Professzor Úgyistudod és Professzor Úgysemtudod

Talán nem lep meg senkit, hogy ismét az egyetemi pályafutásom során megszerzett tapasztalataimból gyúrok összefüggő szöveget. Előre szólok, ismét professzorokról lesz szó, de most nem általánosságban, hanem két csoportra osztva - esetleg háromra? Majd kiderül.

Nem irigylem az egyetemen előadókat. Már amennyiben törődnek azzal, hogy megértik-e a hallgatók azt, amit mondani szeretnének. Mivel engem elsősorban a nyelvészet felé húz a szívem, valamint ilyen jellegű órákon tapasztaltam leginkább, amiről írni fogok, ezért ezen keresztül szeretném bemutatni a professzorok két csoportját.

ELTE, bölcsészkar, anglisztika, nyelvészet, alapozó óra. Honnan kezdje az előadó? Ez talán még annyira nem is nagy probléma - bár kétségtelenül fontos kérdés. Azonban nem mindegy, mennyi és milyen jellegű szakszavakat használ az előadó az óráján, hiszen ez is nagyban befolyásolja az érthetőséget. Nem mindegy, mit magyaráz meg és mit kezel általános tudásként, amit mindenkinek birtokolnia kell. Nem mindegy, hogy a mondatban szereplő "agglutináló nyelv" kifejezést megérti-e a hallgató, avagy sem.

Persze támaszkodhatna mindenki arra, hogy mi tananyag gimnáziumban, és mi nem az - elméletileg. Gyakorlatilag viszont mindenki tisztában van azzal, hogy nincs két középiskola, de még intézményen belül két tanár sincsen, aki ugyanazt adná le a négy év során. A nyelvek ilyen szempontból történő csoportosítása (agglutináló, izoláló, flektáló nyelvek) elméletileg tananyag a gimnáziumban, nekem meg is tanították, érettségi tétel is volt annak idején. De hallottam már előadás alatt összesúgni mögöttem két kevésbé szerencsés évfolyamtársamat: "Milyen nyelv?!"

Így a kérdés megválaszolatlan marad: megmagyarázza-e a tanár, mi az agglutináló nyelv, esetleg kezelje "alapműveltségként", vagy köztes megoldásként írja fel a táblára, hogy aki még életében nem hallotta, az is utána nézhessen? Ez így önmagában nem tűnik kardinális kérdésnek, de ha összeszámolnánk, hány hasonló szakkifejezés hangzik el nyelvészeti órákon, bizony a lelkesen beszélő előadó akár az óra negyedét is magyarázkodással tölthetné. Hogyan húzza hát meg a határt: mi az, ami magyarázatra szorul, és mi az, ami magától értetődő?

Arra mindenki felkapná a fejét, ha egy egyetemi nyelvészet előadáson a következő mondattöredék hangzana el: "képző, tudják, a toldalékoknak az a csoportja, amely képes megváltoztatni a szó szófaját, valamint mindig megelőzi a jelet és a ragot". Ellenben homlokráncolások százait okozná az, ha a professzor mindenféle mellékes magyarázat nélkül mondatba foglalná a "tezaurusz" szót, mintha csak annyit mondott volna: fogkrém. De mi a helyzet az olyan kifejezésekkel, mint "agglutináló nyelv"? Biztos vagyok benne, hogy az olvasók között is van, aki tisztában van a jelentéssel, de olyan is van, aki nincsen.

Mint általában az emberek, természetesen a professzorok is nagyrészt a szélsőségeket képviselik. Vagy azt hiszik, hogy általános iskola alsó tagozata óta nem ragadt ránk, hallgatókra semmi nyelvtan órán, vagy pedig azt, hogy érettségi és egyetem között gyorstalpaló nyelvész tanfolyamot végeztünk, ahol szakkifejezések garmadájával bombáztak minket nap mint nap. Hogy melyik a zavaróbb? Nehéz megmondani.

Az ókori és keleti nyelvek és írások óra az egyik vegyesfelvágott, amit a keleti és ókori szakosok kapnak. Rengeteg nyelvből tanítanak nekünk egy kicsit, a történetét, a jellegzetességeit, az érdekességeket. Aláírom, nehéz lehet - és talán zavaró is - eleget tenni egy kérésnek, amely elvárja, hogy másfél (jobb esetben kétszer másfél) órában mutasson be bárki is egy nyelvet, egy írást, vagy akár egy terület különféle nyelveit és írásait. Másfél órában bemutatni azt, amit a szakos hallgatók minimum három évig tanulnak. Amit maga a professzor is tanult legalább három-négy évig, majd mindezt ki tudja hány év kutatómunkája követte. A feladat nem egyszerű, és sajnos többen fel is sülnek.

Főleg az ilyen előadások alkalmával hajlamosak egyik vagy másik irányba elragadtatni magukat a professzorok. Az egyik véglet az, aki feltételezi: mi mindent tudunk. Úgy dobálózik az - általunk korábban még sosem hallott - igeidő- és módnevekkel, szakkifejezésekkel, hogy még a nyelvészetet szeretők sem feltétlenül tudják követni a mondanivalót. A hallgató így csakhamar elveszti kezdeti (remélhetőleg létező) érdeklődését, figyelme lankad, és vagy az alvás, vagy a telefonnyomkodás, vagy a szomszéddal való társalgás mellett dönt.

Nemrég szerencsém volt a másik véglethez is. Engem személy szerint ez jobban frusztrál, mint a másik, de azt hiszem ez büszkeség függvénye. Gyakorlatilag az a professzor, aki állandóan visszakérdez, értjük-e amit mond, hülyének néz minket - elnézést a kifejezésért. Csak azért, mert elhangzott a tanár szájából egy többszörösen összetett mondat, amelyben két szó megértése gimnáziumi képzést kíván - na ne hogy már ezt ne értse meg a nyelvszakos egyetemista. Arról nem is beszélve, hogy a bizonytalankodások és az újrafogalmazások még magyarázkodás nélkül is komoly mennyiségű időt emésztenek fel, így a kezdeti aggódás a másfél órás időkeret miatt valódi fenyegetéssé válik.

Természetesen ez nem csak a nyelvészet esetében előforduló jelenség. Ugyanezt mondhatnám akár a vallásokkal foglalkozó tantárgyunkról is, amely szintén minden ókori és keleti tanszék mostohagyermeke. Itt nem nyelveket és írásokat, hanem talán még hosszabb és tekervényesebb történettel rendelkező, összetett és komplex vallásokat kell bemutatni röpke másfél óra alatt. Egy ilyen előadás alkalmával azonban bennem már morális, etikai jellegű ellenérzések is támadnak, amikor a kedves előadó úgy beszél a Bibliáról és annak apró kis részleteiről, mintha nekünk, hallgatóknak az egészet kennünk-vágnunk kéne.

Elhiszem, hogy a Biblia egy meglehetősen népszerű könyv - fogalmazzunk így - a keresztény vallás pedig szintén nem tartozik a legkisebbek közé, de ettől függetlenül senki ne várja el, hogy egy idézetet el tudjak helyezni a művön belül, fejezetre, bekezdésre, sorra pontosan. Nem vagyok vallásgyakorló, hithű keresztény, ugyanúgy ahogy valószínűleg sok más hallgatótársam sem az. A hittan nem kötelező tanóra a középszintű oktatásban, főleg nem konkrétan a keresztény. Sajnos a vallásokkal foglalkozó szakemberek gyakran elragadtatják magukat ilyen tekintetben, ez tény, többször szembesültem már vele.

A problémára megoldással azonban nem tudok szolgálni, hacsak nem az írás elején említett táblára írogatást vesszük annak, de ez szintén sok időt felemészt és nem is mindig kivitelezhető. Azt azonban megemlíteném, hogy ismerek olyan professzort, akivel kapcsolatban soha nem merült fel bennem hasonló gondolat, pedig pont nyelvészet előadásokat tartott ő is. Tehát a probléma jelen van és létezik, azonban kiküszöbölhető. Szerencsére nem vagyok egyetemi tanár, hogy a panaszkodáson kívül bármi egyebet kötelességemnek érezzek.

Tanárok és professzorok

Már három és fél hete egyetemista vagyok. (Már ha a kampuszon töltött időt vesszük alapul, nem pedig a beiratkozástól számított napokat.) Szinte biztos vagyok benne, hogy ennyi idő alatt nem sikerült teljességében megismernem az oktatókat és az egész felsőoktatás rendszerét. Mint minden eddigi írásom, így ez is a szubjektivitás jegyében születik - kérlek tehát, kedves Olvasó, hogy ezt vedd figyelembe. Ha esetleg saját egyetemi élményeiddel homlokegyenest ellenkező tapasztalatokról írnék, azt is hozzáteszem: a bölcsészkaron tanító professzorokról és a gimnáziumi (helyenként általános iskolai) tanárokról van szó.

Azt, hogy egy tanárnak vagy professzornak mit kell nyújtania, milyen előfeltételeknek, elvárásoknak kell megfelelnie, elsősorban a hallgatóság határozza meg. A középiskolai (és általános iskolai) tanárnak először(!) fegyelmeznie kell, és csak utána adhatja le az anyagot. Ellenkező esetben mondandója süket fülekre talál. De még ha fegyelmeznie sikerül is, úgy előadni a történelmet, fizikát vagy biológiát, hogy az mindenkit érdekeljen - lehetetlen. A tanár helyzete tehát sokban függ a diáktól: érdekli-e, akarja-e, együttműködik-e. Mindenkinek volt/van olyan tantárgy a középiskolai órarendjében, amelyet legszívesebben az univerzum egyik hihetetlenül távoli pontjára száműzne/száműzött volna. De a tanár akkor is végigmondta/végigmondja, ha az unalomhalál szélén vergődő osztály savanyú arckifejezését kell(ett) pásztáznia háromnegyed órán át.

Az egyetemen? Elsőként leszögezném: egyetemre sem csak az megy, akit érdekel, amit tanul. Nem minden egyetemista kerül be álmai szakára, sőt még ha be is kerül, nem csak azt kell tanulnia, ami érdekli - ez tévhit. (Én japán szakosként filozófiatörténetet és retorikát is tanulok, hogy csak ezt a kettőt említsem. Szegről-végről szükség van rájuk.) De! Olyan hallgató nincs, aki csak azért megy be egy előadásra, hogy végigröhögje, papírgalacsin-háborúzza, SMS-ezgesse és levelezgesse azt a másfél órát. Az előadások nagy része ugyanis nem látogatásköteles. Ha meg tudod oldani máshogy, hát oldd meg, a lényeg, hogy görbüljön a vizsgaeredmény. (Azt nem részletezném, hogy az én esetem ettől merőben eltér, és a szakomon szinte minden előadás látogatásköteles.)

Nem mindegy az sem, milyen előismeretekkel rendelkezik a hallgatóság. Egy szakember, aki hozzáértő a maga területén - és minden tanár az -, szeret olyasmiről beszélni, ami érdekes, ami különleges, ami számára érdekfeszítő. És ez a történelem esetében nem a középkor kezdetének és végének évszáma, ahogy a biológia esetében sem a rendszertani felosztás. Az általános iskolai/gimnáziumi tanároknak mégis itt kell kezdeniük, és általános képet kell kialakítaniuk a diákokban. Hiába rajong a történelemtanár jobban a szövetségi rendszerek közötti szövevényes kapcsolatokért és azok alakulásáért, ha neki csak az eseménytörténetet és az elnagyzolt viszonyokat kell ábrázolnia.

Akinek a dolog "java" jut, a rajongásra érdemes része a tantárgyaknak, az az egyetemi tanár. Ő nem Ádámnál és Évánál kezdi, nem a világ teremtésénél, hanem rögtön rátérhet arra, hogy jonatán alma volt-e a tiltott gyümölcs, avagy sem. Nyelvtudomány előadáson nem kell gondot fordítani arra, hogy megértse a diák, mi a különbség képző, jel és rag között - mert már tudja. (Vagy ha mégsem, iszonyatos mázlija volt, hogy bekerült egyetemre. Esetleg iszonyatos protekciója.)

Tehát a közönség, akinek egy tanár és egy professzor ad elő, merőben különbözik egymástól. (Itt ismét felemlegetném a szubjektivitást: az ELTE bölcsészkarán, és főleg az én szakomon meglepően magas a szorgalmas hallgatók aránya - én ebből indulok ki.) Ezt érzem az egyik indítéknak arra nézve, miért is olyan nagy a különbség a cikk címadóiként szolgáló emberek között.

A másik a szakterület. Egy gimnáziumi történelemtanárnak - ha tetszik neki, ha nem - mesélnie kell a mezopotámiai kultúráról, az amerikai alkotmányról, az 1848-49-es eseményekről és a holokausztról is. Természetesen nem érdekli mindegyik ugyanolyan szinten, neki mégis mindet le kell adnia, számtalanszor egymás után. Az irodalom tanára sem hagyhatja ki az orosz realizmust a tananyagból, csak mert nem szimpatikus neki és sosem értette igazán, mit szeretnek rajta az emberek.

És egy professzor? Az ő keze is meg van kötve, természetesen. Nem adhat le akármit. De akit a japán történelem érdekel, az a japán történelemórát fogja tartani, akit pedig az amerikai irodalom, az azt. Persze aki rajong Byronért, nem biztos hogy Shelleyt is imádja, de talán szívesebben beszél róla, mint Jókai Mórról. A professzornak tehát ennyiben is könnyebb dolga van.

Most pedig, hogy részleteztem a szerintem lehetséges kiváltó okokat, rátérnék a különbségre. Mert eddigi tapasztalataim szerint egyetlen szóval le lehet írni. Egyetlen szó a különbség a hónaphosszúnak tűnő háromnegyed órás tanóra és az elröppenni látszó másfél óra között. Ez a szó a lelkesedés. Ez az, ami teljes valójában egyetlen gimnáziumi, de majdnem minden egyetemi tanáromban megvan.

Ahogy Nádasdy professzor úr előadja a hihetetlenül száraz nyelvtudományt, szinte késztetést érzek arra, hogy nyelvész legyek. A meghökkentően képszerű és könnyen követhető példákkal teletűzdelt, közvetlen hangnemben előadott órákra még egy általános iskolást is szívesen beültetnék, mert bár a szakszavakat talán nem értené, a lényeget ő is felfogná, sőt élvezné is az órát. Egy hónappal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy a "bevezetés a nyelvtudományba" névvel fémjelzett órán legalább tíz percenként egyszer hangos hahotázásban tör ki az egész hallgatóság.

Ahogy Adamik professzor úr beszél a retorikáról, Quintilianusról, Ciceroról és az ókori "görög csodáról", szinte engem is érdekelni kezd. Ahogy gesztikulál, amilyen dicsőítő jelzőkkel látja el kedvenc szónokait és gondolkodóit, szinte én is rajongani kezdek értük. Ahogy a retorika fontosságát ecseteli, ahogy nagyszerűségét hangsúlyozza, szinte elcsodálkozom, hogyan élhettem eddig enélkül.

A sor ugyan nem végtelen, de folytathatnám, ráadásul a kiválóságra való tekintet nélküli sorrendben említettem a professzorokat. Mindenesetre gimnáziumi pályafutásom során talán csak egy vagy kettő olyan tanár tanított, aki hasonló elhivatottságot mutatott az általa oktatott tantárgy iránt. Olyan viszont több is volt, akit emberileg sokra tartottam és tartok a mai napig is, ami talán - megkockáztatom - ugyanolyan fontos, mint a szakképzettség.

Mindebből persze nem szeretném azt a következtetést levonni, hogy az egyetemi professzorok szebbek, jobbak, kedvesebbek és okosabbak a gimnáziumi tanároknál. Ó dehogy! A professzoroknak még hihetetlenebb rigolyáik vannak, mint a gimnáziumi tanároknak - már ha ez lehetséges. És persze nem is áll minden egyes egyetemi tanárra, amit leírtam fentebb. Vannak hihetetlenül kiábrándultnak és megkeseredettnek látszó oktatók is a kampuszon... akiknek bizony még fegyelmezniük is kell, mert annyira jellegtelenül adják elő magukat.

A professzorok leírása azonban másik napra marad. Végső következtetésként talán annyit jegyeznék meg: jobban érzem magam az egyetemen, mert a professzorok is - úgy tűnik - jobban érzik magukat a kampuszon, mint a tanárok a gimnáziumokban.