vagy esetleg "nem volt rossz, tetszett"-jellegű véleményt sem. Mindenki szerint csodálatos, magával ragadó, letaglózó történet. Olyasmi, amit nagyon szívesen újra és újra elolvasnál, de jól meggondolod, mert lelkileg nagyon megérint.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Az első egy-két fejezet olvasása közben az a vélemény fogalmazódott meg bennem leggyakrabban, hogy <i>unalmas</i>. Aztán ahogy előrehaladt a történet, és felszínre bukkantak az egyre meghökkentőbb dolgok, egyre inkább úgy gondoltam, hogy <i>bizarr</i>. Végül pedig amikor letettem a könyvet, szinte felsóhajtottam, és azt gondoltam: ez bizony <i>nyomasztó</i> volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Nem tudnám kijelenteni, hogy nem tetszett a könyv. De semmiképpen sem mondanám ki azt sem, hogy tetszett. Valami oknál fogva minden este vonzott maga az ötlet, hogy olvassak belőle egy újabb fejezetet, és két hét alatt ki is olvastam az egész könyvet, ami önmagában (és magamhoz képest) ritka lassú tempónak számít, de tekintve, hogy mennyi szabadidőm van az egyetem mellett jelenleg, mégis azt kell hogy mondjam, szép teljesítmény. Valami vonzereje tehát mégis csak volt a könyvnek.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Nem tudnám azonban megmondani, hogy mi is volt ennek a vonzerőnek a kiváltó oka, ugyanis három alternatívát is el tudok képzelni. Az első természetesen az, hogy a könyv a maga módján igenis izgalmas, leköt és magával ragad; egyszerűen tudni akartam a végét. A második teóriám, hogy csak végezni akartam vele, egyrészt mert egy halom más kötelező olvasmány vár rám, másrészt könyvtári könyvről van szó, így nem csücsülhettem rajta a végtelenségig. A harmadik elméletem pedig nemes egyszerűséggel az, hogy annyira régen olvastam már puszta kedvtelésből, hogy teljesen magával ragadott maga az érzés, és gyakorlatilag mindegy volt, hogy mit, de olvasni akartam.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Azt egy percig sem tagadom, hogy lekötött az olvasás. Nehéz volt félretenni magát a könyvet, mert végig motoszkált bennem valami vágy aziránt, hogy előre haladjak a történetben, hogy megtudjam, mi a végkifejlet. Ha belemerültem az olvasásba, semminek tűnt az egy órás szünet két gyakorlatom között. De ez az ösztökélő erő, ami miatt faltam a betűket és az oldalakat, nem volt kellemes érzés. Nem olyan értelemben volt kellemetlen, hogy túl akartam esni az egészen, és visszavinni a könyvtárba a könyvet, hogy többet látnom se kelljen, de azért elmondhassam: kiolvastam. Nem erről van szó. Egyszerűen rámtelepedett magának a történetnek a hangulata, ami - valljuk be -, nem különösebben életvidám.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Ha megkérdezi valaki, foglaljam össze három szóban, miről szól a könyv, azt mondom:<i> félresiklott emberi életekről</i>. Ez némelyeknek csábítóan hangozhat, én viszont ha ezt olvasom egy könyvismertetőben, ódzkodni kezdek magától a történettől. Mert egy ilyen téma köré lehet ugyan korszakmeghatározó és eget rengető regényt kanyarintani, de sajnos arra is nagy az esély, hogy csak egy abszurd, élvezhetetlen és nyugtalanító mese lesz az egészből. Szerintem a Norvég erdő végig ennek a kettőnek a határmezsgyéjén evickél.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Félreértés ne essék: el tudom képzelni, miért szeretik sokan annyira ezt a könyvet. El tudom képzelni, bár megérteni kevésbé, de ezt saját hiányosságnak tudom be. Hogy engem miért nem fogott meg annyira a regény, mint másokat, arra szintén van pár elméletem. Egyrészt a legkevésbé sem tudok azonosulni se a korszakkal, se az országgal, amiben a történet játszódik. A hatvanas évek diáklázadásai... mit mond ez nekem? Semmit. Ráadásul pont Japánban, amiről ugyan szeretnék minél többet tudni, de sajnos szinte semmit sem tudok? Nehéz úgy olvasni a könyvet, hogy nem csodálkozom rá minden második környezeti tényezőre.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A szereplőkkel sem tudtam azonosulni, egyikükkel sem. A tökéletes céltalanságban élő fiú, vagy a szinte hányingerkeltő önzőséggel párosult, túlontúl céltudatos barát, esetleg a számomra megmagyarázhatatlan és ismeretlen érzelmi kitörésekből, furcsa megszólalásokból összegyúrt lány, vagy valamelyik lelkileg és éppen ezért elmében is sérült szereplő... mégis kivel tudtam volna azonosulni?</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Végig úgy éreztem a könyvet olvasva, hogy kívülről szemlélek valami nagyon furcsát. Gyanítom, hogy ez a furcsaság, ez a bizarr abszurditás volt az, ami végül felkeltette a kíváncsiságomat minden este, ami odakötözött a lapok elé fejezeteken át. A legtöbb könyv, amit eddig olvastam, a puszta izgalmasságával tette ugyanezt, a színtiszta öröm és türelmetlenség, a "mi következik majd ezután?"-érzés volt az, ami újra és újra a könyv lapjaihoz csábított. Na de a <i>Norvég erdő</i>...? Itt inkább a "na te jó ég, mi jöhet még?"-érzés tette ugyanezt.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Kétségtelenül nyomot hagyott bennem a könyv, azaz inkább maga az olvasásának az élménye. Ha ez volt az író célja, akkor gratulálok neki :) Viszont egész életre szóló tanulságot, fontos jó tanácsot nem találtam benne, nem tudtam kihámozni a "lényegét". Elolvastam egy nagyon furcsa könyvet, és most nagyon nem tudom, hogy mit is nyertem vele. Talán csak fiatal vagyok hozzá, vagy egyszerűen túl gondtalan és boldog, de ez a regény számomra távoli volt és bizarr. Nem tudok rá jobb szót. Minden esetre ha hagyhatnék egy üzenetet a múltbeli énemnek, akkor azt mondanám neki: olvasd csak el. Mert élménynek kihagyhatatlan volt.</div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com14Budapest, Magyarország47.4984056 19.040757847.3267646 18.7249008 47.6700466 19.356614800000003tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-73859014213405680142011-07-28T19:36:00.004+02:002011-07-29T01:56:29.657+02:00A HP jobb mint a Twilight, a túrós palacsinta jobb mint a csavarhúzó<div style="text-align: justify;">A példa talán túlzó, de a lényeg azt hiszem egyértelmű: ne hasonlítgassunk egymáshoz olyan dolgokat, amelyek nem egy kategóriába esnek. Előre leszögezném, az Alkonyat és a Harry Potter könyveket is olvastam, az eddig megjelent filmeket is láttam (kivéve a legutolsó Harry Pottert), és szeretem mindkettőt. (Főleg a könyveket.) Nem akarom védeni se egyiket, se másikat, az írásom apropója mindössze annyi, hogy ismét háborogjak egyet.<br /><br />Gondolom mindenki találkozott már az interneten rendkívül elmés összehasonlításokkal, az esetek 99%-ában természetesen(?) a Harry Potter szereplők, események, karakterek, stb. javára. Hermione egy hős, Bella csak nyüszít. (Vagy éppen Ginny a hős, Bella meg nyüszít.) Az Alkonyat könyvek nyálasak, a Harry Potter viszont király. A Harry Potter trió (Harry, Ron és Hermione) menő, az Alkonyat trió (Bella, Edward, Jacob) gáz. Igazán nyomós érvek, mondhatom.<br /><br />Mi is tulajdonképpen az Alkonyat? Egy romantikus történet, ahol a hangsúly elsősorban a szereplők érzelmein és a gondolatain, vívódásain, belső harcain van. Hogy mindemellett "akciójelenetek" és egyéb mozivászonra inkább illő részletek is vannak, az csak hab a tortán. Mi a Harry Potter? Egy kitalált világ talán legnagyobb krízisét leíró történet, egy valóságos háború tudósítása, amely emellett tele van varázslatos elemekkel, nevettető epizódokkal, és mellékesen az utolsó könyvekben romantikus szálak is megjelennek. Persze, hogy az Alkonyat "nyálasnak" tűnik a Harry Potterhez képest.<br /><br />A célközönség is - éppen a fentebb leírtak miatt - eltér. Amikor Rowling elkezdte írni a Harry Potter köteteket, nem ugyanazt a korosztályt és nem ugyanazt az érdeklődési körű embercsoportot célozta meg, mint amikor Stephenie Meyer úgy döntött, papírra veti az álomképe köré formálódó történetet. Persze az író általában csak ír, és nem dönti el az alkotást megelőzően, hogy hánytól hány éves korig olvashatják majd a művét - de a végső termék, maga a könyv és a történet úgyis másokat fog megszólítani.<br /><br />Tudom, hogy a túrós palacsinta és a csavarhúzó túlságosan elrugaszkodott példa volt. Tudom, hogy ha azt írnám "Hasonlítsátok össze Darren Shan írásait Müller Péter könyveivel!", még az is túlságosan sarkított lenne. Tisztában vagyok vele, hogy az Alkonyat és a Harry Potter azért mégiscsak közelebb állnak egymáshoz. De annyira sajnos mégsem, hogy hasonlítgatások alapját képezzék.<br /><br />Harry Pottert akkor olvasok, amikor el akarok veszni egy másik világban. Amikor azt akarom, hogy magával ragadjon a varázspálcák, durrfarkú szurcsókok, Bogoly Berti féle mindenízű drazsék és csiklandozásra kilinccsé alakuló festett csendélet-körték világa. Amikor el akarom hinni pár órára, hogy akár én is beülhetnék a Teszlek Süveg alá, járhatnék kviddics meccsekre szurkolni, aggódhatnék az RBF és RAVASZ vizsgák miatt, írhatnám a méterhosszú mágiatörténet dolgozatokat és bolyonghatnék másfél óráig céltalanul a Roxfort szürke kőfalai között, pedig csak a klubhelyiségemet keresem.<br /><br />Alkonyatot akkor olvasok, amikor együtt akarok sírni és nevetni Bellával. Amikor részese akarok lenni egy szerelemnek, ami puszta létezésénél fogva egyszerre tud értelmet adni az addig szürke életemnek, és látszólagos megszűnésével tönkre is tudja tenni azt, megfosztva minden céltól és törekvéstől. Amikor olyan vámpírokról akarok olvasni, amilyenekről nem olvastam már tizennégy különféle - állítólag egyedi - regényben. Amikor el akarom hinni, hogy egy ember szemében tökéletes lény beleszerethet szinte földöntúli mértékben egy hétköznapi lányba. Igen, egy hétköznapi lányba, aki nem kapott meghívót a Roxfortba, nem ő a legtehetségesebb és legokosabb az évfolyamában, és nem hiszi mindenki születésétől fogva, hogy ő a kiválasztott, aki egyszer még megmenti a világot.<br /><br />Hogyan jutott bárkinek eszébe kijelenteni, hogy az egyik jobb, mint a másik? A maga nemében mindkét történet érték. Mindkét történet elvarázsol és egy kicsit kiránt a szürke hétköznapokból, mert ez egy regény "dolga". Nem azt mondom, hogy mindkettőt szeretni kell - teljesen természetes, hogy rengeteg embernek tetszik az egyik, de nem tetszik a másik. Ha engem megkérdeznétek, melyiket olvasnám most szívesebben, nyilván tudnék válaszolni. De az indokom nem az lenne, hogy mert ez <span style="font-style: italic;">jobb</span> mint az. Hanem mert ehhez most éppen több kedvem van, mint ahhoz. Lehet dönteni túrós palacsinta és csavarhúzó között is, attól függ, éhes vagy-e, vagy éppen a távirányítóban akarod kicserélni az elemet. (És nagyon gagyi a távirányítód, mert csavarhúzó kell hozzá.) De attól még, hogy éhes vagy, és éppen nem kell semmihez csavarhúzó, a túrós palacsinta nem lesz <span style="font-style: italic;">jobb</span> a csavarhúzónál.<br /><br />Igazából nehezen tudom elképzelni, hogy különösebben sok fiú/férfi lenne oda az Alkonyat filmekért/könyvekért. Ez egy romantikus történet, lássuk be. Csöpög a nyáltól, a karakterek szenvednek, sápítoznak, valós érzéseik vannak, még szerelmi háromszög is tolakodik a képbe - ráadásul a félmeztelen férfiak aránya elsöprő a félmeztelen nőkéhez képest. A Harry Potter sokkal inkább uniszex. Annyi romantika van benne, amennyi fölött az érdektelen férfi olvasó/néző viszonylag könnyen elsiklik. De van benne csihi-puhi, vizuális effektek (mármint a filmekben), vicces jelenetek és feszültség is.<br /><br />Lehet utálni az Alkonyatot, csak nyugodtan. Én is utálok bizonyos könyveket. De még soha nem jutott eszembe 5000 pixel hosszú, viccesnek szánt (de valójában inkább szegénységi bizonyítványként szolgáló) képsort készíteni arról, hogy a Büszkeség és balítélet sokkal jobb a Vampire klánregényeknél. De ugyanezt a bejegyzést akár a Gyűrűk Ura és a Harry Potter kapcsán is megírhattam volna, ezt a hasonlítgatást is legalább annyira alaptalannak érzem. De most inkább erre került sor :)<br /><br />Szóval túróspalacsintára fel! Mert még működik a távirányító.<br /></div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-5081366156044343612011-07-22T19:57:00.005+02:002011-07-22T23:47:33.506+02:00Közösségi oldalak - te mire használod?<div style="text-align: justify;">Úgy tűnik, ez válik majd a másik vesszőparipámmá az egyetem mellett. Ki, mit, miért és hogyan csinál a közösségi oldalakon - nem titkolom, elsősorban a facebookról van szó. Az utóbbi időben egyre többször találkozom (számomra) érthetetlen - és nem tagadom, idegesítő - jelenségekkel, úgyhogy jöjjön a panaszáradat :)<br /><br />Mit lát meg az egyszeri szemlélő, amikor egy facebook profilra téved? Nyilván a képet, de ezt most hagyjuk - mire kattintott rá, hogy eljutott az oldalhoz? A névre. A becsületes, anyakönyvezett, édes szülők által hagyományozott névre. Én elhiszem, hogy Szabó Zoltánként vagy Kovács Annaként nehéz kitűnni a tömegből (legalábbis csak a névvel biztosan), de ez még ne legyen elég ok arra, hogy valami, a nevünktől fényévekre álló betűhalmaz kerüljön ebbe a rubrikába.<br /><br />Vannak a tipikus "névmenősítő" módszerek, amikkel elég gyakran találkozik az ember: i helyett y vagy ee, v helyett w, és még sorolhatnám. (Talán angolosítani próbálnak?) A kérdésem a következő lenne: mit vár bárki attól, hogy Vivien helyett (ami szerintem egy nagyon szép név), Vyvcsóó-t ír ki? Milyen előnyökkel jár Adríí-nak lenni Adrienn helyett? Az Esztinél (ha már egyszer mindenáron becézgetni akarjuk magunkat) miért jobb az Eszty?<br /><br />Van ennél jobb is egyébként. Az érdeklődési köröm miatt (sajnos? szerencsére?) megismerkedtem pár olyan emberrel eddigi 20 évem során, akik nálam... komolyabban? Nem, ez nem jó szó. Talán inkább... megszállottabban szeretik Japánt. (Az ELTE japán szakán ülni azért mégiscsak "komolynak" számít, nem?) És ez miben nyilvánul meg? Amellett, hogy az illető lolita ruhában mászkál a gimnáziumban és fekete csipkésszélű esernyője van,<span style="font-style: italic;"> japán</span> nevet ír ki magának. Nem becenevet, nevet. Elképzelhető, hogy a szókincse a szokásos kawaii-hentai-neko triásznál nem terjed tovább, a neve mégis japán. Mert a hasára csapott, és kitalált/összeollózott egyet magának.<br /><br />(Kis kitérő: félreértés ne essék, nem ítélem el alapjában véve a lolita ruhában mászkálókat, ez is egy formája az önkifejezésnek. Sőt valószínűleg kardoskodnék mellettük, ha vitára kerülne a sor - miért ne vehetné fel az ember azt, ami tetszik neki? De sajnos akivel találkoztam eddig és hétköznapi viseletként kezelte a habos-fodros (mellesleg nagyon szép) csipkekölteményeit, nos, nem tűnt <span style="font-style: italic;">boldog</span> embernek. Valahogy mindig magányosnak és szomorúnak tűnt. Talán ez is az imidzs része volt, de nem az lenne a lényege ennek az egésznek, hogy <span style="font-style: italic;">jól érezze magát</span> az illető? Nem azért veszi fel az egybeszoknyáját, mert így neki <span style="font-style: italic;">jó</span>? Nekem nem így tűnt. Innentől kezdve viszont csak feltűnési viszketegségként tudom kezelni a dolgot.)<br /><br />Amit "szeretek" még, az a névbe beillesztett becenév. VAN a facebookon becenév-beállítási lehetőség, tessék észrevenni, nagyérdemű. Zárójelben meg fog jelenni az adatlapon ugyanakkora betűkkel, mint a rendes név. Mindenkinek fel fog tűnni, aki valamilyen fatális véletlen folytán a facebook oldalra téved. Így születik meg tehát Németh Luffy Miklós, Anna Seecee Szegedi és Márk MrkZz Bese. (Abba nem is mennék bele, hogy facebookon azt is be lehet állítani, hogy a kereszt- vagy a vezetéknevedet jelenítse meg elsőként.)<br /><br />Személyes kedvencem a "bárcsak-a-felesége-lennék" vezetéknév-változtatás. Ismét a félreértés elkerülése végett: Robert Downey Jr. az abszolút kedvenc színészem, a 30 Seconds to Mars pedig a kedvenc előadóim közé tartozik (sőt a Requiem for a Dream-et is ütős filmnek tartom), de mégsem megyek el odáig, mint Klaudia Downey Leto. De nem baj, legalább mindenki első ránézésre tudja, mennyire szereti a valószínűleg (de csak valószínűleg) Klaudia keresztnevű lány a fentebb említett két hírességet.<br /><br />De nem csak a nevekről van itt szó, nem ám :D Van még egy-két olyan divat, ami böki a csőrömet. Ezek egyike a házasodjunk-össze-a-legjobb-barátnőnkkel divathullám. Nem, nem leszbikus párokról van szó. Ismerek leszbikus lányt, nem is egyet. Olyat is, aki kapcsolatban van, de ők érdekes módon nem táblázzák ki ezzel a világhálót. A "nagyon-szeri-szeri", de alapvetően heteroszexuális barátnők közötti házasság viszont igen gyakori. Vagy eljegyzés, vagy kapcsolat, bármi.<br /><br />Bejelölöm öcsémnek/húgomnak/anyámnak/apámnak/fiamnak/lányomnak az összes havert! Ettől a falra mászok. Komolyan nem értem, valaki magyarázza meg nekem, mire jó? Rámegyek valaki adatlapjára, megnézném például azt, hogy hány testvére van, és azt látom, hogy 13 ember 14 különféle vezetéknévvel mind a rokona. Ismerek olyan családot, ahol három gyerek három különböző vezetéknevet kapott, mert egyszerűen így hozta a sors, de ez nem ugyanaz. Amikor pedig az adott személlyel egykorú osztálytárs/pajti/haver/barinő kerül anyuci/apuci státusba, az megint nagy rejtély számomra. Miért?<br /><br />Persze jogos a kérdés: miért ne? Nevezhettek paranoiásnak, ha úgy tetszik, de úgy érzem, a legtöbb közösségi oldalakat használó embernek fogalma sincs róla, ki is nézegeti mindazt, amit ő közzétesz. Persze 14 éves korában az embernek nem sok hátránya származhat az ilyesmiből, de én például el tudom képzelni, hogy egy korral haladó, kíváncsibb egyetemi tanár már ránéz a diákja adatlapjára. Ha pedig már valaki munkakereső életkorba lép (vagy akár diákmunkát keres), és beadja valahova az önéletrajzát, annak bizony a HR-esek szerintem sok helyen utánanéznek. Nagyon sok mindent árul el az emberről a profilja, ez tagadhatatlan. Persze aki Yoshimurasato Nakatsukiminato (hasra csaptam, ne keressetek rá) néven fut facebookon, azt nyilván nehezen találják meg, ez tény.<br /><br />Nem ítélkezem: nyilván mindenre lehet magyarázatot találni, és minden általam említett esetnek lehet olyan indoka, amitől még én is befognám a szájacskámat. Lehet, hogy a 14 külön vezetéknevű testvérke egy árvaházban nőtt fel, és tényleg testvérként tekintenek egymásra. Lehet, hogy a kapcsolatban lévő barátnők valójában leszbikusak, csak titkolják, de mégis szeretnék kiírni a közösségi oldalra. Lehet, hogy mersz vagy felelsz volt a program a legutóbbi kolibulin, és most fél évig Yoshimurasato Nakatsukiminato-ként fut mindenhol a szerencsétlen említett. Bármi megeshet.<br /><br />Egy kérésem van azok felé, akik ilyesmivel ütik el az idejüket: ne csodálkozzanak, ha előítéletet szülnek ezek az aprónak tűnő beállítások egy profilon. Ne csodálkozzatok, ha üresfejűnek néznek titeket, kedves Vyvcsóók. Ne csodálkozzatok, ha gyerekesnek hisznek titeket, akik a fél baráti társaságot testvérnek tituláljátok. Ne csodálkozzatok, ha nem vesznek titeket komolyan, Németh Luffy Miklósok.<br /><br />Tudom, hogy egy internetes oldal profilja nem véresen komoly dolog, és talán rajtam kívül nem sokakat zavarnak az előbb említett szokások. De panaszkodni azért még csak szabad :D<br /><br /><span style="font-style: italic;">(Megjegyzés: Ha bárki a fentebb említett létező emberek közül sértőnek érzi, hogy megemlítettem az írásomban, vegye fel velem a kapcsolatot, és törlöm a nevét a bejegyzésből. Tényleg senkit nem akarok megbántani ezzel.)</span></div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com11tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-46064345714945491092011-07-15T15:22:00.004+02:002011-07-15T16:05:27.188+02:00Befektetett energia és amit cserébe kapunk<div style="text-align: justify;">Igazságtalannak tartom a sorsot. Vagy bármi (bárki?) legyen is az, aki eldönti, ki milyen képességekkel jön világra. És most kivételesen nem panaszkodni fogok, legalábbis nem magamról - talán úgy kéne megfogalmaznom, hogy "mások nevében".<br /><br />Világ életemben teljesítménykényszertől szenvedtem, általános iskola alsó tagozatában már attól elkeseredtem, ha egy számonkérésre nem csillagos ötöst, csak "sima ötöst" kaptam. Amelyik dolgozatot nem tudtam hibátlanra megírni, az utána még napokig bökte a csőrömet. Mindeközben - bár természetesen a büszkeség megvolt bennem - nem arra gondoltam, hogy <span style="font-style: italic;">másoknál jobban</span>, hanem egyszerűen csak <span style="font-style: italic;">nagyon jól </span>akartam teljesíteni. Hogy büszke lehessek magamra, hogy büszke lehessen rám a tanár, hogy büszkék lehessenek rám a szüleim.<br /><br />Általános iskolában majdnem mindig kitűnő bizonyítványom volt. Persze idővel kibújt a szög a zsákból, és amikor túlléptünk a szorzótáblán, rájöttem, hogy a matematika nem a szívem csücske, ahogy a természettudományok is eltávolodtak tőlem. De hogy bármiből négyesnél rosszabb jegyet szerezzek, az maga volt a rémálom. Mert a négyes, mint a neve is mutatja, még "jó", viszont a hármas már csak "közepes". Én pedig nem akartam <span style="font-style: italic;">közepes</span> lenni.<br /><br />Gimnáziumban persze már nem foglalkoztam minden tantárggyal egyformán, hiszen tudtam, hogy bizonyos jegyeim senkit sem fognak érdekelni majd az egyetemi felvételin. Elkezdtem előre gondolkodni, és egy kicsit rangsorolni, értékrendet felállítani: mi az, ami fontos, és mi az, amibe elég, ha kevesebb energiát fektetek. Természetesen ettől függetlenül továbbra is minden tantárgyból lelkiismeretesen tanultam, és a bizonyítványomba egy-két négyesnél több sosem került.<br /><br />A fentebb leírtak alapján mindig minden osztálytársam/csoporttársam úgy tekintett, most pedig a szaktársaim úgy tekintenek rám, mint egy nagyon szorgalmas, a tanulásba sok energiát fektető, lelkes diákra. Nem is sejtik talán, hogy mennyire távol állnak az igazságtól. Ugyanis az általános iskola alsó tagozatától kezdve egészen máig elmondhatom magamról: nem tanulok sokkal többet, mint mások. Sőt.<br /><br />Most, az egyetemen szembesülök leginkább azzal, hogy mennyire nem számít, ki mennyi energiát fektet bele a tanulásba. Arcpirítóan keveset számít. Persze nehéz is lenne a befektetett időt és energiát osztályozni, amíg nem építenek be a bőrünk alá tanulásszámláló chipeket - de hogy <span style="font-style: italic;">ennyire</span> keveset számít, azt sosem gondoltam volna.<br /><br />Vannak olyan szaktársaim, akik nálam sokkal többet készülnek. Vegyük a japán nyelvet. Besasszéztam az első egyetemi tanítási napon abszolút nulla japán nyelvtudással, soha előtte még egy kanjit (japán írásjelet a bonyolultabbik fajtából) nem vetettem papírra, nem nézegettem nyelvtant, nem tanultam szavakat. Csak érdekelt az egész, a kultúra, főleg a nyelv, de a történelem és minden más is.<br /><br />Ha volt házi feladat, természetesen azt megcsináltam, mert azért pedáns vagyok, ezt beismerem. Legalábbis első félévben még az voltam :) A kudarctól való félelmemben gyakran átnéztem előre az aktuális óra anyagát. Rettegek attól, hogy nem tudok válaszolni, ha felszólítanak. Rettegek a megaláztatástól. Attól függetlenül is, hogy senki nem mutogat ránk ujjal, ha nem tudunk válaszolni, és még a tanárok is elnézők.<br /><br />De. Sosem jártam magántanárhoz. Közel sem foglalkoztam minden nap a nyelvvel. Nem ismételtem visszamenőleg. Nem olvasgattam a szavakat. A háziban kiadott naplóírást is azért űztem, mert élveztem. Nem néztem japán filmeket, nem hallgattam japán zenét. Nem csináltam meg a munkafüzet feladatait. Az írásjeleket sem ismételtem folyamatosan. Mert amivel én a közoktatásban töltött eddigi 13 évemet túléltem, az egyetlen egy jó tulajdonságom: a hihetetlenül jó rövidtávú memóriám.<br /><br />Van olyan szaktársam (úgy gondolom nem is egy), aki sokkal többet készült nálam a félév folyamán. (Még mindig az első félévről beszélünk.) Van, aki különórákra jár, a munkafüzet feladatait oldogatja, sokat foglalkozik a nyelvtannal, stb. És mit értem el én? Az évfolyam második legjobban teljesítő diákja lettem, és a tanárnőm azt feltételezte, hogy én már tanultam japánul az egyetem előtt is. És akik nálam többet küzdöttek, szorgalmasabbak voltak, és több időt és energiát öltek bele a tanulásba? Talán több jeggyel rosszabbat is kaptak, mint én. Miért? Mert ilyenek az adottságaink.<br /><br />Miért gondolja rólam mindenki, hogy én olyan rengeteget tanulok? Mert "látványosan" készülök. Mert mindent begépelek, kinyomtatok, kihúzóval kiemelem a fontosabb részeket, stb. Mit szűr le ebből a külvilág? Minden nap órákat ülök a gép előtt, gépelek mintha holnap vége lenne a világnak, kinyomtatom amit begépeltem, órákat ülök fölötte, kihúzom, megtanulom, és még utána is folyamatosan olvasgatom. Mi a valóság? Bár konkrétan a szabályok szerint alkotott gépírás technikáját nem ismerem, 4 éves korom óta van számítógép a családban, 11 éves korom óta internet. Szerintetek? A gépelés, amit olyan időigényesnek hisznek a szaktársaim, számomra egyáltalán nem az. Begépelem, kinyomtatom. Utána elolvasom egyszer(!), és kihúzom amit különösen fontosnak találok. Aztán azzal járok-kelek, próbálom ráerőltetni magam a lényegi tanulásra, de valójában amit csinálok, közelebb áll az olvasgatáshoz, mint a tanuláshoz.<br /><br />Bár nem így tűnik kifelé, szinte biztos vagyok benne, hogy nem tartozom az élbolyba olyan tekintetben, hogy én tanulok a legtöbbet a szakon. Egyszerűen csak belemennek a dolgok a fejembe. És utána ugyanolyan gyorsan ki is röppennek belőle, ezt hozzá kell tennem. A több mint 300 kanjiból, amit tudnom kéne, jó esetben 50-et ha fel tudnék idézni. A több száz szóból, amit tudni kéne, körülbelül a felére emlékszem. A nyelvtanokat ugyan nagyrészt megértem, de magamtól használni őket aligha tudnám. Mert mindent bedobtam ZH-k és vizsgák előtt a "rövidtávú memória" feliratú dobozba, ami rengeteget magába fogad, széles a teteje, ezért könnyen bele tudok tenni bármit, de ugyanakkor lyukas az alja, és hihetetlen könnyen kipotyog belőle minden.<br /><br />Igyekszem változtatni :) Ha ezt (valamilyen csoda folytán) olvassa valamelyik szaktársam, valószínűleg csóválja a fejét és azon gondolkozik, hogy lehetek ennyire hülye, hogy még annál is többet akarok tanulni, mint amennyit eddig tanultam. Tény, hogy nem áll messze az igazságtól az, aki azt mondja, szorgalmas vagyok, mert minden órára bejárok, amire csak tudok (és nem bűn unalmas), és folyamatosan jegyzetelek. De az érdemi, komoly, leülök-és-seggelek <span style="font-style: italic;">tanulásra</span> nagyon kevés időt áldozok. Higgyétek el.<br /><br />Sajnos arra rájöttem két félév alatt, hogy japánul így nem fogok tudni megtanulni. A lyukas aljú dobozomat vészhelyzetekre kell tartogatnom, és helyette kreálnom kell egy másikat, amibe ugyan nehezebb beletuszkolni a dolgokat, de ami egyszer belekerül, az ott is marad. Igen, kreálnom kell, mert még sosem tanultam semmit így. Angolul is csak azért nem felejtek el beszélni, mert állandóan szembe jön velem, és mire valami kicsusszanna a lyukas aljú dobozomból, már megint beledobtam. Viszont ezt 2000 kanjival nehéz lenne eljátszani, úgyhogy igyekszem változtatni.<br /><br />Jól eltértem az eredeti témáról, és sokkal többet írtam magamról, mint amennyit szerettem volna. Ennek az írásnak mindössze annyi a lényege, hogy szeretnék kitartást kívánni mindenkinek, akinek nem másznak bele (rövidtávon) a dolgok úgy a fejébe, mint nekem. És szeretném azt is leírni, hogy teljes szívemből tisztelek és becsülök mindenkit, aki nehezen tanul, és mégis tanul. Aki tudja magáról, hogy mindennel háromszor annyit kell foglalkoznia, mint másoknak, és mégis foglalkozik vele. Hajrá!<br /></div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com19tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-39450891492411699592011-05-31T20:12:00.005+02:002011-05-31T20:14:39.609+02:00Változások<div style="text-align: justify;">Mivel a blognak így egy-két év után akadt egy olyan olvasója, aki hozzászólást is szeretne írni (érezni az iróniát, ugye?), le kellett váltanom a blog kinézetét, ugyanis szembesültem vele: nem lehetett megjegyzést írni az előzőnél. Nem tudom, hogy én rontottam-e el, vagy a kód volt hibás, esetleg a stílus készítője szánt szándékkal hozott létre egy dizájnt az olyan magányosan szánalmas bloggereknek, mint én, minden esetre nem volt "Megjegyzések" gomb, vagy bármi hasonló. Most azonban itt a lehetőség a hozzászólásra, hajrá! :)</div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com5tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-70484912364288378982011-04-28T05:06:00.003+02:002011-04-28T05:27:34.276+02:00Hangulat és Hozzáállás<div style="text-align: justify;">Egy-két hete olyan élményben volt részem, ami gyökeresen megváltoztatta a hozzáállásomat egy korábbi írásommal kapcsolatban. Ha a kedves Olvasó (bár nem sokan vannak, de őket igen megbecsülöm) már nyomon követi ezt a blogot egy ideje, akkor tudja, hogy elég komoly beilleszkedési problémáim vannak. Nekem nem nagyon megy a klikkhez csapódás dolog, még sosem voltam igazán nélkülözhetetlen tagja egy társaságnak sem. Félreértés ne essék, most sem érzem magam annak. De amit tapasztaltam, az nagyon meglepett.<br /><br />Szerdánként - bár van délelőtt két előadásom - fél kettőre megyek be az egyetemre, ókori és keleti művészettörténet előadásra. Sosem sietem el különösebben a dolgot, mert a tanárnő sem teszi soha. Mivel azonban pedáns személyiségem erre sarkall, mindig legalább 10-15 perccel órakezdés előtt megjelenek a színen. Nem volt ez másképp az imént említett szerdán sem.<br /><br />Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok pacsirta típus. Reggel legalább egy óra kell az agyamnak ahhoz, hogy elkezdjen működni (igen, most is már egy órája fent vagyok, ami azt jelenti, hogy négy körül ébredtem, de ez egy hosszú eseményláncolat következménye, ami nem ide tartozik). Éppen ezért a délutáni napkezdés valóságos áldás számomra: egy egész délelőtt áll rendelkezésemre ahhoz, hogy formába hozzam magam, és egyáltalán elkezdjem a napom.<br /><br />Ezen a szerdán az itthon töltött délelőtt folyamán semmi csodás, semmi meglepő vagy meghökkentő nem történt, nem tértem meg és nem világosodtam meg hirtelen. Egy dolog történt, nagyon prózai: sok sok vicces videót nézegettem az interneten. Igen, ennyi, a youtube és oly népszerű szolgáltatása volt az, ami elindította az eseménysorozatot, amit most monitorra vetek. Még én magam is fennköltebbre számítottam, no de mindegy.<br /><br />A következmény mindössze annyi volt, hogy mosolyogva, még mindig magamban kuncogva, az mp3 lejátszómon vidám, pörgős dalokat hallgatva értem be a Gólyavár épületébe. Szaktársaim közül már legalább hatan-nyolcan türelmesen várakoztak az előtérben, én pedig egyenesen hozzájuk siettem, és egy tőlem megszokott (na jó, talán annál kicsit határozottabb és vidámabb) "Sziasztok!" felkiáltással indítottam. És ami ezután történt, a mai napig nem tudom mivel magyarázni - a youtube videókon kívül.<br /><br />Hirtelen varázslatos módon a középpontba kerültem. Valahogy olyasmire terelődött a szó, amihez érdemben hozzá tudtam szólni, a kialakult emberkör teljes mértékben magába fogadott, és nem éreztem úgy, hogy "nahát, mintha kör alakban állnánk, de én egy kicsit kilógok". Ha megszólaltam, mindenki figyelt, rám nézett, és érdeklődött. Megmondom őszintén, kicsit még feszélyezve is éreztem magam a hirtelen jött népszerűség miatt - de mint mondtam, nem gyakran tapasztalok ilyesmit, úgyhogy ez azért érthető.<br /><br />Legalább hat-hét szempár kísérte figyelemmel, amint elővettem a füzetemet a táskámból, és utánanéztem, hány százalékot is érnek az egyes tesztek a félévi osztályozásnál. Ennyi kellett mindössze, hogy valamit felírjak még félév elején, amit mások nem. Ennyi, és máris rám figyelt mindenki. Nem vagyok az a hihetetlenül naiv típus (csak a hihető kategóriát súrolom), teljesen elképzelhetőnek tartom, hogy mindössze az újonnan érkezett információ miatt sereglettek körém az emberek, és a személyes varázsomnak (amiről nem is tudom biztosan, hogy létezik) semmi köze nincs a történtekhez. De akkor is nagyon jó érzés volt.<br /><br />Azért hozzátenném, hogy alapvetően egészen más a helyzet itt az egyetemen, mint mondjuk a gimnáziumban vagy annak előtte az általános iskolában. Itt nem vagyok stréber csodabogár hülye érdeklődési körrel, sőt, egyenesen eltörpülök a hardcore távol-kelet-mániás szaktársaim mellett. Nagyon kevésszer kerülök olyan helyzetbe, hogy hátrahagynak, és senki sem vár meg, pedig továbbra sem vagyok az óra utáni összepakolás rekordere. Az esetek nagy részében van ki mellé ülnöm, és jó néhány szaktársamról elmondhatom, hogy nagyon közvetlen és barátságos viselkedést tanúsítanak irántam. Amiért nagyon hálás vagyok egyébként.<br /><br />Nem érzem úgy, hogy általánosságban nagyot változott volna az emberekhez és főleg a közösséghez való hozzáállásom, mindössze olyan társaságba kerültem, ahol egyáltalán van esélyem a beilleszkedésre. Persze még mindig nem viszem túlzásba a dolgot, és a sulin kívül nem sok közösségi programon veszek részt, de ezen igyekszem változtatni. (Pont holnap lesz egy esélyes rendezvény, amire talán benézek, elvégre péntekenként nincs órám, és még ingyenes is a dolog. Ha szaktársak is lesznek - és úgy tudom, lesznek - ez is egy tökéletes alkalom. Igyekszem, na.)<br /><br />Tehát hangulat és hozzáállás. Lehet, hogy csak ennyin múlik? Sajnos nem tudom minden reggel azt a jókedvet és vidámságot, nyitottságot produkálni, mint az ominózus szerdán, de azért próbálkozom. Mindenesetre aki hozzám hasonló problémákkal küzd, nyugodtan kipróbálhatja a módszert - nézzetek meg egy vígjátékot indulás előtt, vagy egy stand-up comedyt, ami igazán vidám hangulatba sodor, és próbáljátok megőrizni! Néha nagyon nehéz, főleg ha percenként öten rálépnek az ember lábára a metrón, az utcán meg tíz méteren négyen löknek fel, de kitartás!<br /><br />Visszatérve az egyetemre: szerencsére még viszonylag időben konstatáltam a változtatás lehetőségét, így a második félév vége felé járva, van még legalább két évem arra, hogy végre egy igazán jó társaság szerves része legyek. Szurkoljatok :)</div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com5tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-29119512883038708312011-03-19T22:05:00.007+01:002011-03-22T17:51:25.032+01:00Professzor Úgyistudod és Professzor Úgysemtudod<div style="text-align: justify;">Talán nem lep meg senkit, hogy ismét az egyetemi pályafutásom során megszerzett tapasztalataimból gyúrok összefüggő szöveget. Előre szólok, ismét professzorokról lesz szó, de most nem általánosságban, hanem két csoportra osztva - esetleg háromra? Majd kiderül.<br /><br />Nem irigylem az egyetemen előadókat. Már amennyiben törődnek azzal, hogy megértik-e a hallgatók azt, amit mondani szeretnének. Mivel engem elsősorban a nyelvészet felé húz a szívem, valamint ilyen jellegű órákon tapasztaltam leginkább, amiről írni fogok, ezért ezen keresztül szeretném bemutatni a professzorok két csoportját.<br /><br />ELTE, bölcsészkar, anglisztika, nyelvészet, alapozó óra. Honnan kezdje az előadó? Ez talán még annyira nem is nagy probléma - bár kétségtelenül fontos kérdés. Azonban nem mindegy, mennyi és milyen jellegű szakszavakat használ az előadó az óráján, hiszen ez is nagyban befolyásolja az érthetőséget. Nem mindegy, mit magyaráz meg és mit kezel általános tudásként, amit mindenkinek birtokolnia kell. Nem mindegy, hogy a mondatban szereplő "agglutináló nyelv" kifejezést megérti-e a hallgató, avagy sem.<br /><br />Persze támaszkodhatna mindenki arra, hogy mi tananyag gimnáziumban, és mi nem az - elméletileg. Gyakorlatilag viszont mindenki tisztában van azzal, hogy nincs két középiskola, de még intézményen belül két tanár sincsen, aki ugyanazt adná le a négy év során. A nyelvek ilyen szempontból történő csoportosítása (agglutináló, izoláló, flektáló nyelvek) elméletileg tananyag a gimnáziumban, nekem meg is tanították, érettségi tétel is volt annak idején. De hallottam már előadás alatt összesúgni mögöttem két kevésbé szerencsés évfolyamtársamat: "Milyen nyelv?!"<br /><br />Így a kérdés megválaszolatlan marad: megmagyarázza-e a tanár, mi az agglutináló nyelv, esetleg kezelje "alapműveltségként", vagy köztes megoldásként írja fel a táblára, hogy aki még életében nem hallotta, az is utána nézhessen? Ez így önmagában nem tűnik kardinális kérdésnek, de ha összeszámolnánk, hány hasonló szakkifejezés hangzik el nyelvészeti órákon, bizony a lelkesen beszélő előadó akár az óra negyedét is magyarázkodással tölthetné. Hogyan húzza hát meg a határt: mi az, ami magyarázatra szorul, és mi az, ami magától értetődő?<br /><br />Arra mindenki felkapná a fejét, ha egy egyetemi nyelvészet előadáson a következő mondattöredék hangzana el: "képző, tudják, a toldalékoknak az a csoportja, amely képes megváltoztatni a szó szófaját, valamint mindig megelőzi a jelet és a ragot". Ellenben homlokráncolások százait okozná az, ha a professzor mindenféle mellékes magyarázat nélkül mondatba foglalná a "tezaurusz" szót, mintha csak annyit mondott volna: fogkrém. De mi a helyzet az olyan kifejezésekkel, mint "agglutináló nyelv"? Biztos vagyok benne, hogy az olvasók között is van, aki tisztában van a jelentéssel, de olyan is van, aki nincsen.<br /><br />Mint általában az emberek, természetesen a professzorok is nagyrészt a szélsőségeket képviselik. Vagy azt hiszik, hogy általános iskola alsó tagozata óta nem ragadt ránk, hallgatókra semmi nyelvtan órán, vagy pedig azt, hogy érettségi és egyetem között gyorstalpaló nyelvész tanfolyamot végeztünk, ahol szakkifejezések garmadájával bombáztak minket nap mint nap. Hogy melyik a zavaróbb? Nehéz megmondani.<br /><br />Az ókori és keleti nyelvek és írások óra az egyik vegyesfelvágott, amit a keleti és ókori szakosok kapnak. Rengeteg nyelvből tanítanak nekünk egy kicsit, a történetét, a jellegzetességeit, az érdekességeket. Aláírom, nehéz lehet - és talán zavaró is - eleget tenni egy kérésnek, amely elvárja, hogy másfél (jobb esetben kétszer másfél) órában mutasson be bárki is egy nyelvet, egy írást, vagy akár egy terület különféle nyelveit és írásait. Másfél órában bemutatni azt, amit a szakos hallgatók minimum három évig tanulnak. Amit maga a professzor is tanult legalább három-négy évig, majd mindezt ki tudja hány év kutatómunkája követte. A feladat nem egyszerű, és sajnos többen fel is sülnek.<br /><br />Főleg az ilyen előadások alkalmával hajlamosak egyik vagy másik irányba elragadtatni magukat a professzorok. Az egyik véglet az, aki feltételezi: mi mindent tudunk. Úgy dobálózik az - általunk korábban még sosem hallott - igeidő- és módnevekkel, szakkifejezésekkel, hogy még a nyelvészetet szeretők sem feltétlenül tudják követni a mondanivalót. A hallgató így csakhamar elveszti kezdeti (remélhetőleg létező) érdeklődését, figyelme lankad, és vagy az alvás, vagy a telefonnyomkodás, vagy a szomszéddal való társalgás mellett dönt.<br /><br />Nemrég szerencsém volt a másik véglethez is. Engem személy szerint ez jobban frusztrál, mint a másik, de azt hiszem ez büszkeség függvénye. Gyakorlatilag az a professzor, aki állandóan visszakérdez, értjük-e amit mond, hülyének néz minket - elnézést a kifejezésért. Csak azért, mert elhangzott a tanár szájából egy többszörösen összetett mondat, amelyben két szó megértése gimnáziumi képzést kíván - na ne hogy már ezt ne értse meg a nyelvszakos egyetemista. Arról nem is beszélve, hogy a bizonytalankodások és az újrafogalmazások még magyarázkodás nélkül is komoly mennyiségű időt emésztenek fel, így a kezdeti aggódás a másfél órás időkeret miatt valódi fenyegetéssé válik.<br /><br />Természetesen ez nem csak a nyelvészet esetében előforduló jelenség. Ugyanezt mondhatnám akár a vallásokkal foglalkozó tantárgyunkról is, amely szintén minden ókori és keleti tanszék mostohagyermeke. Itt nem nyelveket és írásokat, hanem talán még hosszabb és tekervényesebb történettel rendelkező, összetett és komplex vallásokat kell bemutatni röpke másfél óra alatt. Egy ilyen előadás alkalmával azonban bennem már morális, etikai jellegű ellenérzések is támadnak, amikor a kedves előadó úgy beszél a Bibliáról és annak apró kis részleteiről, mintha nekünk, hallgatóknak az egészet kennünk-vágnunk kéne.<br /><br />Elhiszem, hogy a Biblia egy meglehetősen népszerű könyv - fogalmazzunk így - a keresztény vallás pedig szintén nem tartozik a legkisebbek közé, de ettől függetlenül senki ne várja el, hogy egy idézetet el tudjak helyezni a művön belül, fejezetre, bekezdésre, sorra pontosan. Nem vagyok vallásgyakorló, hithű keresztény, ugyanúgy ahogy valószínűleg sok más hallgatótársam sem az. A hittan nem kötelező tanóra a középszintű oktatásban, főleg nem konkrétan a keresztény. Sajnos a vallásokkal foglalkozó szakemberek gyakran elragadtatják magukat ilyen tekintetben, ez tény, többször szembesültem már vele.<br /><br />A problémára megoldással azonban nem tudok szolgálni, hacsak nem az írás elején említett táblára írogatást vesszük annak, de ez szintén sok időt felemészt és nem is mindig kivitelezhető. Azt azonban megemlíteném, hogy ismerek olyan professzort, akivel kapcsolatban soha nem merült fel bennem hasonló gondolat, pedig pont nyelvészet előadásokat tartott ő is. Tehát a probléma jelen van és létezik, azonban kiküszöbölhető. Szerencsére nem vagyok egyetemi tanár, hogy a panaszkodáson kívül bármi egyebet kötelességemnek érezzek.<br /></div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-35227125443892087792011-02-04T16:27:00.003+01:002011-02-04T17:37:07.172+01:00Csak igényesen!<div style="text-align: justify;">Aki ismer, tudja, hogy vesszőparipám, szívügyem, mániám és függőségem tárgya a magyar helyesírás. Ez persze nem jelenti azt, hogy száz százalékosan tökéletes a helyesírásom, soha nem vétek hibákat, mindig oda teszek vesszőt, ahova kell, és még az SMS-eimet is a <span style="font-style: italic;">Magyar helyesírás szabályai</span> című könyvet szorongatva pötyögöm. Pusztán annyit kell ez alatt érteni, hogy szeretem, ha amit olvasok, az igényes, közérthető és nem hemzseg a helyesírási hibáktól. Ezzel azonban az erős kisebbségbe tartozom, legalábbis abban a tekintetben, hogy még MSN-en is igyekszem betartani az ehhez hasonló "elveimet".<br /><br />11 évesen kezdtem el nagyban internetezni, ennek lassan nyolc éve. Az egyik legelső tapasztalatom és talán függőségem természetesen a chat-oldalak mértéktelen használatában mutatkozott meg. Nem ejtettek a fejemre a drága szüleim, így sosem estem olyan hibába, hogy személyes találkozót beszéljek meg idegenekkel, vagy bármi hasonlót, de élveztem a kötetlen, anonim, előítéletek nélküli beszélgetéseket - persze ehhez az kellett, hogy eltitkoljam a valódi életkoromat. Annak idején még a fejemben volt az összes nyelvtani szabály, a tollbamondások réme nyelvtan órákról, és bizony úgy írtam chatre is, mint ide most. Azt mondta mindenki: majd leszoksz róla, hogy nagybetűvel kezdesz minden mondatot, hogy nagybetűvel kezded a neveket, hogy figyelsz a központozásra, a hosszú-rövid magánhangzókra, stb.<br /><br />Nyolc év telt el azóta, és még mindig nagy betűvel kezdek minden mondatot, kivéve ha az egyik kezem foglalt, de általában még ilyenkor is képes vagyok egy kézzel (általában CapsLock használatával) kivitelezni a dolgot. Egyetlen dologról szoktam le, a mondat végi pontokról, de ez is nagyrészt amiatt történt, mert gyakorlatilag minden megszólalásom végére biggyesztek egy hangulatjelet, ami mellett számomra a pont ellentmondásos - de ez már egy másik történet, és nagyrészt a hangulat- és írásjelek szerepéről szól.<br /><br />Azt hiszem mostanra már nyilvánvalóvá vált, hogy ez a bejegyzés nagyrészt panaszkodás lesz. Egy kis nyafogás és hisztizés, amiért manapság olyan kevés igényes és szemnek is kellemes olvasnivalót talál az ember az interneten. Nem állítom, hogy mindenhova túldimenzionált precizitással kell írni az ember fiának és lányának, de egyetlen szempontot mindenképpen szem előtt kell tartani: a közérthetőséget.<br /><br />Miért ír az ember bárhova bármit is? Chatre, fórumra, blogra, hozzászólást cikkekhez, bármit. Azért, hogy mások elolvassák és <span style="font-style: italic;">megértsék</span>. Az számomra például teljesen felfoghatatlan, miért okoz örömet valakinek, ha a magyar nyelvben előforduló összes v betű helyett w-t ír. Így születnek az olyan mondatok, mint:<br /><blockquote>"Jonapot kiwanok en egy 16 eves fiu wagyok es az arcom kozepessen pattanasos,ha walaki tud walamilyen tanacsot aminek az osszetewoi a haztartasban is talalhatoak wagy walamilyen nem draga megoldast,akkor kerem szepen irjak le nekem ."</blockquote><br />A fenti idézet egy mindenki által szabadon látogatható weboldalról származik, amelyre kérdéseket és válaszokat is írhat a hétköznapi felhasználó. A szemléletesség érdekében az utolsó három v-t is átírtam w-re, ugyanis az üzenet eredeti írója úgy tűnik, egy idő után megfeledkezett erről a kedves szokásáról.<br /><br />Nem akarok most belemenni abba, hogy mennyi az esély arra, hogy az üzenet írója angol billentyűzettel rendelkezik, ahogy abba sem, hogy a vessző nem helyettesíti a szóközt - örülök, hogy egyáltalán kerültek az üzenetbe vesszők. Az olyan hibákat is figyelmen kívül hagyom, mint a "kozepessen" vagy egy igekötő elhagyása. Ez pusztán egy illusztráció a "w-zés" jelenségére. Megmondom őszintén, ez még a könnyebben elviselhető kategória számomra, ugyanis a közérthetőséget nem nehezíti igazán, viszont amennyire elviselhető, annyira érthetetlen is.<br /><br />Mi késztet valakit arra, hogy gépelés közben arra figyeljen, hogy minden X karakter helyett Y-t írjon? Az ebbe beleölt energiát esetleg fordíthatta volna a helyesírási hibák ellenőrzésére, ne adj' Isten az ékezetes betűk fellelésére. Tisztában vagyok vele, hogy az ember egy idő után megszokja az ilyesmit, de amíg elérkezik az az idő, szabályosan koncentrálni kell rá, mégis miért? Ha valaki tudja, írja meg nekem, legyen szíves! :D<br /><br />A másik kedvencem a mondatvégi írásjelek egészen sajátos használata. Ennek eddig két válfajával találkoztam: a "mindenből legalább ötöt" és a "mindenhova felkiáltójelet" verziókkal. A halmozott mondatvégi írásjelek leggyakrabban fórumokon és chateken köszönnek vissza, ez viszont számomra már a közérthetőség rovására megy. Ha én valamilyen mondat végére három kérdőjelet rakok, az nagy mértékű felháborodást jelent részemről, és úgy tapasztalom, hogy az igényesebben írók nagy részénél ez ugyanígy működik. De hogy bármilyen írásjelből egymás mellett négyet, ötöt, tizenkettőt lássak, az már az esztétikai érzékemet is bántja.<br /><blockquote>Vajon mikor és kinek a pénzéből épültek a házak...? ??????</blockquote><blockquote>Normális???????????????</blockquote><br />A fenti idézetek egy politikai témájú fórumból származnak, betűről betűre megegyeznek az eredetivel. Bármennyire is csúnya dolog az előítélet, azt hiszem nem mondok újdonságot azzal, hogy egy ilyen mondatokat tartalmazó üzenet íróját sosem veszi komolyan az olvasóközönség. Ahol a hozzászólók nagy része építő jellegű, tartalmas üzeneteket ír, ott egy ehhez hasonló megszólalás bizony igen ostobán veszi ki magát, és gyakorlatilag bélyegként funkcionál az írója számára - mint egy billog: "Nem írok igényesen, túlságosan elragadtatom magam, velem nem lehet észérvekkel tárgyalni" - körülbelül ennyit tesz.<br /><br />A felkiáltójeles dilemmával rajongói történetek kapcsán találkoztam legtöbbször (fanfiction). Ez számomra az egyik legzavaróbb fajtája a mondatvégi írásjelek hibás használatának. Nem tudom, ki hogy van vele, de ha én olvasok magamban egy történetet, hallom a fejemben a szöveget, és bizony ha felkiáltójel van egy mondat végén, az valamiféle érzelmi többletet jelent - felsóhajtás, vágyakozás, kiabálás, düh, kérés, bármi. De amikor teljesen hétköznapi, első ránézésre is kijelentő szerepű mondatok felkiáltójelet kapnak, a belső "hangsúlyom" összezavarodik, értelmetlenné és élvezhetetlenné válik a szöveg. Demonstrációként egy fanfiction-részletben talált pontokat átírtam felkiáltójelre:<br /><blockquote>A fűre lépve, cipőm belesüllyedt a sárba! Jobbnak tartottam levenni! Kezembe fogtam, s úgy léptem rá a hűvös talajra! Csupa sár volt már a szoknyám alja, engem rázott a hideg, s levegőt is alig kaptam a szúrós esőszagtól, ami eláztatott mindent!</blockquote><br />Elsőre talán túlzónak tűnik, de én már találkoztam ilyen irománnyal. (Hangsúlyoznám, konkrétan ez nem tartozik azok közé, itt én írtam át az írásjeleket.) Szerintem élvezhetetlen, még így is, hogy az egyéb írásjelek, mondatok, szavak, tehát minden más a helyén van és igényes.<br /><br />Összességében talán annyit tudok mondani, hogy mindennek megvan a maga helye. A másodpercek alatt bepötyögött chat üzenet nem baj, ha nem akadémiai jellegű és karakterről karakterre tökéletes, nem baj az sem, ha a "hogy" szó helyett csak egy "h" kerül a monitorra - az ész nélküli rövidítgetés viszont már zavaró. A karakterspórolásra épülő SMS-eknél szintén nem kárhoztatok senkit, aki rövidít, vagy nem ír szóközt írásjelek után.<br /><br />De ha valaki egy rajongói történetet ír, vagy blogbejegyzést, ne adj' Isten egy komolyabb jellegű fórumhozzászólást, akkor adjon annyit magára és az irományára, hogy legalább akkor megnézi egy szó helyesírását, ha bizonytalan benne. Hogy legalább egy-két helyre, ahol nagyon nyilvánvalóan kell, oda írjon egy-egy vesszőt a közérthetőség kedvéért. Hogy a mondatokat nagybetűvel kezdi, és nem felkiáltójelek arzenáljával fejezi be.<br /><br />Ha már egyszer ránk tört a leküzdhetetlen publikálás iránti vágy, tegyük azt úgy, hogy érdemes és egyáltalán lehetséges legyen végigolvasni.</div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-78239994482258346742010-12-23T15:56:00.004+01:002010-12-23T16:54:18.482+01:00Sugárhajtással nyolcvan és a halál közt<div style="text-align: justify;">Ennek a gondolatmenetemnek két apropója van, de mivel egyrészt témájukban kapcsolódnak, másrészt önálló írásnak az egyik rövid lenne, úgy döntöttem, egyben teszem közzé a kettőt. Nevén nevezve a gyerekeket, először is szeretném kifejezni csodálatomat - amióta itt élek Budapesten, rájöttem, hogy a nyugdíjas/idős korosztályhoz semmiképp sem köthető a "lassú" melléknév. Semmilyen formában. Másodszor pedig az effajta hozzáállás túlkapásairól lesz szó.<br /><br />Gyanútlan vidékiként érkeztem Budapestre körülbelül fél évvel ezelőtt, a nyár kellős közepén. Az első, amit konstatáltam, természetesen az oly sokat emlegetett fővárosi tempó volt. Itt mindig mindenki siet, és ezzel nem túlzok különösebben nagyot. A legnagyobb meglepetés mégis akkor ért, amikor szembesültem vele: ez alól a nyugdíjaskorúak sem kivételek. Úgy szedik a lábukat, nénik is és bácsik is, hogy néha komolyan úgy érzem, én valójában cél nélkül andalgok a városban, és csak véletlenül lyukadok ki az egyetemnél - ők azok, akik valóban céltudatosan közlekednek.<br /><br />Jó pár alkalommal valósággal elszégyelltem magam, ugyanis az idős hölgyek és urak (de főleg hölgyek, kis gurigázós bevásárlócumóval) afrikai sprintelőket megszégyenítő tempóval téptek át a zebrán - magyarul lehagytak. Pedig én is siettem! Az első ilyen alkalomra még az ideköltözésem utáni első hetekben került sor, amikor is úgy döntöttem, átmegyek a Váci úton. Keresztben, a zebrán. Aki ismeri nagyjából a várost, tudja, hogy ez nem kis elhatározás egy (vidéki) gyalogos részéről, hiszen a Váci út kapásból olyan széles, hogy a közepén járdasziget van (legalábbis a mi egykori lakásunknál), és két gyalogosoknak szánt közlekedési lámpát figyelve lehet csak átkelni rajta teljes szélességében. Természetesen a lámpák úgy vannak összehangolva (ki tudja miért?), hogy egyik irányban az indulástól a túloldalra való megérkezésig körülbelül 8 másodperc áll a gyanútlan sétáló rendelkezésére. Mivel én ezzel akkor már tisztában voltam, igen szapora léptekkel indultam el a zebrán - erre mit látok? Nyolcvanöt körüli, hófehér hajú, kendővel bekötött fejű idős nénike úgy szalad el mellettem, hogy az otthonkája csak úgy lobog utána! Mire én átértem a Váci út túloldalára, ő már húsz méterrel előttem suhant.<br /><br />Eljött tehát a tiszteletnyilvánítás ideje. A legfontosabb, amit ez a történet emberileg adott nekem, az egy - láthatóan alaptalan - sztereotípia cáfolata. Az idősek ugyanis csak vidéken döcögnek olyan tempóval, hogy ha lassabban mennének, már hátrafelé sétálnának. Mellesleg a fővároson kívül, tapasztalataim szerint, ez a biciklis nyugdíjasokra is igaz, akikkel kapcsolatban máig egyetlen kérdés foglalkoztat: olyan hihetetlenül lassan tekerve mégis hogyhogy nem dőlnek el?! (Képzettársításaim láncolatát folytatva: amikor én kerékpározni tanultam, örökös gondot okozott, hogy a nagyszüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy lassan menjek, nehogy megüssem magam, én viszont minél gyorsabban igyekeztem tekerni, ugyanis úgy nem dőltem el oldalra... A vidéki idősek ezt a fizikai törvényt látványosan semmibe veszik.)<br /><br />Most azonban áttérek másik témámra: a túlságosan siető idősekre. Ez az én megfigyeléseim szerint szintén elsősorban a fővárosra koncentrálódó jelenség, de korántsem annyira kizárólagosan, mint az előző témám. Valójában a tiszteletre méltó tempóval száguldozó és az idegesítően siető nyugdíjasok között talán egy különbség van: a tömegközlekedési eszköz. Ugyanis az idősek hajlamosak vérszemet kapni, és önzőségüktől hajtva senkire nincsenek tekintettel, amikor meglátnak egy közeledő metrót/buszt/villamost/trolit/hévet.<br /><br />Első példa. Békésen ácsorgok a Stadionok metrómegállónál, várom az ominózus tömegközlekedési eszközt, legalább harmincadmagammal, és közben az mp3-lejátszómat babrálom. Egyszer csak megérzem a "metró szelét", reménykedve felnézek, de az alagútból semmit nem látok: az alatt a tizedmásodperc alatt, amíg a hűsítő szellő információja elért az agyamig, majd ez mozgásreakciót kiváltva a fejem felemelésére késztetett, ez alatt a tizedmásodperc alatt ugyanis legalább hat főnyi, hetven és a halál közötti nyugdíjas áramlott a biztonsági sáv mellé. Míg a metró beérkezik a megállóhoz, azon jár az agyam, hogyan tudják milliméter pontosságra megítélni, hol kezdődik az a sáv, ahonnan már megszólal a hangosbemondó, miszerint "Kérjük, hagyják szabadon a biztonsági sávot". Ugyanis ez sosem következik be, az idősek viszont mindig mértanilag a lehető legközelebb nyomorognak a metróhoz.<br /><br />Ahogy befut a szerelvény, a biztonsági sáv fogalma a türelem utolsó szikrájával együtt távozik a nyugdíjasok tudatából, és saját testi épségüket kockára téve még közelebb nyomulnak a - még mindig veszélyes sebességgel haladó - metróhoz. Végül a szerelvény megáll, és ezzel elkezdődik a kálvária - kiderült, hol fognak nyílni az ajtók. Az idősek szétszélednek, a lényeg, hogy mindenki befoglaljon magának egy nyílászárót úgy, hogy egyre maximum két fő jusson. Az ajtó nyílik, az utasok szállnának le, de nem. Az, hogy az idős úr és az idős hölgy - akik hozzám legközelebb állnak - felszállhassanak, mindennél fontosabb és sürgősebb. Mindennél. A szerencsétlen húszas éveiben járó srác az arckifejezéséből ítélve körülbelül harminc kilós utazótáskát cipel, és épp leszállna. Mi ez a kisnyugdíjasnak? Neki halaszthatatlan dolga van - egymás mellett, bácsi és néni, az ajtó teljes szélességében benyomulnak, a srácot hátra lökik, majd ülőhely-detektoruk segítségével ezredmásodpercek leforgása alatt leülnek, esetleg kiszemelik maguknak a potenciális helyfoglalót, aki előtt sóhajtozva, szenvedő arccal addig ácsorognak, amíg az át nem adja a helyét.<br /><br />Második példa. A Deák Ferenc térnél felszálltam a kék metróra, és most éppen az ülőhelyek előtt és fölött végighúzódó fémcsőbe kapaszkodva várom, hogy beérjünk az Árpád hídhoz. A Lehel térhez érve már szinte várom a vásári komédiát, ami nem is marad el. Ahogy megállunk, a leszállni vágyók leszállnak, a felszállni vágyók pedig fel (kisebb-nagyobb fennakadásokkal, mivel a Lehel térnél - a piacnak köszönhetően - az átlagosnál nagyobb a hetven fölöttiek aránya). Már elhangzik a jól ismert mondat, "Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak", már valóban záródna is az ajtó, amikor az idős házaspár férfi tagja sugárhajtásra kapcsolva elkezd rohanni a csukódó ajtó felé. Egyértelműen látszik, hogy biztonságosan nem ér már be a kocsiba, vagy ha mégis, utána tipegő felesége valószínűleg lemarad. De ez mit sem számít, a bevásárlás utáni hazarohanás ugyanis kegyetlenül fontos.<br /><br />Az idős úr vetődik, az ajtó teljes erőből rácsukódik. Bácsi küzd, ajtó kinyílik, nénike felszáll, idős úr büszkén mosolyog, megdörzsöli a vállát, majd elkezd beszélgetni élete párjával. Az ilyen esetek egyik legmulatságosabb része az, amikor körülnézek a kocsiban: én még annyi hajszál egyforma megrökönyödött arckifejezést életemben nem láttam. Mindenkin látszik, hogy ugyanaz foglalkoztatja őket: mi a fenének kellett a saját testi épségét kockára tenni? Egy csukódó metróajtó könnyedén csonttörést okozhat egy idős embernél, ráadásul nem a karját, vagy a lábát veszélyeztette éppen - ha valami törött volna, az a kulcscsontja lett volna. De bácsi és néni, mintha mi sem történt volna, fejenként egy-egy gurulós bevásárlószatyorral állnak a metrón, és beszélgetnek.<br /><br />Harmadik példa. Elhagytuk a Dózsa György úti megállót, megpróbálok koncentrálni, és nem fent maradni a metrón - a következőnél ugyanis leszállok. Kivételesen sikerült ülőhelyhez jutnom, de felállni egyelőre nem áll szándékomban - az Árpád hídnál mindig legalább nyolcan-tízen lecsordogálnak ajtónként a szerelvényekről, elég lesz akkor felkelnem, amikor megálltunk, legalább biztosan nem esek el fékezéskor. Ez a nézet azonban a legkevésbé sem divatos az idősek körében. Egy nénike már akkor elindult a szerelvény ajtaja felé, amikor még csak a Dózsa György úti megállónál voltunk. Az utasok persze azt hitték, ott akar leszállni, és előzékenyen előre engedték. A nénike azonban annyira nagyon mégsem sietett, a szerelvény tovább indult, és ő még nem volt az ajtónál. Nem úgy az Árpád híd előtti fékezéskor.<br /><br />Amint elkezd lassulni a metró, az idős hölgy vérszemet kap, és tolakodni kezd. Egy fiatal srácot majdhogynem feltaszít (honnan van ennyi ereje?!), aki rögtön meg is szólal: "Elnézést, de én is le fogok szállni". A nénike az - egyébként udvariasság tekintetében kifogásolhatatlan - megszólalást csak egy gyilkos pillantással díjazza, majd csak azért is előre furakszik, még két embert odébb lökdös (akik később szintén leszálltak az Árpád hídnál, de talán jobbnak látták csöndben maradni), és elsőként veti le magát a metróról a megállóban.<br /><br />Különösebb kommentárt nem szeretnék fűzni a három történethez, amelyek egyébként mind megtörténtek, és nem is költöttem hozzá semmit. De ha valaki esetleg magyarázattal tud szolgálni, hogy az idős emberek miért vannak ennyire megkergülve itt Pesten (mert ez már szerintem az a kategória), az ne fogja vissza magát, ossza meg velem is. Értem én, hogy rohanó élet, meg minden, ez itt a főváros, ami sosem pihen, de mégis miért az idősek azok, akik mindenkit félretaszítva és embertársaikat figyelmen kívül hagyva tolakodnak? Utána pedig egymásnak panaszkodnak a mai pofátlan fiatalságról. Tisztelet a kivételnek.</div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-11811344969781662822010-11-14T09:51:00.004+01:002010-11-14T12:57:52.062+01:00Internetes "Az orvos válaszol" rovatok, avagy az orvoshoz hessegetés egy új módja<div style="text-align: justify;">Vegyes érzelmeket kelt bennem ez az - újnak nem feltétlenül mondható - jelenség az interneten. Egyrészről nagyon jó ötletnek tartom, és tisztelem is azokat az orvosokat, akik rendelési idejük, magánéletük mellett még erre is gondot fordítanak, és ilyen csatornákon keresztül is segíteni próbálnak a problémákkal küszködőknek. Másrészről sajnos semmi értelmét nem látom, mert a szakorvosok közül jó páran teljesen alkalmatlanok erre a feladatra.<br /><br />Szerencsére a legtöbb 'internetes orvos' kedves, segítőkész, intelligens és kulturált hangnemben ír, valamint valóban érezni a válaszokon, hogy segíteni próbál. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy a nagy többség meg tudja állapítani magáról, alkalmas-e az ilyen munkára. (Azért nevezem munkának, mert őszintén remélem, hogy ezért fizetést is kapnak, ha nem is túl sokat.) Tehát az interneten is elérhető szakorvosok közül szerencsére sokan türelmesek, megértők és segítőkészek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindegyik az.<br /><br />Nem fogok neveket mondani - meglehetősen etikátlan lenne -, de több olyan orvos válaszol honlapon jártam, ahol a szakemberek közül egy-kettő egyszerűen alkalmatlannak tűnik a feladatra. Sok olyan kérdező van, aki miután sorokon keresztül körülményesen megfogalmazza a panaszait, feltesz egy eldöntendő kérdést. Érezhetően megnyugtatásra vár, vagy éppen egy olyan tanácsra, amely óvatosságra inti és körültekintésre. Ezzel szemben a kevésbé empatikus orvos <span style="font-style: italic;">egyszavas</span> választ ad. "Igen." "Nem." "Ér." "Lényegtelen." stb. (Gyakran még arra sem veszi a fáradtságot, hogy rövidke mondatának kezdőbetűjét a magyar helyesírási szabályoknak megfelelően nagy betűvel írja.)<br /><br />Egy, ilyen szakorvoshoz intézett kérdéseket és a doktor válaszait szinte mind végigolvastam, nehogy túlságosan szubjektív, vagy éppen a válaszainak kis hányadát figyelembe vevő ítéletet hozzak. A megfigyeléseim alapján levont következtetésekről szeretnék most írni, valamint az ezzel kapcsolatos nem rég született gondolataimról.<br /><br />Az illető szakorvos soha, egyetlen kérdezőjének sem adott egy sornál hosszabb választ, nem írt megszólítást, kedves szavakat, még ha saját rendelését népszerűsítette, sem írt üzenete végére egy szimpla "Forduljon hozzám bizalommal"-t vagy hasonló megnyugtatónak szánt frázist. Minden válaszának lényege az volt, hogy látatlanban nem tud mondani semmit, forduljon a kérdező szakorvoshoz, ahol majd megnyugtatják/kivizsgálják. Sőt, néha még cinikus szurkálódást is véltem felfedezni a válaszokban.<br /><br />Teljes mértékben megértem, hogy egy laikus által felsorolt tünetek alapján (amelyek lehet, hogy pontatlanok, lehet, hogy irrelevánsak, lehet, hogy túlzóak vagy éppen ellenkezőleg) nem lehet konkrét, száz százalékos diagnózist felállítani. Ha meg lehetne ezt tenni, <span style="font-style: italic;">csak</span> internetes szaktanácsadás létezne, valamint esetleg telefonos. (Bár ez utóbbi kevésbé személytelen, így nyilván kevésbé lenne népszerű.) Azonban ha legalább az első három betegséget felsorolná, ami a tünetekről eszébe jut, köztük egy-két enyhe, gyors lefolyású, kevésbé veszélyes betegséggel, valamint egy-két komolyabbal (ha a tünetek indokolják), majd mindezt követően küldené el a kedves leendő pácienst szakrendelésre, nyilván nagyobb hatást gyakorolna.<br /><br />"A megadott információk alapján nem tudok önnek semmit mondani. Keressen fel egy szakorvost."<br />"A tünetek, amiket felsorolt, utalhatnak akár egy komoly, fertőző, hosszadalmas kezelést igénylő X-re is, de az is meglehet, hogy mindössze egy ártalmatlan Y-ról van szó, amit egy-két hétig tartó gyógyszeres kezeléssel tökéletesen ki lehet kúrálni. Kérem, látogasson meg egy Z területre szakosodott orvost, hogy visszanyerje egészségét."<br /><br />Melyiket olvasná szívesebben egy kétségek közt vergődő beteg, aki nyilván tart az orvosoktól, vizsgálatoktól, az eredménytől? Nem mondom, hogy a második verzió megnyugtatóbb, egyáltalán nem az. A cél jelen esetben nem is ez. Hanem hogy rávegyük a hozzá nem értő pácienst arra, hogy bármilyen taszító is az ötlet, hogy szakember segítségét kérjük, és esetlegesen fájdalmas vizsgálatoknak vessük alá magunkat, ez mégis szükséges és elkerülhetetlen.<br /><br />Sehol sem láttam olyan választ, hogy "Maradjon otthon nyugodtan, igyon kamillateát és minden megoldódik pár napon belül". Ezzel tökéletesen egyetértek. Nem vagyok orvos, ugyanolyan laikus vagyok, mint bármelyik kérdező, azzal mégis tisztában vagyok, hogy ilyet látatlanban írni hatalmas nagy felelőtlenségre utalna. A beteg nem tudja egymaga eldönteni, mely tünetei fontosak és melyek nem, hogyan írja körül azokat, hogy egyértelműek legyenek stb. Ami a leírás alapján másnaposság okozta gyomorégés, lehet valójában súlyos gyomorfekély is. A vizsgálatok elkerülhetetlenek.<br /><br />Nem mindenki fordul azonban ilyen kérdéssel az orvosokhoz. Van, aki már kész, szakrendelésen felállított diagnózissal áll elő, és mindössze másodvéleményt szeretne a felírt gyógyszerről, mert például nem fejti ki megfelelően a hatását. A páciens érthetően nem akarja nyíltan kétségbe vonni kezelőorvosa szakértelmét, és nem akar azzal rárontani a rendelőben, hogy "Helló doki, mi a fenét írt fel nekem? Még mindig ugyanazok a panaszaim!". Pusztán megerősítésre vár, hogy a felírt gyógyszer valóban alkalmas a diagnosztizált betegség gyógyítására. Lehet az ilyen kérdésekre diplomatikus szakértelemmel válaszolni: "Amennyiben a diagnózis helyes volt, a gyógyszernek hamarosan ki kell fejtenie a hatását. Ha egy hét után sem enyhülnek a tünetei, látogassa meg ismét szakorvosát, és nyugodtan számoljon be neki a történtekről". Ehelyett mit kap a kérdező? Azt, hogy pofátlan, és hogy etikátlan olyanra kérni őt, hogy más orvosok szakvéleményét bírálja felül. Csodás.<br /><br />Az orvosok - Dr. House epés megfogalmazásával ellentétben - embereket kezelnek, nem csak betegségeket és tüneteket. Pontosabban fogalmazva betegségeket kezelnek, de emellett tekintettel kell lenniük a "gazdatestre" is, azaz az emberre. Hiába rendelkezik valaki hatalmas tudással a saját szakterületén, ha az emberekkel nem képes kapcsolatot teremteni, ott ette meg a fene. Menjen el kutatóorvosnak. A kezelőorvosnak értenie kell a páciensek nyelvén. És itt még csak a személyesen, vizsgálatok végzése után diagnózist felállító orvosokról van szó, nem is az interneten elérhetőkről.<br /><br />Ha valaki vállalja a feladatot, hogy naponta X beérkező kérdésre válaszol, akkor legyen tisztában azzal, hogy ez mivel jár. Rengeteg türelem kell a hozzá nem értők - néha nyilvánvalóan ostoba - kérdéseire válaszolgatni, mindenkihez megértéssel fordulni. Nagy felelősség a rendelőbe látogatókat kezelni, és még nagyobb rávenni az otthon ülőket, hogy ellátogassanak oda. Aki elment orvoshoz, az már megtette a kezdő lépést, elindult a gyógyulás útján, aki azonban az orvosoktól, tűktől és végbéltükrözésektől való félelmében nem meri megtenni ezt a lépést, annak nem sok esélye van a gyógyulásra. Az interneten "rendelőknek" ez a felelősségük: növelni az ő esélyeiket is, és még több egészséges embert "teremteni".<br /></div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-37028127517049052222010-11-09T15:36:00.006+01:002010-11-09T17:00:06.224+01:00Facebook - A legújabb energiacsatorna<div style="text-align: justify;">A Facebookot használók mindegyikének legalább egy olyan ismerőse van, aki a közösségi oldalt elsősorban - rendeltetésével ellentétben(?) - saját maga megerősítésére használja. Ehhez pedig a Facebookon és internet-hozzáférésen kívül még egy alkotóelemre van szükség: az ismerős(ök)re, aki(k) ebben partner(ek).<br /><br />Mindenki ismeri azt az embertípust, aki a való életben valamiért nem tud értékes emberi kapcsolatokat kiépíteni, vagy éppen csak nem látja annak a létezőket. Az ilyen ember mindent megtesz egy-egy jó, érdeklődő szóért, sajnálkozásért, az együttérzés bármilyen jeléért. Mindenekelőtt róluk szeretnék most írni egy kicsit, ugyanis egyre nagyobb részét képezik az életemnek - akaratom ellenére.<br /><br /><span style="font-style: italic;">"Ez életem legrosszabb napja..."</span><br /><span style="font-style: italic;">"Gyűlölöm ezt az egész sz@rt!"</span><br /><span style="font-style: italic;">"Hihetetlen, mekkora tuskók élnek ezen a Földön!"</span><br /><span style="font-style: italic;">"Még egy ekkora tahót... ezentúl kerülj el messzire!"</span><br /><br />Azt hiszem mindenki látott már hasonló állapotokat. Negatív, panaszkodó, önsajnáló, dühös - a lényeg, hogy az elsődleges cél a válaszreakció kiváltása. (Bár a helyesírás és a központozás jelen esetben irreális módon megfelel az igényesebb olvasó elvárásainak - ez a közösségi oldalakon ritkán divat, de ez egy másik bejegyzés témája lesz.) Ezek a beírások korántsem öncélúak. Ha azok lennének, egy darab papírra írnák az érintettek a mondatokat, nem egy több száz ember által figyelemmel kísért "falra". Az ilyen elkeseredett státuszok mind ugyanazzal a céllal születnek: valaki kérdezzen. Valaki sajnáljon. Valaki foglalkozzon velem.<br /><br />Az egyszeri barát/ismerős persze rögtön kérdez, reagál, válaszol, és ezzel beteljesíti az állapot célját. Hogy az illetőből mi is váltja ki ezt - kíváncsiság, unalom, érdeklődés, aggodalom, vagy csak a "belemegyek a játékba" hozzáállás -, jelenleg lényegtelen, és nem is szándékozom vele foglalkozni. Tehát az ismerős kérdez:<br /><br /><span style="font-style: italic;">"Mi a gond?"</span><br /><span style="font-style: italic;">"Mi történt?"</span><br /><span style="font-style: italic;">"Mi a baj?"</span><br /><span style="font-style: italic;">"Miről van szó?"</span><br /><br />Az állapotot kiíró Figyelemhiányos persze csak erre várt, elégedetten nyugtázza terve megvalósulását - még ha tudat alatt is. Sikerült felkeltenie valaki érdeklődését, valaki figyel rá, aggódik érte, kérdez és választ vár. Ezen a ponton már nem olyan egyszerű kikövetkeztetni a következő lépést. Két csoportra oszlik a Figyelemhiányosok csoportja: vannak, akik megelégednek ezzel, vannak, akik több bőrt akarnak lehúzni a folyamatról. Azok, akiknek csupán ennyire volt szükségük, pár szóban leírják a történteket, amire az érdeklődő barát együttérzően válaszol, a helyzet megoldódik, és mindenki örül.<br /><br />Vannak azonban olyanok, akik úgy érzik, egy érdeklődő korántsem elég. Ilyenkor jönnek a rövid, ámde annál velősebb és tartalmasabb utalások arra, hogy minden érdeklődőnek külön-külön adja elő a katasztrófával végződő történetet.<br /><br /><span style="font-style: italic;">"Majd elmesélem személyesen."</span><br /><span style="font-style: italic;">"Gyere MSN."</span><br /><span style="font-style: italic;">"Csörgess meg és mesélek."</span><br /><span style="font-style: italic;">"Üzenetben megírom."</span><br /><br />A naiv szemlélő talán azt hiheti, ez a diszkréció jele, és a téma kényes voltát igazolja. Néhány esetben valóban így van, de ki kell ábrándítsam az Olvasót, ez igen ritka. Ha valakivel olyasmi történik, amit nem akar országgal-világgal megosztani, akkor bizony az érzelemkitörését is megtartja magának. Általában. Tehát az ilyen reakció gyakorlatilag ennyit tesz: "Elmondom, mert megkérdezted, de ha más is tudni akarja, neki is kérdeznie kell." Sok ilyet láttam már, 3-5-10 főig is ment a számláló, ami az érdeklődőket mérte. Itt ismét kétféle reakcióval találkoztam. Az egyik mindenre készségesen válaszol, utalgat, mindenkit beavat. A másik kiakad.<br /><br />Miután már nyolcadszor kellene leírnia, hogy "Gyere MSN", inkább a műbalhét választja. "Hagyjatok már békén!!!" és társai jelennek meg a képernyőn. Megmondom őszintén, ennek a kiváltó okát nem igazán tudom megítélni. Nyilván van, aki hét reakcióval megelégszik, a nyolcadik kérdés pedig már terhes számára, és ezt a kelleténél egy fokkal bunkóbban közli. Mások talán próbálják azt a látszatot kelteni, hogy nem figyelemfelkeltés volt a cél, és nem is az, hogy többen rákérdezzenek. Próbálják elhitetni velünk, szemlélőkkel, hogy nem azért írták ki az elkeseredett irományt, hogy minél több embernek előadhassák a sztorit. (Ők már talán kezdik sejteni, hogy saját viselkedésük alapvető indoka meglehetősen visszataszító és jó lenne megelőzni, hogy valaki gyanakodni kezdjen.)<br /><br />A helyzet tehát így vagy úgy, de lezárul, az állapot tulajdonosa - jó(?) esetben - megkapja a számára szükséges figyelem- és energiaadagot, az érdeklődő pedig letudja aznapra a jócselekedeteit. Akik nem profitálnak ebből az egész jelenetből, azok a szemlélők.<br /><br />Van más módja is ugyanennek a figyelemnek az elnyerésére, ami - szerény személyem szerint - még idegesítőbb és nyilvánvalóbb, ezért csodálkozom rajta annyira, ha nem veszik észre a játékba beszállók. Ezt a másik módot a Facebookon elérhető alkalmazások segítségével használja a Figyelemhiányos. Hogy melyik alkalmazáséval? Bármelyikével. A kreativitás határtalan, a lehetőségek kifogyhatatlanok, a legártatlanabb teszteredmény is eszközzé válhat.<br /><br />Aki ezt lájkolja, az... [szeret téged.]<br /><span style="font-style: italic;">"Jaj ezt úgysem lájkolja senki, de azért kiteszem."</span><br />Ki fog holnap megcsókolni? [Senki.]<br /><span style="font-style: italic;">"Ez nem meglepő..."</span><br />Milyen vagy valójában? [Szeretnivaló.]<br /><span style="font-style: italic;">"A Facebook is tévedhet."</span><br />Mi vár rád ebben az évben? [Sok új barátot szerzel.]<br /><span style="font-style: italic;">"Erősen kétlem."</span><br /><br />Ebben az esetben nem kérdést vár, hanem rögtön tagadást. Ellenkezést. Negációt. "Könyörgöm cáfoljátok meg, hogy egy kicsit jobban érezzem magam" - ennyi magyarra fordítva. És rengetegen vannak, akik ebbe is belemennek! És leírják a magukét. "Ugyan dehogy!" "Ne mondj ilyeneket!" "Te is tudod, hogy nincs igazad!" és hasonszőrű megjegyzések. A Figyelemhiányos ismét megkapja a maga kis adagját, a reagáló pedig megint tett valami jót. Persze az ilyen típusú ember minden biztató szóra a szokásos kiiktathatatlan pesszimizmussal válaszol. "Úgyis tudom, hogy igazam van, de azért köszi." "Hiába ellenkezel, attól még igaz."<br /><br />Persze az ilyesmi nem csak egy embertípusra jellemző. Mindenkinek vannak rossz napjai, amikor úgy érzi, a világ összeesküdött ellene, és csak egy kis megerősítést szeretne, hogy nem egy kalap szar az élete, és azért van, aki foglalkozik vele. A gond nem ezzel van. Hanem azzal, amikor valaki ebből sportot űz, napi tizenötször eljátssza, és gyakorlatilag csak ezért van fent a közösségi oldalon. Egy szó van rá: idegesítő. Szerencsére a technika az ártatlan szemlélő számára is kínál megoldást: bárkit letilthatunk, elrejthetünk a szemünk elől, ha úgy tartja kedvünk. Én már éltem ezzel a lehetőséggel.<br /><br />Gondoltam már arra is, hogy figyelmeztetem az illetőt, vázolom neki, hogy a legtöbb ismerősét egyáltalán nem érdekli, milyen nyűgje-baja van. De próbáltam már beadni embernek azt, hogy önsajnálatból hasonlóan cselekedni nem kifejezetten célravezető - válaszul sértődést kaptam. Az ilyen emberek javarészt nem tudják magukról, hogy mit csinálnak. Nem tudják, mennyire zavaró minden nap az ő szívbánatukat olvasni, minden órában legalább ötször szembekerülni egy újabb szívszaggató állapotával, alkalmazásával. Ezért kérek minden Olvasót (akárhányan is legyenek), aki egy icipicit magára ismer olvasás közben, hogy gondolkodjon el rajta, ilyen-e ő is. És ha igen, gondoljon azokra az ismerőseire, akik nem azért kerültek kapcsolatba vele Facebookon, hogy a nyavalyáiról olvasgassanak minden áldott nap. Köszönöm.<br /></div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-76903451922167420362010-10-05T21:50:00.006+02:002010-10-05T23:08:37.747+02:00Tanárok és professzorok<div style="text-align: justify;">Már három és fél hete egyetemista vagyok. (Már ha a kampuszon töltött időt vesszük alapul, nem pedig a beiratkozástól számított napokat.) Szinte biztos vagyok benne, hogy ennyi idő alatt nem sikerült teljességében megismernem az oktatókat és az egész felsőoktatás rendszerét. Mint minden eddigi írásom, így ez is a szubjektivitás jegyében születik - kérlek tehát, kedves Olvasó, hogy ezt vedd figyelembe. Ha esetleg saját egyetemi élményeiddel homlokegyenest ellenkező tapasztalatokról írnék, azt is hozzáteszem: a bölcsészkaron tanító professzorokról és a gimnáziumi (helyenként általános iskolai) tanárokról van szó.<br /><br />Azt, hogy egy tanárnak vagy professzornak mit kell nyújtania, milyen előfeltételeknek, elvárásoknak kell megfelelnie, elsősorban a hallgatóság határozza meg. A középiskolai (és általános iskolai) tanárnak először(!) fegyelmeznie kell, és csak utána adhatja le az anyagot. Ellenkező esetben mondandója süket fülekre talál. De még ha fegyelmeznie sikerül is, úgy előadni a történelmet, fizikát vagy biológiát, hogy az mindenkit érdekeljen - lehetetlen. A tanár helyzete tehát sokban függ a diáktól: érdekli-e, akarja-e, együttműködik-e. Mindenkinek volt/van olyan tantárgy a középiskolai órarendjében, amelyet legszívesebben az univerzum egyik hihetetlenül távoli pontjára száműzne/száműzött volna. De a tanár akkor is végigmondta/végigmondja, ha az unalomhalál szélén vergődő osztály savanyú arckifejezését kell(ett) pásztáznia háromnegyed órán át.<br /><br />Az egyetemen? Elsőként leszögezném: egyetemre sem csak az megy, akit érdekel, amit tanul. Nem minden egyetemista kerül be álmai szakára, sőt még ha be is kerül, nem csak azt kell tanulnia, ami érdekli - ez tévhit. (Én japán szakosként filozófiatörténetet és retorikát is tanulok, hogy csak ezt a kettőt említsem. Szegről-végről szükség van rájuk.) De! Olyan hallgató nincs, aki csak azért megy be egy előadásra, hogy végigröhögje, papírgalacsin-háborúzza, SMS-ezgesse és levelezgesse azt a másfél órát. Az előadások nagy része ugyanis nem látogatásköteles. Ha meg tudod oldani máshogy, hát oldd meg, a lényeg, hogy görbüljön a vizsgaeredmény. (Azt nem részletezném, hogy az én esetem ettől merőben eltér, és a szakomon szinte minden előadás látogatásköteles.)<br /><br />Nem mindegy az sem, milyen előismeretekkel rendelkezik a hallgatóság. Egy szakember, aki hozzáértő a maga területén - és minden tanár az -, szeret olyasmiről beszélni, ami érdekes, ami különleges, ami számára érdekfeszítő. És ez a történelem esetében nem a középkor kezdetének és végének évszáma, ahogy a biológia esetében sem a rendszertani felosztás. Az általános iskolai/gimnáziumi tanároknak mégis itt kell kezdeniük, és általános képet kell kialakítaniuk a diákokban. Hiába rajong a történelemtanár jobban a szövetségi rendszerek közötti szövevényes kapcsolatokért és azok alakulásáért, ha neki csak az eseménytörténetet és az elnagyzolt viszonyokat kell ábrázolnia.<br /><br />Akinek a dolog "java" jut, a rajongásra érdemes része a tantárgyaknak, az az egyetemi tanár. Ő nem Ádámnál és Évánál kezdi, nem a világ teremtésénél, hanem rögtön rátérhet arra, hogy jonatán alma volt-e a tiltott gyümölcs, avagy sem. Nyelvtudomány előadáson nem kell gondot fordítani arra, hogy megértse a diák, mi a különbség képző, jel és rag között - mert már tudja. (Vagy ha mégsem, iszonyatos mázlija volt, hogy bekerült egyetemre. Esetleg iszonyatos protekciója.)<br /><br />Tehát a közönség, akinek egy tanár és egy professzor ad elő, merőben különbözik egymástól. (Itt ismét felemlegetném a szubjektivitást: az ELTE bölcsészkarán, és főleg az én szakomon meglepően magas a szorgalmas hallgatók aránya - én ebből indulok ki.) Ezt érzem az egyik indítéknak arra nézve, miért is olyan nagy a különbség a cikk címadóiként szolgáló emberek között.<br /><br />A másik a szakterület. Egy gimnáziumi történelemtanárnak - ha tetszik neki, ha nem - mesélnie kell a mezopotámiai kultúráról, az amerikai alkotmányról, az 1848-49-es eseményekről és a holokausztról is. Természetesen nem érdekli mindegyik ugyanolyan szinten, neki mégis mindet le kell adnia, számtalanszor egymás után. Az irodalom tanára sem hagyhatja ki az orosz realizmust a tananyagból, csak mert nem szimpatikus neki és sosem értette igazán, mit szeretnek rajta az emberek.<br /><br />És egy professzor? Az ő keze is meg van kötve, természetesen. Nem adhat le akármit. De akit a japán történelem érdekel, az a japán történelemórát fogja tartani, akit pedig az amerikai irodalom, az azt. Persze aki rajong Byronért, nem biztos hogy Shelleyt is imádja, de talán szívesebben beszél róla, mint Jókai Mórról. A professzornak tehát ennyiben is könnyebb dolga van.<br /><br />Most pedig, hogy részleteztem a szerintem lehetséges kiváltó okokat, rátérnék a különbségre. Mert eddigi tapasztalataim szerint egyetlen szóval le lehet írni. Egyetlen szó a különbség a hónaphosszúnak tűnő háromnegyed órás tanóra és az elröppenni látszó másfél óra között. Ez a szó a<span style="font-style: italic;"> lelkesedés</span>. Ez az, ami teljes valójában egyetlen gimnáziumi, de majdnem minden egyetemi tanáromban megvan.<br /><br />Ahogy Nádasdy professzor úr előadja a hihetetlenül száraz nyelvtudományt, szinte késztetést érzek arra, hogy nyelvész legyek. A meghökkentően képszerű és könnyen követhető példákkal teletűzdelt, közvetlen hangnemben előadott órákra még egy általános iskolást is szívesen beültetnék, mert bár a szakszavakat talán nem értené, a lényeget ő is felfogná, sőt élvezné is az órát. Egy hónappal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy a "bevezetés a nyelvtudományba" névvel fémjelzett órán legalább tíz percenként egyszer hangos hahotázásban tör ki az egész hallgatóság.<br /><br />Ahogy Adamik professzor úr beszél a retorikáról, Quintilianusról, Ciceroról és az ókori "görög csodáról", szinte engem is érdekelni kezd. Ahogy gesztikulál, amilyen dicsőítő jelzőkkel látja el kedvenc szónokait és gondolkodóit, szinte én is rajongani kezdek értük. Ahogy a retorika fontosságát ecseteli, ahogy nagyszerűségét hangsúlyozza, szinte elcsodálkozom, hogyan élhettem eddig enélkül.<br /><br />A sor ugyan nem végtelen, de folytathatnám, ráadásul a kiválóságra való tekintet nélküli sorrendben említettem a professzorokat. Mindenesetre gimnáziumi pályafutásom során talán csak egy vagy kettő olyan tanár tanított, aki hasonló elhivatottságot mutatott az általa oktatott tantárgy iránt. Olyan viszont több is volt, akit emberileg sokra tartottam és tartok a mai napig is, ami talán - megkockáztatom - ugyanolyan fontos, mint a szakképzettség.<br /><br />Mindebből persze nem szeretném azt a következtetést levonni, hogy az egyetemi professzorok szebbek, jobbak, kedvesebbek és okosabbak a gimnáziumi tanároknál. Ó dehogy! A professzoroknak még hihetetlenebb rigolyáik vannak, mint a gimnáziumi tanároknak - már ha ez lehetséges. És persze nem is áll minden egyes egyetemi tanárra, amit leírtam fentebb. Vannak hihetetlenül kiábrándultnak és megkeseredettnek látszó oktatók is a kampuszon... akiknek bizony még fegyelmezniük is kell, mert annyira jellegtelenül adják elő magukat.<br /><br />A professzorok leírása azonban másik napra marad. Végső következtetésként talán annyit jegyeznék meg: jobban érzem magam az egyetemen, mert a professzorok is - úgy tűnik - jobban érzik magukat a kampuszon, mint a tanárok a gimnáziumokban.<br /></div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-32942305307951299502010-08-24T15:30:00.004+02:002010-08-24T16:11:21.734+02:00Szomszédgyufák skatulyában<div style="text-align: justify;">Mivel eddigi életemnek első 10 évét nem a szemlélődés, megfigyelés és szarkasztikus fogalmazvány-írás szentélyének oltárán áldoztam fel, sosem szembesültem a tipikus szomszédokkal. Ezt követően családi házba költöztem, ahol túl kevés volt a közvetlen szomszéd a valódi megfigyeléshez. Most azonban, egy tizenharmadik kerületi tízemeletes hatodik szintjén lévő panellakásban alkalmam nyílt arra, hogy komoly obszerváló folyamatok eredményeként megszülethessen ez a kis "cikk". Élvezze hát mindenki négyféle szomszédom leírását, és fedezze örömmel fel benne sajátjait.<br /><br /><span style="font-weight: bold;">1. Porosz szigorban élő, kötelességtudó idős úr</span><br />Ennek a fajtának legfőbb jellemzője, hogy mindenben követi az "öregúr" kategória jellemzőit. Pocakját mintha csak azért növesztette volna, hogy beleilljen a képbe, fehér haja feje tetején kötelességtudóan megritkult. Akárhányszor lát egy szomszédot, illedelmesen köszön, ámbár udvariassága néhol már gondolkodóba ejt. (Az ember hajlamos azt hinni, hogy miután szerény 19 éves csitri személyemnek "Kezét csókolom!"-mal köszön, ezt követően bevonul enyhén idősszagú lakásába, és az évtizedek alatt betört és hepehupás fülesfotelben elhelyezkedve a mai fiatalságot átkozza.) Cipőjét az ajtón kívül tartja, természetesen a lábbeli is illeszkedik az idős úr imidzs elvárásaihoz: barna, bőr, szíjakból, tele lyukakkal. Az akkurátusan a lábtörlő mellé helyezett cipők mindegyikében cipőtágító alkalmatosság nyugszik, amelynek létezéséről és előnyeiről én ezt megelőzően nem is tudtam. (Bár a szükségességét magamban rendszeresen megkérdőjelezem, tekintve, hogy a lábbeli megközelítőleg velem egyidősnek tűnik, és aligha van szüksége már tágításra.) Felesége vagy nincsen, vagy szintén tökéletesen illeszkedik az "öregúr" imidzshez, és főzésen, valamint takarításon kívül semmit nem tesz, a lakást pedig soha nem hagyja el.<br /><br /><span style="font-weight: bold;">2. A kíváncsi, magányos idős hölgy</span><br />A kíváncsi és magányos idős hölgy minden apró neszre kikukucskál az ajtaján, a folyosón nehéz végigmenni anélkül, hogy ő tudna róla. Alapvetően jó szándékú hölgy, nyugdíjas révén rengeteg szabadidejét a folyosó takarítására és az ott található cserepes növények gondozására fordítja. Szívén viseli a lakóközösség ügyét, szent kötelességének tekinti minden kérés és kötelesség haladéktalan elvégzését. A közlékenyebb és közvetlenebb szomszédok hazatérésükkor meglepően sokszor találják magukat az idős hölgy otthonában, aki - végre társaságot találva - lelkesen mesél családjáról, a szerelőkről akik nála jártak, és a többi szomszédról. Ő maga is közvetlen és mindenekfelett közlékeny. Igyekszik bensőséges kapcsolatot kiépíteni szomszédaival, szívesen ajánlja fel nekik segítségét, valamint előszeretettel ismerkedik "erős fiatalember" kategóriába tartozó szomszédaival, akiktől alkalomadtán segítséget kérhet egy-egy polc feltevésében vagy égő kicserélésében.<br /><br /><span style="font-weight: bold;">3. A problémás volt-nincs szomszéd</span><br />Az ilyen szomszédról ritkán hall az ember, még ritkábban találkozik vele. Az albérletben élő legtöbbször szemöldökét összevonva figyeli ténykedéseit: míg ő maga vért izzad a lakbér és a rezsi fizetéséért, az említett szomszéd alig tartózkodik az általa bérelt vagy éppen megvett lakásban. Havonta mindössze egyszer vagy kétszer mutatkozik a folyosón, akkor viszont nem titkolja ottlétét - ezt zajos tevékenységeiből lehet kikövetkeztetni. A lakóközösség gondjaival nem törődik különösebben, ahogy a folyosó tisztaságával sem - ezért állandó összetűzésekbe keveredik a kíváncsi, magányos idős hölggyel minden alkalommal, amikor hazatér. Általában húszas évei végén, harmincas évei elején járó férfi az ilyen szomszéd. Kötelességeinek nem szívesen tesz eleget, a szerelőket - mivel nincs otthon - általában nem engedi be, az óraleolvasásokban nem partner. A rendszeres és előre kiszámítható juttatásokkal (közös költség) azonban nem szokott elmaradni, ezért csak az adott emelet lelkiismeretes lakóinak okoz problémát, az egész lakóközösségnek nem.<br /><br /><span style="font-weight: bold;">4. A fiatal kisgyermekes pár</span><br />A fiatal kisgyermekes pár általában egy GYES-en lévő édesanyából, egy szorgalmasan dolgozó édesapából, és a babakocsis korban lévő kisgyermekből áll. Személyiségük általában nyitott és közvetlen, egyetlen probléma akad velük: nagyon hangosak. A babakocsis séta gyakorisága a legádázabb ítéletidőben sem csökken napi négy alá, a kis lurkó pedig minden alkalmat kihasznál. Vagy a folyosó akusztikáját élvezi hihetetlen módon, vagy pusztán a szomszédok idegesítésére pályázik, mindenesetre akárhányszor kikerül a gyerkőc a lakás ajtaján kívülre, rögtön torkaszakadtából üvölteni kezd. Ha valami a kezében van, és nagy zajt lehet vele csapni, természetesen - emberfeletti erővel - rögtön földhöz vágja. Édesanyja gyakran próbálja csitítani, azonban csendre intése gyakran hangosabb, mint maga a gyermek, aki ilyenkor elnyomva érzi magát, és még hangosabb óbégatásba kezd. Az ilyen kiscsaládok tartozéka a kisgyermekes barátnő, aki ki tudja miért, rendkívüli módon élvezi, hogy felmanőverezzen babakocsijával és saját óbégató gyermekével a hatodikra, csak azért, hogy az ajtó előtt várja meg, míg szomszédunk mindent belerak a babakocsi különböző rekeszeibe. A gyermekek kiabálásának hangereje természetesen ez idő alatt a duplájára nő. A kisgyermekes fiatal párra jellemző még, hogy meglepően sok mindent csinálnak a folyosón. A hazatérő szomszéd gyakran láthatja esténként vagy hétvégenként a tárt ajtó előtt kis stokin ülő édesapát hagymát vagy krumplit hámozni. Általában jó viszonyt ápolnak a kíváncsi, magányos idős hölggyel, akit gyakran láthatunk takarítani a pár lakásában. <br /></div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-36024309333656033072010-03-06T13:13:00.002+01:002010-03-06T14:07:41.437+01:00Tan-ár<div style="text-align: justify;">Tanárnak lenni - szerintem - az egyik legeslegnehezebb hivatás a világon. Ezzel nem akarom becsmérelni egyik nagy tisztelet által övezett foglalkozást sem, de tanárnak lenni egészen más. Tanárnak, vagy akár tanítónak, általános iskolában, középiskolában, főiskolán, egyetemen... de talán inkább az első kettő a hangsúlyos.<br /><br />A mai laptopokból, 3D-s mozikból, PlayStation-ökből és televíziókból összegyúrt világban a legtöbb fiatal alig tölt időt a szüleivel - tudom jól, mert erre én is jó példa vagyok. Ebből kifolyólag az osztályközösség és a birkaszellem mellett egy gyerek fejlődésére legnagyobb hatással talán a tanárai vannak.<br /><br />Egy igazi tanár nem csak leadja az anyagot. Példát statuál, néha tart egy-két aktuálisan unalmas, később nagyra értékelt hegyibeszédet, és mindezek mellett 30 vagy 40 főnek le tudja adni az adott tantárgy anyagát úgy, hogy aki akarja, mind megértse.<br /><br />Példát statuál. Találkoztam már olyan tanárral, aki - bár férfi volt - rosszabb hangulatingadozásokat produkált egy menstruáló nőnél. Mi, diákok, a legnagyobb igyekezetünk ellenére sem tudtunk eleget tenni az elvárásainak, hiszen azok állandóan változtak. Egyik órán maga volt a gimnazista diák álma - laza, jófej, barátságos, segítőkész, engedékeny -, a következőn pedig átváltozott a gimnazista diák rémálmává - ingerlékeny, nem következetes, mondhatni hisztis lett. És bár a szaktantárgyához kétségtelenül értett, és a füzetbe írt vázlataink mindig tiszták és érthetőek voltak, tehát a szó általános értelmében véve <span style="font-style: italic;">jó</span> tanár volt, én mégsem értek ezzel egyet.<br /><br />Hegyibeszédek - bármennyire unalmasnak tűnnek a padban ülve, egy tanár akkor jó tanár, ha nem csak németül, angolul vagy történelmet, de az <span style="font-style: italic;">életre</span> is tanít. Persze ez a mai tantervekbe nyilván nehézkesen fér bele, és egy heti egy vagy két órát adó tanárnak nem is lehet felróni ezen lelkifröccsök hiányát, azért én fontosnak tartom az ilyen szintű <span style="font-style: italic;">"oktatást"</span> is. Volt egy tanárom, akitől rengeteget tanultam, és nem csak a tananyagot. Érdekességeket az élet más területeiről, olyasmiket, amiknek független felnőttként majd hasznát veszem. És a mai napig értékelem.<br /><br />Tudjon tanítani. Egyéb feladatok ide vagy oda, egy tanár elsődleges kötelessége mégiscsak a száraz tananyag leadása - így vagy úgy. Ahogy egyre több iskolát zárnak be, az osztályok létszáma sok helyen emelkedik, ami tovább nehezíti a tanerők dolgát, és nekik ezzel is meg kell birkózniuk. Abban szinte biztos vagyok, hogy egy matematikai módszert vagy egy történelmi összefüggést <span style="font-style: italic;">mindenkinek</span> elmagyarázni úgy, hogy megértse, lehetetlen. Nincs két ugyanolyan gondolkodású és képességű diák, ez nyilvánvaló. De a tanárnak legalább azt meg kellene kísérelnie, hogy amelyik diák törekszik arra, hogy átlássa a tantárgy zegzugos összefüggéseit, legalább <span style="font-style: italic;">annak</span> megpróbálja elmagyarázni érthetően. Sajnos ezzel kapcsolatban is vannak negatív tapasztalataim. Nem egy tanárral hozott össze a sors, aki a "Nem értem..." megszólalásra a "Mert hülye vagy" választ, vagy hasonszőrű szinonimáját választotta reakcióként.<br /><br />A fejemhez lehet vágni, hogy sokat várok el a tanároktól - jómagam is kicsit így érzem -, de annyit legalább megtehetnének az oktatási intézményekben, hogy ha minden tanárra nem is, de legalább az <span style="font-style: italic;">osztályfőnökökre</span> odafigyelnek ilyen szempontból.<br /><br />Egy osztályfőnök nem attól lesz osztályfőnök, hogy maradéktalanul és késedelem nélkül intézi a papírmunkát. Nem is attól, hogy egyre növekvő elvárásokat támaszt a diákokkal szemben. Ezzel szemben viszont nem is attól, hogy pajtáskodik velük, egyenlőként kezeli őket és mindig az ő oldalukra áll - a ló másik oldala nem jobb az egyiknél. Két osztályfőnököm volt eddigi diákéveim során, akikről - persze csak utólag - úgy gondolom, valóban megfeleltek a feladatra, és ezzel a számmal szerencsésnek érzem magam, mert szinte biztos, hogy a legtöbb nebulónak - jó esetben - maximum egy ilyen, ha akadt.<br /><br />Tisztában vagyok vele, hogy a tanár is csak <span style="font-style: italic;">ember</span>. Neki is vannak rossz, és jó napjai. De ha ezt a hivatást választotta, igyekezzen uralkodni a kóros hangulatingadozásain. Ha türelmetlen típus, és magyarázni luxus, akkor ne menjen tanárnak. Ha nem ért a gyerekekhez, szintén ne próbálkozzon. Tapasztalatból tudom, hogy azok a tanárok, akiknek nincs gyerekük, irreálisan sokat várnak el a diákoktól - persze kivétel erősíti a szabályt. Az, hogy valaki szereti a biológiát, a magyart vagy a franciát nem elég ahhoz, hogy jó tanár váljon belőle. De az sem, ha ért a gyerekekhez. Ezért gondolom úgy, hogy ez az egyik legeslegnehezebb hivatás, ami létezik.<br /></div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-60308936999573755252009-11-26T14:02:00.003+01:002009-11-26T14:53:39.695+01:00Nosztalgia<div style="text-align: justify;">Az életemben újabban egyre meredekebb változások állnak be - erre tökéletes példa, hogy nemsoká elköltözünk innen, ebből a házból, ahol az életem legutóbbi megközelítőleg hét évét éltem. Mindezt azért hoztam fel, hogy egyfajta apropót kreáljak annak a nosztalgikus érzelemáradatnak, ami most következni fog. Ugyanis a költözés közeledtével felmerült bennem két másik hely is, ahova már sosem fogok visszatérni, vagy ha mégis, már nem lesz ugyanaz.<br /><br />Az egyik ilyen hely a Széll Kálmán úti lakás, ahol 11 évet éltem le az életemből - ha jól emlékszem. Itt nőttem fel egy harmadik emeleti lakásban, a szüleimmel, a bátyámmal és később már hűséges tacskónkkal, Negróval is. A mondóka a mai napig bennem van, és furcsán, sajátosan, megnyugtatóan ismerősen cseng: "Széll Kálmán utca negyvenhat, harmadik emelet, tizenkettes ajtó".<br /><br />Sosem felejtem el...<br /><br />...amikor először fedeztem fel a kapucsengőn a kis lámpa gombot, amit megnyomva az összes név világítani kezdett. És persze a Fur Elise is nyilván ezért tartozik a kedvenceim közé - mert annyit hallgattam annak idején, hiszen ez volt a kapucsengőnk dallama.<br /><br />...mennyi furcsa nevű emberke lakott a lépcsőház egyik lakásában, egymást felváltva. Óra Ingrid neve a mai napig előttem van, azzal az írással, ami a postaládáján szerepelt.<br /><br />...Panni nénit, aki szegényem egy idősödő hölgyike volt az első emeletről, és rendszeresen bezárta az udvarra vezető ajtót. Mivel ezzel nemcsak azt akadályozta meg, hogy az udvaron keresztül betörjenek a lépcsőházba, hanem azt is, hogy a gyanútlan harmadik emeleti lakosoknak minden alkalommal vissza kelljen menniük a lakásba a kulcsért, édesanyám csakhamar sajátos tervvel állt elő. Az ajtó mellé felakasztotta a mi kulcsunkat egy szögre, egy sokatmondó üzenettel együtt, ami valahogy így hangzott: Arra az esetre, ha VALAKI becsukná az ajtót, és akkor is MINDENKI ki tudja nyitni. Panni néni egyébként rendszeresen csapkodta a falat a seprűjével, karmolásnyomok voltak a karján és folyamatosan kiabált valakivel, bár egyedül élt.<br /><br />...az udvart, és hogy egyszer, amikor levittem Negrót sétálni, véletlenül rossz helyre akasztottam be a póráz kallantyúját, így elveszett a nyakából az a kis aranyszínű, két összefordított gyűszűre hasonlító valami, amiben volt egy kis fecni az elérhetőségeinkkel - arra az esetre, ha elkószálna a kis négylábú.<br /><br />...a Németh családot, és főleg Alizt, akivel - természetesen - akkor voltam a legjobb viszonyban, amikor éppen költözni készültünk onnan. Emlékszem, hogy tőlük kaptam kölcsön a három régi kiadású Gyűrűk Ura kötetet, és hogy Aliz édesapja néha nagyon mogorva tudott lenni. Anyáék egy időben gyakran lejártak hozzájuk kártyázni.<br /><br />...a gömb alakú kilincsünket, és hogy még előtte volt rendes kilincs is. Ezen furcsa benyomódások, karmolásszerű lenyomatok voltak, amikre nagy Aladdin-mániámban mindig azt mondtam, hogy Rádzsa rágta meg (tudjátok, a tigris).<br /><br />...a kis ajtóablakot, amin keresztül látni lehetett, ha valaki felkapcsolta a lépcsőházban a villanyt, és különben is, ki lehetett nézegetni rajta az ajtón, annak kinyitása nélkül! Fantasztikus volt. De persze odakint mindig hideg volt, így hamar meg lehetett elégelni a nézelődést.<br /><br />...a fürdőszobát, felújítás előtt és után. Felújítás előtt, a régi mosdókagylónál a jobboldali csapon kis bemélyedések voltak, hogy könnyen meg lehessen fogni. Az egyik ilyen bemélyedés sokkal tisztább és fényesebb (vízkőmentesebb) volt a többinél - ez volt a kedvencem. Minden egyes kézmosásnál jól megdörzsöltem, hogy szép fényes maradjon. Persze egy időben a többit is piszkáltam, hogy ne sértődjenek meg rám, és ne érezzék magukat elhanyagolva, de erről hamar leszoktam.<br /><br />...mennyire gyűlöltem, ha a hajamat mosták, mert mindig rettegtem attól, hogy belemegy a víz, és főleg a sampon a szemembe. Télen mindig bent volt a hősugárzó a fürdőben, hogy ne fagyjunk halálra, miután kilépünk a kádból.<br /><br />...amikor először kellett egyedül beszállnom a kádba. Előtte családostul bucsuban voltunk, és apa felült Kornéllal valami nagy, pörgős cuccra, aminek következtében iszonyatos izomláz lett apa karjában - mert olyan görcsösen kapaszkodott. Aznap nem tudott felemelni, és beletenni a kádba.<br /><br />...hogy a pici őrláng mindig ott égett a fürdőben, és sosem értettem, hogy lehetnek ilyen felelőtlenek az emberek, hogy közvetlenül a kád mellé rakják az ilyen tüzes dolgokat, amikor bármikor belespriccelhet a víz. Éppen ezért mindig ügyeltem rá, hogy ne fröcsköljem le.<br /><br />...a krokodilos akasztóra a folyosón lévő szekrénysor oldalán, és hogy a függöny mögött, ami a cipőket és a gázórát takarta el, mindig ott kattyogott az a számláló. Idegesítő volt.<br /><br />...a barna, fából faragott kis oszlopszerű valamire, ami rendeltetését tekintve a fenti szekrénysort volt hivatott alátámasztani. Pedig ki lehetett húzni onnan, nem is volt túl nehéz, úgyhogy mindig feleslegesnek éreztem. Sosem dőlt le nélküle a szekrény.<br /><br />...a nagyszobára, és arra a szürkés szőnyegre, amivel kapcsolatban évekig tévhitben éltem. Furcsa, félkörökkel és egyéb ívekkel tarkított mintája volt, és én teljesen meg voltam győződve róla, hogy ahogyan az ember rálép, felveszi a lábfej alakját a sok kis ív, és a sarokhoz valamint a lábujjak köré helyezkedik egy-egy félkör.<br /><br />...a piros kanapéra, aminek furcsán kemény volt a karfája, durva az anyaga, de ha betegek voltunk, mindig azon feküdtünk. És chipset ettünk.<br /><br />...a fa lambériára, ami beborította a szoba egyik falát.<br /><br />...a lenyithatós szekrényre, ami valóságos kincsesláda volt, nagyon kellemes illatokkal, sok apró csecsebecsével.<br /><br />...a cseresznyés pizzára, azaz arra a lapos párnaszerűségre, ami az erkélyen lévő (lila és fekete) széken volt.<br /><br />...a két nyírfára az udvaron, amiknek a csúcsai még a harmadik emeleti lakásunk erkélyénél is magasabbak voltak.<br /><br />...hogy a WC ajtajára belülről Magyarország térkép volt ragasztva, amit később egy horoszkópszerű karika váltott le a csillagjegyekkel és elemeikkel.<br /><br />...a kis kamraszerű helyiségre, a narancssárga függönyre, és hogy a hűtőn egy gyógyszercéges, mágneses üzenethagyó tábla volt felrakva, amire előszeretettel rajzolgattam.<br /><br />...a pici konyhánkra, hogy alig lehetett elférni mögöttem vacsoránál, és hogy reggel mindig arra a hangra ébredtem, ahogy a kis csokis bogyók beleömlöttek a fehér, négyszögletű, műanyag tányérba. Csokit csak vacsora után ehettünk, a TV alatti szekrényben tartották őket anyáék.<br /><br />...a régi, kék alapon fehér pöttyös konyhabútorra, és hogy mennyire furcsa volt az új.<br /><br />...a bátyámmal közös szobánkra, a zöld és a bordós-vöröses függönyre is. A sárga szekrényem tetejét csak akkor értem el, ha felálltam az ágyam fejrészére, ami egy kemény falap volt, azaz nem volt kellemes élmény. Ennek a szekrénynek a tetején trónolt két persiles dobozban az összes kindertojásból kihalászott játékunk. És néha odaraktam azokat a pegazusokat is, amiket anya csinált nekem, ha elég sokáig nyüszítettem értük - a műanyag pacijaimra papírból kivágott szárnyakat ragasztott.<br /><br />...a barna szekrényre a szobánk végében, a rengeteg nyakkendőre az ajtaján, és a pokémonos poszterre.<br /><br />...a régi tapétára ebben a szobában, amin volt egy csík macikkal és lufikkal, amik púposak voltak és nagyon nagy élvezet volt nyomkodni őket.<br /><br />Kicsit félek tőle, hogy ezeket majd elfelejtem egyszer, vagy hogy ez a ház, amiben most ülök, egyszer ugyanilyen emlékfoszlány-kupac marad csak számomra.</div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-57671668964621489972009-10-30T15:07:00.007+01:002009-11-26T14:52:07.085+01:00Generációk Közötti Grand Canyon<div style="text-align: justify;">Egyre többet, és egyre fiatalabb felnőttektől (lassan gyerekektől is) hallom azt az ominózus mondatot, aminek említésére a tizenévesek többsége vehemens tiltakozásba kezd, a tisztelendő kivételek rétege pedig szomorú fejcsóválásba: "Ezek a mai fiatalok".<br /><br />Tisztán emlékszem még arra az érzésre, ami pár évvel ezelőtt kerített hatalmába, valahányszor megütötte a fülemet ez a pár szó. Jellemzően nyolcvan és a halál között (elnézést) lézengő idős hölgyek szájából hallottam ilyesmit, buszon ülve, vagy a buszmegállóban, vagy bárhol az utcán. Idegesített, mert a fiatalságnak azon rétege, akiket én ismertem, sehogyan sem passzolt abba az ősbunkó, tájparaszt és ösztönből tahó társaságba, akiket azok az idősödő hölgyek a szavaikkal illettek. Most viszont be kell látnom, hogy azoknak a kendős asszonykáknak bizony igazuk volt. Valamelyest.<br /><br />Két példán keresztül szeretném illusztrálni ezt a pálfordulást, amit a hozzáállásom produkált az elmúlt időszakban. Bár ez a fordulat nem új keletű, csak most jutottam el odáig, hogy monitorra vessem a gondolataimat.<br /><br />Amikor első osztályos kisiskolás voltam, még külön épület volt fenntartva a Neumann János Általános Iskolában az első két évfolyamnak. Számomra az iskolások világa elsősökből és másodikosokból állt. A tanárokat - természetesen - ösztönösen tiszteltem, mindig szót fogadtam és eszembe sem jutott lázadozni. Ez talán még ma is jelen van pár helyen, bár nem divat, abban biztos vagyok. De én arra az érzésre is tisztán emlékszem, ami akkor töltött el, amikor a másodikos kisiskolásokra néztem. Őket is tiszteltem! Minden vágyam volt, hogy egyszer én is olyan nagy és okos legyek, mint ők. Ha szembejött velem valamelyikük a folyosón, utat engedtem neki, és bármennyire is furcsának tűnik, mindkét évfolyam tudatában volt ennek a korai hierarchikus állapotnak - mégsem használta ki senki, nem voltak piszkálódások, senki nem csúfolta a másikat azért, mert fiatalabb volt nála. Elfogadtuk a rendszert olyannak, amilyen volt.<br /><br />Ahogy harmadikos lettem, átkerültem az iskola nagyobbik épületébe. Persze megint én voltam a legkisebb, és ez ugyanolyan következményekkel járt, mint azelőtt. A nyolcadikosok számunkra nem is emberi lények voltak, inkább valami távoli bolygóról érkezett idegenek. Rájuk nézni is csak csodálattal mertünk, nem hogy meg is szólítsuk őket. Némelyiküket félelemből, a legtöbbjüket tiszteletből, de nem mertük. A tanárok pedig továbbra is mindenen felül álltak.<br /><br />Ahogy persze a serdülőkor küszöbére lépett az osztály, és az egész évfolyam, a tanárok mindenhatóságát már kétségbe vontuk, de csak annyira, amennyire a felismerés, miszerint ők is csak emberek, kényszerűvé tette. Az iskola végzősei is veszítettek valamennyit glóriájukból és isteni fényükből, de még mindig ők álltak a piramis tetején.<br /><br />Amikor a tanárainkat néhanapján meglátogatták volt tanítványaik, akik már gimnazisták voltak - az az érzés semmihez nem volt fogható. Olyan volt az egész csapat, mintha egy különösen egzotikus állatot láttunk volna. Egy nálunk évekkel idősebb, sokkal okosabb és tapasztaltabb diákot láttunk, aki mosolyogva és kötetlenül beszélgetett az általunk annyira tisztelt vagy éppen félt tanárral, aki a diák jelenléte miatt még a tanórát is félretette. Számunkra ez volt a világ nyolcadik csodája. Egy hús-vér gimnazista. Hűséges kiskutyákként csüngtünk ezeknek a középiskolásoknak minden egyes szaván. Ahogy elmesélték, melyik volt az ő osztálytermük, és hogy akkor még mások tanítottak az iskolában, vagy hogy ugyanaz volt a takarítónő. És persze meséltek nekünk a gimnáziumról, az órarendjükről, hogy mennyit kell tanulni és hogy nemsokára érettségiznek. Úgy éreztük magunkat, mintha megint az óvodában ülnénk a meseszőnyegen, és az óvónő csodás, távoli tájakról mesélne nekünk.<br /><br />A tiszteletet - a magam részéről - otthon is megtanultam. Mindig elvárták tőlem, hogy tiszteljem a nálam idősebbeket, és bár sosem fenyítettek, vagy büntettek, ösztönösen követtem ezt az utat. Hiszen a szüleimtől is ezt láttam - tisztelték a saját szüleiket. Édesapám például a mai napig magázza a nagymamámat, és a nagypapámat is magázta, amíg élt.<br /><br />Mindezek után az élmények után igazán mellbevágó volt, amikor gimnazistaként mi mentünk vissza az általános iskolánkba. Ahogy beléptünk a régi, jó öreg osztálytermünkbe, nekünk alig derékig érő, démonarcú kis ördögporontyok estek nekünk, hogy ugyan már, mi a fenét keresünk mi itt, és húzzunk el jó messzire. Természetesen mindezt változatos, ámbár nem túl szalonképes kötőszavakkal teletűzdelve.<br /><br />Alig lehettek ötödikesek, és hogy reagáltak egy gimnazista jelenlétére? Hát sehogy. Így: kikergették őket a teremből. Persze később a tanáraink is (kénytelen-kelletlen) egyetértettek velünk abban, hogy ők már nem olyanok, mint amilyenek mi voltunk. Ebben az időszakban kezdett tudatosulni bennem, hogy bizony, azok a gyerekek, akik utánunk születtek és nőnek fel, már nem olyanok lesznek, mint amilyenek mi vagyunk.<br /><br />Pár nappal ezelőtt moziban voltam az egyik barátnőmmel. Okos döntés volt-e részünkről vagy sem, a Jégkorszak 3. részét néztük meg - amit a kamarateremben adtak. Persze azt már idejekorán sikerült konstatálni, hogy mi vagyunk az egyetlenek tíz és húsz év között. A nézősereg maradékát a tíz év alatti kisgyerekek és harminc feletti szüleik alkották.<br /><br />Az ismétlődő gyerekkacaj és az álmélkodó bekiabálások még elviselhetőek lettek volna. Azonban mögöttünk egy olyan család foglalt helyet, amihez hasonlót sem láttam (hallottam) még soha. Anyuka és apuka közrefogta csemetéjüket, egy eleven kissrácot, és bizony a filmnél sokkal inkább meghökkentőbb műsort produkáltak mögöttünk.<br /><br />Nem egy olyan gyerek volt, aki néha-néha a kelleténél hangosabban kiáltotta be az egyértelműt (például amikor a vetítővásznat három tojás foglalta el, egyikük olyan csodálkozással kiáltott fel [Tojás!], mintha négyfejű csibét látna tigrisre vadászni), de a mögöttünk ülő kisfiú olyan folyamatosan és olyan hangosan beszélt, hogy semmit nem lehetett hallani a filmből. Sőt! Furcsán hangozhat, a szülők még elviselhetetlenebbek voltak. Nemhogy csitították volna szerelmük gyümölcsét, esetleg érveltek volna valami olyasmivel, hogy nem csak ők vannak jelen, és mások is szeretnék hallani a filmet - nem. Saját fiukat megszégyenítő hangerővel kiabálták be saját gondolataikat - amelyeknek legalább a fele orbitális nagy baromság volt. Elnézést, de tényleg így van.<br /><br />A kissrác értelmi szintje láthatóan (és hallhatóan) nem ütötte meg az életkorához képest elvártat, és bizony nem volt nehéz kitalálni, kiknek is köszönhető ez. Az anyuka teljes meggyőződéssel állította a csontokról, hogy fagyökerek, az apuka pedig a NASA munkatársait túlszárnyaló meggyőződéssel állította, hogy az űrhajókról kilövésük után a hajtómű válik le. Tanul a gyerek.<br /><br />Ezek mellett a dolgok mellett még elmentem volna, nem lehet mindenki a végletekig művelt, és nem akarhatja mindenki, hogy a csemetéje tisztelettudó legyen, és gondok nélkül illeszkedjen be a társadalomba. Mindenkinek a szíve joga. De. Amikor azt a mondatot hallottam az édesanyától, hogy "Az meg mi a franc?!" egy kicsit kirázott a hideg, de túlléptem a dolgon. Amikor viszont saját gyermekéhez képest is nagy hangon felkiáltott, hogy "Hát ez kurva nagy!!", már komolyan felment bennem a pumpa.<br /><br />Ha a saját gyerekét így neveli, ilyen kifejezésekre tanítja és minden vágya, hogy olyan mocskosszájú söpredék legyen belőle is, mint azokból a kis ördögfiókákból a volt osztályfőnököm új osztályában - ám legyen. De hogy egy koncerthangfalat meghazudtoló decibelekkel kiabálja be a kisgyerekekkel teletömött kamaraterem légterébe, hogy valami "kurva nagy", na ahhoz már pofa kell.<br /><br />A film végére vált világossá, hogy mi is okozhatja azt, hogy az engem követő generációk, sőt, a nálam egy-két évjárattal fiatalabbak olyanok, amilyenek: a szülők. A nevelés. Nem tudom mi a különbség az én szüleim között, akik a negyvenes éveik végén járnak, és annak a kissrácnak a szülei között, akik a harmincas éveikben vannak. Tényleg nem tudom, mi készteti őket arra, hogy semmi erőfeszítést ne tegyenek. Hogy ne akarják, hogy a gyermekük értékes és intelligens ember legyen. Egy biztos: én nem így fogom nevelni a sajátjaimat.</div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-85448045646647313072009-09-21T11:13:00.005+02:002009-09-21T11:56:45.146+02:00Társas(s)ág<div style="text-align: justify;">Min múlik az, hogy valaki mennyire van a figyelem középpontjában? Hogy mennyire fogadják be, és érdeklődnek iránta? Genetika? Nevelés? Véletlen?<br /><br />Amióta az eszemet tudom, problémáim voltak a beilleszkedéssel. Ez talán egyedül az óvodára nem volt igaz, de azért ott is kilógtam a sorból rendesen - nem tanult meg minden csoporttársam négy évesen olvasni.<br /><br />Általános iskolában afféle páriának éreztem magam. Mindenki szuperintelligensnek tartott, valami felsőbbrendű lénynek, és nem is nagyon közeledtek hozzám. Persze az én személyiségem sem könnyítette meg a helyzetemet, ezt be kell ismernem. Egyszerűen nem vagyok az a típus, aki odamegy egy társasághoz, beáll a körbe, és elkezd hozzászólogatni a témához, és nevet a vicceken. Nem érzem magam oda valónak, vagy ha egyszerűbben akarunk fogalmazni, félek attól, hogy kinéznek a klikkből. Inkább ülök egyedül a padomban, vagy - ahogy ez általános iskolában volt jellemző - azzal az egy, maximum két emberrel múlatom az időt, akik nyolc év alatt sikeresen közel kerültek hozzám. Azt hiszem az arány már önmagában sokat elárul.<br /><br />A gimnáziummal kapcsolatban nagyon bizakodó voltam az első napokban. Én még szinte senki nevét sem tudtam (egy régi osztálytársamén kívül), csak azt, hogy sok Anna van, és kettő Fanni. Ezzel szemben a saját nevemet nem egy osztálytársamtól hallottam, ami kezdetben igen jó hatással volt az önbecsülésemre. Utólag belegondolva nyilván a nevem ritkasága (Noémiből azért kicsit kevesebb van, mint Annából) és a tény, hogy nekem kellett rögtön a kezdetek kezdetén angoltankönyvpénzt szednem, nagyban hozzájárultak az "ismertségemhez". Egy-két hét után körülnéztem a harminchárom fős osztályban, és újfent azt tapasztaltam, hogy kialakultak a baráti társaságok - nélkülem.<br /><br />Sötétebb pillanataimban - töredelmesen bevallom - hajlamos vagyok ezt a "magányosságomat" a külvilágra kenni. De az esetek többségében tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a hiba az én készülékemben van. Nem hibáztathatok mindenki mást, hogy nem barátkozik velem, ahelyett, hogy magamat hibáztatnám, amiért nem barátkozom másokkal. Valójában tettem már kísérleteket arra, hogy befurakodjak egy-egy összeszokottabb társaságba, és meglepetten vettem tudomásul, hogy sehonnan sem néztek ki. Egy osztálykirándulás alkalmával (gimnáziumról van szó) például - magamhoz képest - erőszakosan odacsapódtam egy kisebb gyülekezethez, és megpróbáltam egy kicsit... jó színben feltűnni. Megmutatni azt az oldalamat, amit csak azok ismernek, akik közel állnak hozzám. Egyetlen tapasztalatot szereztem: kegyetlenül, kibírhatatlanul fárasztó. Erőltetettnek éreztem, hogy mindenhez odategyem a vicces megjegyzésemet, hogy mindenen nevessek, amin a többiek, és mindent kimondjak, amit gondolok.<br /><br />Ha megkérdezné valaki az osztálytársaimat, hogy mit gondolnak rólam, és a barátaimat(!), a különbség olyannyira szembetűnő lenne, hogy bárki joggal kérdezhetné: ugyanarról a személyről van szó? Az eltérés oka prózai. Ha kettőnél több ismeretlen arcot látok magam körül, onnantól kezdve nem tudom adni magamat, azt a magamat, amit esetleg mások is érdekesnek, vonzónak találnának. És ez bizony nem segít sokat egy beilleszkedésnél sem... Főleg, ha harminc ismeretlen arccal kell megbirkóznom. Egy osztályteremben csendes vagyok, visszahúzódó. Akkor szólok, ha kérdeznek. Csak néha, nagyon-nagyon ritkán mondok ki egyet-egyet azokból az epésen ironikus megjegyzésekből, amik egyébként hozzátartoznak a személyiségemhez. Néha elgondolkodom, vajon milyennek tűnhetek mások szemében? Egy keserű kis túlbuzgó strébernek? Vagy egy szimpla, magánéleti gondokkal küzdő problémás tinédzsernek? Néha sokért nem adnám, ha egy kicsit belelátnék mások fejébe.<br /><br />Akik közel állnak hozzám, tudják: Néha nagyon lökött tudok lenni, főleg ha fáradt vagyok. Hülyeségeket hordok össze, és ha formában vagyok, nehéz megmaradni mellettem úgy, hogy ne röhögjön az ember. Iszonyatosan rendetlen és iszonyatosan precíz vagyok egyszerre. Nagyon tudok szeretni, de gyűlölni is. Ha valakit meg akarok bántani, biztosan megtalálom a módját. De ezeket mind vajon hány ember tudja rólam? Pár másodperc gondolkodás után, bizonytalan tippként ötöt mondanék. Talán telhetetlen vagyok, de ebből az ötből kettő éppen Pesten ücsörög az ELTE bölcsészkarának valamelyik épületében, egyet pedig csak azért adtam hozzá a négy biztoshoz, mert tuti van valaki, aki jobb emberismerő, mint hinném.<br /><br />Visszatérve a hétköznapi dolgokhoz, egyáltalán nem érzem jól magam így, és ezt beismerem. Nem tetszik, hogy mindig én vagyok az utolsó, aki kimegy a teremből, de soha senki nem vár meg. Nem tetszik, hogy ha valakinek egyedül kell ülnie egy órán, biztos én vagyok az. Nem tetszik, hogy ha az osztálykiránduláson a négyágyas szobára három barátnő pályázik, én vagyok a negyedik, a "biztosíték". Hogy én vagyok az, aki nem tartozik sehova, akit egyedüli önálló lényként lehet rángatni, mert nincs számára olyan barát, aki nélkül egy lépést sem tesz.<br /><br />Nem állítom, hogy egyedül vagyok a problémámmal. Nyilván van rajtam kívül olyan, aki nem tartozik sehová - tudok is rá példát mondani. Jogos a kérdés, miért nem barátkozom vele? A válasz egyszerű: nem tudnék. És itt bukik fel egy újabb nyomós indok, hogy miért is van csak annyi barátom, amennyi. Mert teljesen más dolgok foglalkoztatnak, mint általában a kortársaimat, és általában azokat, akikkel összehoz a sors.<br /><br />Nem foglalkoztat különösebben, milyen ruhát veszek fel holnap - majd reggel kikapom a szekrényből. Viszont szeretném megtanulni a japán hiraganákat, és lehetőleg a katakanákat is, mielőtt japán szakra mennék. Nem kelek fel reggel korábban, hogy megcsináljam a hajamat és a sminkemet. De szeretnék eredeti nyelvről haikukat fordítani magyarra. Nem érdekelnek a legújabb pletykák az évfolyamtársaim szerelmi életével kapcsolatban. De éget a vágy, hogy kiolvassam a Büszkeség és balítéletet angolul, pedig magyarul már kiolvastam. Szeretnék jobb és szebb, de legfőképp tartalmasabb verseket írni. Szeretném, ha megbíznának bennem az emberek. Szeretném, ha fontos lennék. És a legeslegjobban talán azt szeretném, hogyha hiányoznék, ha esetleg nem lennék.<br /><br />Mert hiába hiányoztam két hétig az iskolából, senki nem keresett, hogy mi a baj, pedig elérhető voltam - úgymond egy kattintásnyira. De nem vádaskodom, mert én sem szoktam másoktól megkérdezni. Egy-két kivétellel.<br /><br />Néha elgondolkodom, miben vagyok rosszabb a többieknél? Mi nincs meg bennem, mi hiányzik belőlem ahhoz, hogy boldog része lehessek egy összeszokott társaságnak? Miért van az, hogy a barátom egy mazsibulis este után sokkal felszabadultabban és közvetlenebbül beszélgetett az osztálytársaimmal, mint én akár négy év után fogok? Eddig még nem kaptam konkrét választ - mások sem adtak, és én sem jöttem rá a titokra. Mindenesetre próbálkozom majd, ha megint lesz hozzá lelki energiám. Aztán kiderül.</div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com3tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-35564798031264682462009-09-19T16:35:00.007+02:002009-09-21T11:58:12.269+02:00Éretlenség<div style="text-align: justify;">Talán nem lep meg senkit a témaválasztás. 18 éves vagyok, bő nyolc hónap múlva elérkezik életem első nagy megmérettetése: az érettségi.<br /><br />Szinte már hallom a sokat tapasztalt olvasók bölcs kommentárjait. Kicsinyítsétek csak az érdemeimet, magyarázzátok el nekem századszor is, hogy miért NEM kell tartani az érettségitől. (Persze, mire oda eljutok, az öt tantárgyból már csak három marad - hiszen az első akadályt tavaly évvégén letudtam, a másodikat pedig most, heteken belül küzdöm le.) Az egyetemisták pedig elnéző mosollyal, mindentudó fejcsóválással teszik hozzá: Az érettségi semmi a vizsgaidőszakhoz képest.<br /><br />De kérdem én, most akkor a vizsgaidőszakoktól tartsak, amik az egyetemen fognak várni rám, habzó szájjal és vérben forgó szemekkel? Persze, az egyetemen, amiről még azt sem tudom, MELYIK egyetem. De azért az indulatokat kissé visszafogva, szeretném megköszönni azoknak, akik pusztán azért tesznek ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket, hogy megnyugtassanak. Én tényleg értékelem az igyekezetet, de - ők maguk is tudhatják - ettől cseppet sem fog lejjebb vándorolni a mutató azon az idegesség-méteren. A gimnázium első éveiben a "Kit érdekel az érettségi? Lelkes vagyok és tanulok" értéken állt. A második év végén a "Már most el kéne döntenem milyen fakultációt vegyek fel?! Jó vicc!" értéken, az előzőnél azért jóval magasabb szinten tendált az a mutató. Most pedig a "18 évesen döntsek a hátralevő életemről?! Egyéb okos ötlet??" feliratnál táncol, és bizony nem sok hiányzik az "Érettségi?!?! Hadd mérgezzem meg az ablakot, vagy vágjam föl a gázt, magamra ereszthetem az ereimet?!" szinthez.<br /><br />Filozófia. A tizenkettedik évfolyam laza tantárgya. Eddig volt tánc és dráma, etika, informatika... most filozófia van. Persze a gondolkodás jegyében ismét elhangzott a kérdés, amitől a fél osztályom retteg, a másik fele pedig várakozón csillogó szemekkel várja, hogy büszkén kiálthassa a terem csöndjébe a döntést, amit már tíz éve meghozott, és azóta is teljes szívvel és lélekkel ragaszkodik hozzá. Átmeneti lény csak pár van - én szerencsére közéjük tartozom. De a tanárnő arcát látni kellett volna, amikor a "Hol szeretnél tovább tanulni?" kérdésre egy alig hallható, bizonytalan-remegős "Még nem tudom..."-ot kapott. Elkerekedett szemek, pár másodperces néma hápogás, majd utalgatások arra, hogy milyen nagyon-nagyon kevés időnk van eldönteni, mit is szeretnénk.<br /><br />Hallottam már olyan nyugtatgatási stratégiát is, hogy mindegy, mit tanulok, és mi lesz az első munkahelyem, mert úgyis rengetegszer változni fog, és egyáltalán nem ott fogok kilyukadni, ahol elkezdtem. Ez azért - valljuk be - nem annyira megnyugtató, mint amennyire annak szánták. És vajon csoda-e, ha a gimnazista gatyát cserél az "érettségi" szó hallatán a tizenkettedik évfolyamban? Bár nem tudok általánosítani, abban az általános iskolában, ahova én jártam, már a felső tagozat elejétől(!) kezdve egyre többször hangzott el ez a szó. Természetesen elsősorban a három kötelező érettségi tantárgy óráin, de akkor is. Na és persze csak másodlagos volt a "felvételi" szó után, ami akkor még a középiskolai felvételit jelentette. A gimnáziumban a helyzet leírhatatlan volt, már az ELSŐ TANÍTÁSI NAPON. Beültem harminckettő új osztálytárs közé, akik közül egyet ismertem, aztán bejött a terembe egy vadidegen tanerő, és miről kezdett el szónokolni? Hát persze. Az érettségiről. De ugyan mikor riogattak engem az egyetemi vizsgaidőszakokkal? Most először, igen.<br /><br />A három kötelező tantárgy megér egy külön bekezdést, azt hiszem, ha már egyszer szóba került. Bizton állíthatom, hogy mindenkinek van legalább egy ezek közül a tárgyak közül, amit nagyon-nagyon szívesen kihúzna a kötelezők listájáról. A reál beállítottságúak a történelemre és főleg a magyarra fújnak ezerrel, a hozzám hasonló humánosok pedig a matematikát kívánják a pokol tornácára. (Csak azért a tornácra, mert Dante szerint az még a legmélyebb bugyroknál is rosszabb - ezt mintegy a humán beállítottságomat igazolandó tettem hozzá.) Én azt kérdezgetem rendszeresen - amolyan költői kérdésként -, hogy mikor fogom én hasznát venni a szinusz-függvénynek és az ismétléses permutációnak? Mikor lesz szükségem nekem ezekre a rendkívül alapvető(?) tudományokra és módszerekre? Persze a reálosok erre visszavágnak, hogy Dobzse Ulászló uralkodása sem tartozik az élettel való boldogulás alappillérei közé, ahogyan az sem, hogy mi a különbség a Petrarca és Shakespeare által "feltalált" szonettek között. És én nem vitatkozom.<br /><br />Mindezek ellenére kicsit azért szerencsésnek érzem magam. Egyrészt azért, mert nekem még nem kell az egy kötelező nyelv mellé egy kötelező természettudományi tantárgyat is kiválasztani (a természettudományok még talán a matematikánál is távolabb állnak tőlem), másrészt azért, mert megadatott nekem, hogy aggódjak az érettségin. Furcsán hangozhat, de örülök neki, hogy eljutottam idáig, hogy volt annyi eszem, hogy már általános iskola első osztályától lelkiismeretesen tanultam (na jó, ijesztően maximalista voltam és ragadt rám a tananyag, de akkor is), hogy az ország egyik legjobb gimnáziumába járhatok, és hogy nincsenek túl nagy kétségeim afelől, hogy felvesznek az ELTÉre, ha mindent beleadok.<br /><br />A kérésem mindössze annyi, hogy viseljetek el minket, szerencsétlen, hányattatott sorsú, agyonkínzott végzősöket, ne röhögjetek rajtunk és szenvedéseinken, és bírjátok ki, amíg mi is elérünk ahhoz a bizonyos vizsgaidőszakhoz. Hogy akkor majd együtt mosolyogjunk veletek azokon az aggódós végzősökön, akiknek - de jó! - csak annyit kell megtanulniuk, amennyit. És persze, akkor majd nyugodt szívvel, önelégülten tehetitek hozzá: Mi megmondtuk.</div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-80214673636967286852009-07-07T01:11:00.001+02:002009-09-19T17:17:58.403+02:00Agyonrágott tabutéma<div style="text-align: justify;"> Az ember annyit hall bizonyos dolgokat, hogy egy idő után készpénznek veszi, elhiszi, sőt maga is hangoztatni kezdi. Ilyen például az az állítás is, hogy a szex tabutéma. Hát persze, sok párkapcsolatban gondot okoz az, hogy a felek őszintén és nyíltan megbeszéljék egymással a nemi együttléttel kapcsolatban felmerülő gondokat, ötleteket és vágyakat. Ilyen értelemben talán tabu. Mindezek ellenére nem sok olyan területét tudnám felsorolni a médiának, ahol nem fordul elő ez a téma - rendszeresen.<br /></div><br /><div style="text-align: justify;"> Szinte minden magazinban - amelyik célközönsége egy kicsit is érintett, és nem vérmesen szakosodott a témája - találunk legalább egy, ha nem több szexszel foglalkozó rovatot. Kapunk tanácsokat, hogy hogyan pezsdítsük fel nemi életünket, kapunk hegyibeszédeket a védekezés fontosságáról, szakértők segítenek testi és pszichológiai problémák megoldásában és persze olvashatunk szaftos nyáresti sztorikat egyéjszakás kalandokról, amik váratlanul sírig tartó boldog házasságba torkollanak.<br /></div><br /><div style="text-align: justify;"> Természetesen vannak az előbb felsoroltak közül nagyon hasznos, mondhatni nélkülözhetetlen rovatok is. Sokan szégyenkeznek, ha a szex és az azzal kapcsolatos problémák kerülnek szóba. Rengetegen írnak inkább egy szellemes (avagy kevésbé szellemes) jelige, fedőnév mögé bújva szakembereknek egy magazinba, minthogy elmenjenek egy szexuálpszichológushoz, nőgyógyászhoz, vagy bármilyen olyan emberhez, akinek a foglalkozása hallatán az "orvos" szóra asszociálni lehet. Ezen kívül vitathatatlan tény, hogy a védekezés fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, mert nem csak az abortuszt lehet elkerülni vele, de - bizonyos formáival - a nemi betegségeket is.<br /></div><br /><div style="text-align: justify;"> Mindezek ellenére én, személy szerint túlzásnak vélem a felhajtást. Nem olvasok sokféle magazint, Isten látja lelkemet. A korosztályomnak szánt tiniújságok közül az általam színvonalasabbnak tartottak mellett mindössze Mondot (animékre, mangákra, a japán kultúrára szakosodott magazint) és Mindennapi Pszichológiát olvasok. (Ezutóbbiból eddig egyetlen szám vásárolható meg a környékemen legjobb tudomásom szerint. Én mindenesetre türelmetlenül várom a folytatást.) Bár a Mondoban nehezen találnék szexre utaló cikket, vagy rovatot (ez nyilván abból is adódik, hogy a japán rajzfilmek a nálam jóval fiatalabb korosztályt is érdeklik), a MiPsziben pedig - meglepő módon - színtisztán és szakavatottan, csakis pszichológiai szempontból közelítik meg a problémát, a tiniújságok hasábjain bizony akarva akaratlanul, állandóan beleszaladok az ehhez hasonló cikkekbe.<br /></div><br /><div style="text-align: justify;"> Bármennyire is elhanyagolták ezt a témát az eddigiekben (nehezen tudom elképzelni, hogy a Nagyváradi Napló vagy a Nyugat fénykorában szexualitással foglalkozó cikkeket közölt volna), ettől még a tárház sajnos kimeríthető. Nem lehet vég nélkül ontani a kommersz jótanácsokat, és ismételgetni az elnyűtt frázisokat. Amikor elolvasom ugyanazt két különböző újságban, sóhajtok egyet, és megértően továbblapozok - elvégre nem maradhatnak le a konkurenciától. De előfordul, hogy egy magazin két egymást követő, vagy egy negyedévben megjelenő számaiban is ugyanazt látom, csak pepitában.<br /></div><br /><div style="text-align: justify;"> Tanácsok nekünk, hölgyeknek? "Csak akiben megbízol", "Ne add oda magad akárkinek", "Lazíts, és engedd el magad", "Ne stresszelj, ne légy feszült". És persze a másik - állítólag erősebbik - nem is megkapja a maga adagját. "Ne tarts a kudarctól", "Ne akarj mindenáron teljesíteni", "Légy figyelmes", "Tudd meg, mire vágyik a partner". És persze ott vannak az általános érvényű, mindenkire kiterjedő jótanácsok. "Beszéljetek róla", "Ne féljetek elmondani egymásnak a vágyaitokat", "Teremtsetek nyugodt környezetet", "Ne legyen semmiféle zavaró tényező". Hányszor, de hányszor olvastam már a hosszú előjáték fontosságáról, a gyertyákról és füstölőkről, a kellemes háttérzenéről és a kulcsra zárt ajtókról. Hány és hány százalékokkal illusztrált közvéleménykutatást nyálaztam át arról, ki milyen pózt szeret, mit néz meg a másikon, és szereti-e, ha ég aktus közben a villany. Hányszor, de hányszor olvastam erogén zónákról, szexi ruhadarabokról, vágykeltő afrodiziákumokról, csábító tippekről és persze ötletes, vad és extrém segédeszközökről.<br /></div><br /><div style="text-align: justify;"> Sajnos egyet tudok bizton állítani: Nincs új a nap alatt. A jól ismert nótát hallgatjuk minden egyes alkalommal, csak egy kicsit átvariálnak rajta ezt-azt, hogy ismét el lehessen adni. Joggal kérdezheti akárki, honnan tudom, ha egyszer - magam mondtam - nem olvasok sokféle újságot. Ki kell ábrándítsam a kötözködőket, ha magazinok belsejét nem is bújom gyakran, a borítót és a főcímeket azért még látom. És - sajnos vagy nem sajnos, mindenki döntse el maga - majdnem mindegyikről rámvigyorog egy "Forró éjszakák - rövid erotikus történetek", egy "Tippek és trükkök - hogyan csábítsuk el újra és újra partnerünket?", egy "Gyorstalpaló reménybeli lepedőakrobatáknak" vagy egy "Mire is jók a konyhai eszközök a főzésen kívül?".<br /></div><br /><div style="text-align: justify;"> Az egyetlen lehetséges magyarázat, ami a jelen pillanatig eszembe jutott: a pénz. Mert az ember igenis megveszi azt az újságot, amiben talál szexet, még ha valahol egy gondosan elnémított és elnyomott agytekervényében tudja is, hogy semmi újat nem fog tanulni. Mert az ember tényleg fal mindent, ami szex, mindent, ami intim és mindent, ami erotikus. (Tisztelet a kivételnek, ugyebár.) A kíváncsiság valóban jellemző tulajdonsága a Földet egyre inkább benépesítő homo sapiens sapienseknek, de vajon mikor veszi észre a tisztelt publikum azt, amit én - jóból is megárt a sok?<br /></div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5777396386857435901.post-9374839752128861832009-07-06T23:53:00.002+02:002010-12-30T14:16:35.607+01:00Fülszöveg, vagy amit akartok<div style="text-align: justify;">Talán ez sem lesz hosszabb életű, mint az összes többi blogom, talán nagyobb népszerűségnek sem fog örvendeni azoknál. Egyszerűen csak úgy gondoltam, kiírom magamból mindazt, ami néha összegyűlik bennem. Egy-egy téma köré meglepően sok, és meglepően összeszedett gondolatokat szoktam társítani, és úgy döntöttem, nem hagyom, hogy ezek a kis gondolatfelhők elvesszenek. ^^ Így született a SedNapló ötlete. Bár már elég régóta játszadozom ezzel a gondolattal, tetlegességig csak most fajult az elképzelés.<br /><br />Kezdetnek ennyi, remélem tetszeni fog az eredmény!<br /><br />Ui.: A pozitív kritikákat hálás köszönettel, a negatív de építő kritikákat fintorogva, a negatív és rosszindulatú kritikákat szitkozódva és anyázva fogadom. Előre is köszönöm! Ja, és téma-ötletekkel is bombázhattok. ;)</div>Sednahttp://www.blogger.com/profile/04992680831153329001noreply@blogger.com0