Kötelező olvasmányok akkor és most

Hasonlítsuk össze a nagyanyáink idején kötelező olvasmányokat, és azokat, amelyeket a jelenlegi kisiskolások olvasnak! Vegyük sorra a különbségeket! Nos, meg is volnánk, ezzel felsoroltam az összes eltérést az egykori és a jelenlegi kötelező olvasmány-listával kapcsolatban.

Világ életemben imádtam olvasni. Nem tagadom, mostanában szégyenletesen keveset hódolok eme nemes hobbimnak, de fénykoromban tényleg rengeteget olvastam. Onnantól kezdve, hogy a bátyám hazajött az általános iskola első osztályából azzal, hogy bibí ő már így meg úgy tud olvasni (bár már előtte is tudott), természetesen nem maradhattam alul a küzdelemben, és merő dacból 4 évesen én is megtanultam - köszönöm, Betűtorony!

Innentől kezdve tehát faltam a könyveket, lényegében úgy voltam vele, hogy mindegy, mit adnak a kezembe, csak olvashassak. Mesekönyvek, édesanyámtól kapott, ezoterikus vonatkozású kötetek, nagymama padlásáról összekotort Robinson Crusoe és Monte Christo grófja, másik nagymamától Brontë könyvek - elég sok mindent "magamévá tettem" ez idő tájt.

Aztán elkezdődött a kötelező olvasmányok időszaka. Mint minden egészséges gondolkodású diák, én is gyűlöltem magát a tényt, hogy valamit muszáj elolvasni, de értelemszerűen nem volt nagy érvágás maga az, hogy könyveket kellett bújnom. Ettől függetlenül a legtöbb kötelező olvasmány negatív élményként maradt meg bennem, és biztos vagyok benne, hogy ez nem csak a "kötelező-faktornak" volt köszönhető.

Az irodalomtanárok jó része előszeretettel hangsúlyozza, mennyire időtálló értékeket közvetítenek ezek a regények, sőt maguk a könyvek mennyire időtállóak. Az előbbivel egyet tudok érteni, az utóbbival sokkal kevésbé. Tény, hogy minden elolvasandó műnek megvan a maga mondanivalója, de egyáltalán nem mindegy, hogy ez milyen formában kerül tálalásra.

Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy nehéznek, vagy régiesnek találom a könyvek nyelvezetét. Sőt, kifejezetten örülök neki, hogy igényesen írt könyvekről van szó, és az sem árthat, ha egy-két régi kifejezéssel megismerkedik a gyerek. De maguk a történetek, az események, maga a történelmi háttér és a karakterek életvitele a legtöbb esetben annyira távol áll a jelenlegi világunktól, hogy nem csodálkozom, ha egy-egy diák egyszerűen nem érti meg a lényeget, és nem fogja fel azokat az értékeket, amelyeket a regény képvisel.

A számítógép vagy a televízió elől a könyv elé zavart gyerek ugyan hogy azonosulhatna egy ablaküvegen írni tanuló kisfiúval, vagy egy török időkben játszódó történet bármely szereplőjével? Én a magam húsz évével már élvezem, ha olyan kultúráról, életmódról, körülményekről olvashatok, amelyek számomra idegenek és soha nem tapasztaltam őket - de az általános iskolás gyerek is így van ezzel? Kétlem.

Nem azt mondom, hogy tegyük meg gyorsan a Harry Pottert kötelező olvasmánynak, de az talán még mindig kisebb rossz lenne, mint egy 13 éves gyerekkel Légy jó mindhaláligot olvastatni. Szerintem a kötelezők nagy része egészen egyszerűen meghaladja az általános iskolások felfogóképességét, legalábbis a nagy átlagét biztosan. Ha a cél valóban az, hogy olvastassunk a gyerekkel, és tanuljon egy kis értékítéletet a történetek által, akkor vaskalaposnak lenni könnyen visszaüthet. Nemcsak az értékek sikkadnak el így, de az olvasást is inkább utálja meg a gyerek, mint sem hogy megszeretné.

Erre példaként felhozhatnám akár a saját páromat is - remélem nem haragszik meg érte. :) Amennyit hallottam a szüleitől, és amennyit láttam az ellenőrzőiből és bizonyítványaiból, bizony nagy suhanc volt a szentem, és nem volt a szíve csücske se a tanulás, se az olvasás. Bár az esze meglett volna ahhoz, hogy jó jegyeket szerezzen, egy energiával teli, falu végén, az erdő mellett élő srácnak aligha volt vonzó lehetőség a négy fal között kuksolva olvasni. Legalábbis senki sem adott a kezébe olyan könyvet, amit élvezhetett volna.

Jelenleg ő sokkal többet olvas, mint én. Ez elsősorban ugyan annak köszönhető, hogy több szabadideje van, mint nekem, sőt inkább annak, hogy ő nem lesz rosszul, ha tömegközlekedési eszközön kell olvasnia, de a különbség mégiscsak szembeszökő. És hogy minek köszönhető? Olyan könyveket vesz a kezébe, amit szeret, ami érdekli, amivel azonosulni tud. Ráadásul ő a szerencsések közé tartozik, mert ugyan csak huszonévesen, de felfedezte az olvasás szeretetét. Sokakban viszont a nyögvenyelős kötelezők és a belőlük tartott számonkérések olyan negatív nyomot hagynak, hogy nem csoda, ha nem vesznek a kezükbe többet regényt.

Természetesen nem lehet mindenkinek az ízléséhez igazítani a kötelező olvasmányok listáját, főleg mivel olyan gyerekekről van szó, akik még maguk sem tudják, mi is tetszene nekik. Viszont a kötelező olvasmányok feladata véleményem szerint az lenne, hogy megszerettessék a gyerekkel az olvasást, azaz bevezessék őket abba, mennyire csodálatos dolog is betűket nézni, és mégis képeket látni, elszaladni a saját képzeleteddel, és olyan dolgokat megpillantani a "belső vetítővásznadon", amit moziban sosem látnál. Erre viszont a Kőszívű ember fiai és az Egri csillagok teljesen alkalmatlan, legalábbis a mai kisiskolások többségénél biztosan nem célravezető.

Tényleg nem azt várom, hogy minden évben frissítsék a kínálatot, és a legfrissebb bestsellereket nyomják le a diákok torkán, de valamit most már változtatni kéne, mert lassan könyvtár helyett múzeumba kell majd menni a könyvekért.

Murakami Haruki - Norvég erdő

Figyelem! Az alább olvasható szösszenetben halvány, általános utalások találhatók a Norvég erdő c. regény szereplőire, valamint a könyv hangulatát illetően - legalábbis azt a hangulatot illetően, amit bennem keltett. Ha szeretnéd a jövőben elolvasni a könyvet úgy, hogy semmit nem tudsz róla, akkor ezt az írásomat most mellőzd :)

Az úgy volt, hogy kivettem a páromnak a Japán Alapítvány könyvtárából Murakami Haruki Norvég erdő című regényét... aztán kiolvastam. Neki pedig végül nem mondtam különösebben szépeket a könyvről, így sikeresen elvettem a kedvét tőle, nem mintha ez lett volna a szándékom :) Nagyon vegyes érzelmeket keltett bennem ez a regény, így úgy döntöttem, érdemes lenne írnom róla egy kicsit.

Két oldalról kaptam motivációt az olvasásra, sőt legyen inkább három. Egyrészt már több mint egy éve tanulok japán szakon, és még egy fia japán által írt könyvet sem olvastam - úgy gondoltam, ezen változtatni kell. Másrészt ha már olvasok valamit, akkor olyasmit veszek a kezembe, amiről eddig még csak jót hallottam, nehogy elmenjen a kedvem a japán irodalomtól. Harmadrészt az utóbbi hónapokban (években?) annyira leszoktam a puszta időtöltésként, hobbiból való olvasásról, hogy úgy éreztem, feltétlenül újra kéne éleszteni ezt a szokásomat. Így esett a választásom tehát a Norvég erdőre.

Nagyon nagy elvárásaim voltak a könyvvel kapcsolatban, ezt nem tagadom. Akárkit kérdeztem, aki olvasta, azok közül mindenki szinte fanatikus módon rajongott mind a könyvért, mind a filmváltozatért. Nem hallottam egy "egész jó volt", vagy esetleg "nem volt rossz, tetszett"-jellegű véleményt sem. Mindenki szerint csodálatos, magával ragadó, letaglózó történet. Olyasmi, amit nagyon szívesen újra és újra elolvasnál, de jól meggondolod, mert lelkileg nagyon megérint.

Az első egy-két fejezet olvasása közben az a vélemény fogalmazódott meg bennem leggyakrabban, hogy unalmas. Aztán ahogy előrehaladt a történet, és felszínre bukkantak az egyre meghökkentőbb dolgok, egyre inkább úgy gondoltam, hogy bizarr. Végül pedig amikor letettem a könyvet, szinte felsóhajtottam, és azt gondoltam: ez bizony nyomasztó volt.

Nem tudnám kijelenteni, hogy nem tetszett a könyv. De semmiképpen sem mondanám ki azt sem, hogy tetszett. Valami oknál fogva minden este vonzott maga az ötlet, hogy olvassak belőle egy újabb fejezetet, és két hét alatt ki is olvastam az egész könyvet, ami önmagában (és magamhoz képest) ritka lassú tempónak számít, de tekintve, hogy mennyi szabadidőm van az egyetem mellett jelenleg, mégis azt kell hogy mondjam, szép teljesítmény. Valami vonzereje tehát mégis csak volt a könyvnek.

Nem tudnám azonban megmondani, hogy mi is volt ennek a vonzerőnek a kiváltó oka, ugyanis három alternatívát is el tudok képzelni. Az első természetesen az, hogy a könyv a maga módján igenis izgalmas, leköt és magával ragad; egyszerűen tudni akartam a végét. A második teóriám, hogy csak végezni akartam vele, egyrészt mert egy halom más kötelező olvasmány vár rám, másrészt könyvtári könyvről van szó, így nem csücsülhettem rajta a végtelenségig. A harmadik elméletem pedig nemes egyszerűséggel az, hogy annyira régen olvastam már puszta kedvtelésből, hogy teljesen magával ragadott maga az érzés, és gyakorlatilag mindegy volt, hogy mit, de olvasni akartam.

Azt egy percig sem tagadom, hogy lekötött az olvasás. Nehéz volt félretenni magát a könyvet, mert végig motoszkált bennem valami vágy aziránt, hogy előre haladjak a történetben, hogy megtudjam, mi a végkifejlet. Ha belemerültem az olvasásba, semminek tűnt az egy órás szünet két gyakorlatom között. De ez az ösztökélő erő, ami miatt faltam a betűket és az oldalakat, nem volt kellemes érzés. Nem olyan értelemben volt kellemetlen, hogy túl akartam esni az egészen, és visszavinni a könyvtárba a könyvet, hogy többet látnom se kelljen, de azért elmondhassam: kiolvastam. Nem erről van szó. Egyszerűen rámtelepedett magának a történetnek a hangulata, ami - valljuk be -, nem különösebben életvidám.

Ha megkérdezi valaki, foglaljam össze három szóban, miről szól a könyv, azt mondom: félresiklott emberi életekről. Ez némelyeknek csábítóan hangozhat, én viszont ha ezt olvasom egy könyvismertetőben, ódzkodni kezdek magától a történettől. Mert egy ilyen téma köré lehet ugyan korszakmeghatározó és eget rengető regényt kanyarintani, de sajnos arra is nagy az esély, hogy csak egy abszurd, élvezhetetlen és nyugtalanító mese lesz az egészből. Szerintem a Norvég erdő végig ennek a kettőnek a határmezsgyéjén evickél.

Félreértés ne essék: el tudom képzelni, miért szeretik sokan annyira ezt a könyvet. El tudom képzelni, bár megérteni kevésbé, de ezt saját hiányosságnak tudom be. Hogy engem miért nem fogott meg annyira a regény, mint másokat, arra szintén van pár elméletem. Egyrészt a legkevésbé sem tudok azonosulni se a korszakkal, se az országgal, amiben a történet játszódik. A hatvanas évek diáklázadásai... mit mond ez nekem? Semmit. Ráadásul pont Japánban, amiről ugyan szeretnék minél többet tudni, de sajnos szinte semmit sem tudok? Nehéz úgy olvasni a könyvet, hogy nem csodálkozom rá minden második környezeti tényezőre.

A szereplőkkel sem tudtam azonosulni, egyikükkel sem. A tökéletes céltalanságban élő fiú, vagy a szinte hányingerkeltő önzőséggel párosult, túlontúl céltudatos barát, esetleg a számomra megmagyarázhatatlan és ismeretlen érzelmi kitörésekből, furcsa megszólalásokból összegyúrt lány, vagy valamelyik lelkileg és éppen ezért elmében is sérült szereplő... mégis kivel tudtam volna azonosulni?

Végig úgy éreztem a könyvet olvasva, hogy kívülről szemlélek valami nagyon furcsát. Gyanítom, hogy ez a furcsaság, ez a bizarr abszurditás volt az, ami végül felkeltette a kíváncsiságomat minden este, ami odakötözött a lapok elé fejezeteken át. A legtöbb könyv, amit eddig olvastam, a puszta izgalmasságával tette ugyanezt, a színtiszta öröm és türelmetlenség, a "mi következik majd ezután?"-érzés volt az, ami újra és újra a könyv lapjaihoz csábított. Na de a Norvég erdő...? Itt inkább a "na te jó ég, mi jöhet még?"-érzés tette ugyanezt.

Kétségtelenül nyomot hagyott bennem a könyv, azaz inkább maga az olvasásának az élménye. Ha ez volt az író célja, akkor gratulálok neki :) Viszont egész életre szóló tanulságot, fontos jó tanácsot nem találtam benne, nem tudtam kihámozni a "lényegét". Elolvastam egy nagyon furcsa könyvet, és most nagyon nem tudom, hogy mit is nyertem vele. Talán csak fiatal vagyok hozzá, vagy egyszerűen túl gondtalan és boldog, de ez a regény számomra távoli volt és bizarr. Nem tudok rá jobb szót. Minden esetre ha hagyhatnék egy üzenetet a múltbeli énemnek, akkor azt mondanám neki: olvasd csak el. Mert élménynek kihagyhatatlan volt.