Csak okosan!

Még mielőtt álszentséggel vádolna bárki, rögtön az elején - még a téma meghatározása előtt, ez igen! - leszögezem: nem vagyok szentéletű ember. Bizony előfordult már, hogy puskáztam dolgozatnál, vagy vizsgán (bár másokhoz képest ritkán űzöm ezt az ipart, egyszerűen mert félek, hogy lebukok), vettem már igénybe szemtengelyferdülés veszélye mellett a padtársam segítségét is, magyarul csaltam már életemben, no. Ezzel azt hiszem sikerült is kicsit leszűkíteni, miről szeretnék most írni, de hogy még konkrétabb legyek, hozzátenném: okostelefon.

Nem fogom azt a részét erőltetni a dolognak, hogy a készülék most már okosabb a felhasználónál, mert ha belegondolunk, eddig is rengeteg olyan kütyüt használtunk mi homo sapiens sapiensek, amik valójában jóval túlnőttek a képességeinken. Elég a felső árkategóriás fényképezőgépekre gondolni, amelyekkel mondjuk csodálatos képeket lehetne készíteni a megfelelő technikai tudás birtokában, a felhasználók nagy része mégis csak két gombot használ rajta, a bekapcsoló/kikapcsolót, és a kioldó gombot.

Rögtön rá is térek inkább a lényegre. Egyre gyakrabban, de tényleg szemérmetlenül növekvő mennyiségben látok mostanában olyanokat, akik okostelefonnal vizsgáznak. Ez nyilván nem minden tantárgynál, és főleg nem minden karon nyújt segítséget, de mint mindig, most is csak a saját környezetemet tudom szemlélni, úgyhogy: bölcsészek. Mi tagadás, a tantárgyaink nagy része olyan anyagot ad le és kér számon, amely fellelhető valahol az internet rejtekén. (Értelemszerűen itt most nem a nyelvi készséget mérő vizsgákra gondolok.) Nem kell matematikai számolásokkal és fizikai képletekkel bajlódnunk, amire már nehezebb lenne ráuszítani egy keresőmotort, így potenciális veszélyforrássá váltak a szuperintelligens kütyük.

Kimondom nyíltan: boldog-boldogtalan az okos kis telefonokkal csücsül be mostanság a vizsgákra. Nem is feltétlenül sajáttal, hiszen ha még nincs keret rá, megy a kölcsönkéregetés is. (No meg a csoportmunka és a szemtengelyferdülés továbbra is opció.) Minél nagyobb a létszám a vizsgán, annál nagyobbak az esélyek: hiába igyekeznek osztódni a kedves felügyelő tanárok (már amelyik notórius figyelő), egyszerre 100+ diák pad alatt matató mancsára ők sem tudnak figyelni. Megy tehát a gombnyomkodás, legtöbb esetben meg inkább az érintőkijelző-tapicskolás. "Tud a gyerek."

Hogy miért zavar? Nem kell különösebben önzetlen szándékúnak tartani engem, egyáltalán nem vagyok az. Nem zavar, hogy az ilyen diákot mondjuk államvizsgán megrántják, mert ott nem fog tudni csalni. Vagy ha valahogy átrugdossák, nem lesz használható tudás a kezében. Vagy ha valahol állást talál, rövid időn belül szembesül vele, hogy mégiscsak tanulni kellett volna az alatt a pár évnyi egyetem alatt, mert semmi hozzáértést nem birtokol a saját "szakterületén" belül. Mindez engem nem zavar, hiszen nem a saját boldogulásomról van szó. (Egocentrikusnak lenni jó dolog.)

Aki erre azzal válaszol, hogy az egyetemen megszerzett tudás hasztalan, sőt a diploma sem jó semmire, mert még WC-papírnak is túl kemény, azt megkérném alássan, hogy hagyja ott az egyetemet de most azonnal, főleg így a keretszámcsökkentések után, mert olyanoktól veszi el a támogatott helyeket, akik esetleg értékelnék a lehetőséget. Ámen. :D

Tehát. Az zavar, hogy van olyan, aki minden erejét bevetve, éjt nappallá téve becsületesen tanul egy vizsgára, és mégis két jeggyel jobbat kap nála az, aki kecses ívben ürített az egészre a félév során, de van egy okostelefonja. (Sőt ismétlem, nem is biztos, hogy neki van. Valaki havernak legyen, az a lényeg.) Nem a pedantéria mondatja ezt velem, mert elárulom, nekem is csak másodlagos motiváció a saját lelkem megnyugtatása akkor, amikor ezerrel tanulok. Ösztöndíj! Igen, anyagias alkat vagyok, és komoly vonzerő számomra, hogy igenis megkapom a "jutalmat", amiért gürizek. (Bár válság van, de valamennyit azért még mindig kapunk.) És lehet, hogy sokaknak az a pár ezer forint nem oszt, nem szoroz, de nekem szoroz is meg oszt is, sőt hatványoz meg faktoriálisnak is elmegy, et cetera. (Ezzel ki is merítettem a matematikai szakszókincsemet, azt hiszem.)

Szerencsére nem minden vizsgán lehet így megoldani a problémát, hála a jóságos égnek. Szóbelin például kapásból nehéz elkezdeni feltűnésmentesen okostelefonozni (bár én már semmin sem lepődöm meg), és a fentebb már említett nyelvórákkal kapcsolatos vizsgáknál is nehéz a kütyüre hagyatkozni. No meg persze fennáll az eset, hogy kis létszámú teremben sok lelkes, szemfüles tanár korzózik. Na meg vannak olyan tárgyak is, amelyeknél a kérdésekre egyszerűen nincs válasz az interneten, se a jegyzetben, se a tankönyvben. (Khhhkhhhmamerikaikultúrakhhhhm köhh.) Tehát egy egész szakot végigcsinálni okostelefonnal még azért nagy kihívás.

És, most jöjjön egy kis tompítás, mert az eddigiek elég élesre sikerültek. (Azt hiszem, az írásaim egy része - főleg a vádaskodók - így épülnek fel, majd megfigyelem :D) Igenis vannak olyan tantárgyak, amelyek vagy teljességgel haszontalanok, vagy pedig teljességgel haszontalanok. Bölcsészként tudom, hogy a legtöbb sorstársamat ki lehet kergetni a világból azzal az egy szókapcsolattal, hogy "alapozó tárgy". Nekem annak idején szerencsém volt, mert minden bölcsészeti alapozó tárgyam - szerintem - könnyen teljesíthető volt, még ha egyik-másik kicsit unalmasnak is tűnt tanulás közben. De tudom, hogy ez nem mindenhol működik így.

Ha a szakterülethez semmilyen szinten sem kapcsolódó, indokolatlanul irdatlan mennyiségű lexikális adathalmazt próbálnak lenyomni az egyszeri hallgató torkán alapozó tárgy címén, áldásom rá, csaljon. (Hozzátenném, az tényleg nagyon ritka, hogy egy alapozó tárgy teljes mértékben felesleges és haszontalan legyen.) Bár még itt is fennáll az esélyegyenlőség problémája, de ez másik lapra tartozik, és más csalási módszereknél is fennállhat. Tehát vannak helyzetek, amikor én is elgondolkoznék rajta, megéri-e gürizni.

A lényeg igazából csak annyi, hogy kiírtam magamból :D Semmilyen nagystílű következtetést nem szeretnék levonni ebből az egészből, például nem szeretnék utalni rá, hogy egyre butábbak az egyetemisták is (miért utalnék rá? le se írom), vagy hogy itt is csak romló tendenciát tapasztalok a csökkenő életkorral (minek utalnék vissza egy előző, generációs szakadékot tárgyaló írásomra? ugyan), sőt egyéb hangzatos célzásokat sem szeretnék tenni arra, hogy minél okosabb a telefon, annál bugyutább a felhasználó (minek tennék ilyesmit). Szóval kidühöngtem magam, nincs végkövetkeztetés, köszönöm a figyelmet! ^^

Kötelező olvasmányok akkor és most

Hasonlítsuk össze a nagyanyáink idején kötelező olvasmányokat, és azokat, amelyeket a jelenlegi kisiskolások olvasnak! Vegyük sorra a különbségeket! Nos, meg is volnánk, ezzel felsoroltam az összes eltérést az egykori és a jelenlegi kötelező olvasmány-listával kapcsolatban.

Világ életemben imádtam olvasni. Nem tagadom, mostanában szégyenletesen keveset hódolok eme nemes hobbimnak, de fénykoromban tényleg rengeteget olvastam. Onnantól kezdve, hogy a bátyám hazajött az általános iskola első osztályából azzal, hogy bibí ő már így meg úgy tud olvasni (bár már előtte is tudott), természetesen nem maradhattam alul a küzdelemben, és merő dacból 4 évesen én is megtanultam - köszönöm, Betűtorony!

Innentől kezdve tehát faltam a könyveket, lényegében úgy voltam vele, hogy mindegy, mit adnak a kezembe, csak olvashassak. Mesekönyvek, édesanyámtól kapott, ezoterikus vonatkozású kötetek, nagymama padlásáról összekotort Robinson Crusoe és Monte Christo grófja, másik nagymamától Brontë könyvek - elég sok mindent "magamévá tettem" ez idő tájt.

Aztán elkezdődött a kötelező olvasmányok időszaka. Mint minden egészséges gondolkodású diák, én is gyűlöltem magát a tényt, hogy valamit muszáj elolvasni, de értelemszerűen nem volt nagy érvágás maga az, hogy könyveket kellett bújnom. Ettől függetlenül a legtöbb kötelező olvasmány negatív élményként maradt meg bennem, és biztos vagyok benne, hogy ez nem csak a "kötelező-faktornak" volt köszönhető.

Az irodalomtanárok jó része előszeretettel hangsúlyozza, mennyire időtálló értékeket közvetítenek ezek a regények, sőt maguk a könyvek mennyire időtállóak. Az előbbivel egyet tudok érteni, az utóbbival sokkal kevésbé. Tény, hogy minden elolvasandó műnek megvan a maga mondanivalója, de egyáltalán nem mindegy, hogy ez milyen formában kerül tálalásra.

Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy nehéznek, vagy régiesnek találom a könyvek nyelvezetét. Sőt, kifejezetten örülök neki, hogy igényesen írt könyvekről van szó, és az sem árthat, ha egy-két régi kifejezéssel megismerkedik a gyerek. De maguk a történetek, az események, maga a történelmi háttér és a karakterek életvitele a legtöbb esetben annyira távol áll a jelenlegi világunktól, hogy nem csodálkozom, ha egy-egy diák egyszerűen nem érti meg a lényeget, és nem fogja fel azokat az értékeket, amelyeket a regény képvisel.

A számítógép vagy a televízió elől a könyv elé zavart gyerek ugyan hogy azonosulhatna egy ablaküvegen írni tanuló kisfiúval, vagy egy török időkben játszódó történet bármely szereplőjével? Én a magam húsz évével már élvezem, ha olyan kultúráról, életmódról, körülményekről olvashatok, amelyek számomra idegenek és soha nem tapasztaltam őket - de az általános iskolás gyerek is így van ezzel? Kétlem.

Nem azt mondom, hogy tegyük meg gyorsan a Harry Pottert kötelező olvasmánynak, de az talán még mindig kisebb rossz lenne, mint egy 13 éves gyerekkel Légy jó mindhaláligot olvastatni. Szerintem a kötelezők nagy része egészen egyszerűen meghaladja az általános iskolások felfogóképességét, legalábbis a nagy átlagét biztosan. Ha a cél valóban az, hogy olvastassunk a gyerekkel, és tanuljon egy kis értékítéletet a történetek által, akkor vaskalaposnak lenni könnyen visszaüthet. Nemcsak az értékek sikkadnak el így, de az olvasást is inkább utálja meg a gyerek, mint sem hogy megszeretné.

Erre példaként felhozhatnám akár a saját páromat is - remélem nem haragszik meg érte. :) Amennyit hallottam a szüleitől, és amennyit láttam az ellenőrzőiből és bizonyítványaiból, bizony nagy suhanc volt a szentem, és nem volt a szíve csücske se a tanulás, se az olvasás. Bár az esze meglett volna ahhoz, hogy jó jegyeket szerezzen, egy energiával teli, falu végén, az erdő mellett élő srácnak aligha volt vonzó lehetőség a négy fal között kuksolva olvasni. Legalábbis senki sem adott a kezébe olyan könyvet, amit élvezhetett volna.

Jelenleg ő sokkal többet olvas, mint én. Ez elsősorban ugyan annak köszönhető, hogy több szabadideje van, mint nekem, sőt inkább annak, hogy ő nem lesz rosszul, ha tömegközlekedési eszközön kell olvasnia, de a különbség mégiscsak szembeszökő. És hogy minek köszönhető? Olyan könyveket vesz a kezébe, amit szeret, ami érdekli, amivel azonosulni tud. Ráadásul ő a szerencsések közé tartozik, mert ugyan csak huszonévesen, de felfedezte az olvasás szeretetét. Sokakban viszont a nyögvenyelős kötelezők és a belőlük tartott számonkérések olyan negatív nyomot hagynak, hogy nem csoda, ha nem vesznek a kezükbe többet regényt.

Természetesen nem lehet mindenkinek az ízléséhez igazítani a kötelező olvasmányok listáját, főleg mivel olyan gyerekekről van szó, akik még maguk sem tudják, mi is tetszene nekik. Viszont a kötelező olvasmányok feladata véleményem szerint az lenne, hogy megszerettessék a gyerekkel az olvasást, azaz bevezessék őket abba, mennyire csodálatos dolog is betűket nézni, és mégis képeket látni, elszaladni a saját képzeleteddel, és olyan dolgokat megpillantani a "belső vetítővásznadon", amit moziban sosem látnál. Erre viszont a Kőszívű ember fiai és az Egri csillagok teljesen alkalmatlan, legalábbis a mai kisiskolások többségénél biztosan nem célravezető.

Tényleg nem azt várom, hogy minden évben frissítsék a kínálatot, és a legfrissebb bestsellereket nyomják le a diákok torkán, de valamit most már változtatni kéne, mert lassan könyvtár helyett múzeumba kell majd menni a könyvekért.

Csak igényesen!

Aki ismer, tudja, hogy vesszőparipám, szívügyem, mániám és függőségem tárgya a magyar helyesírás. Ez persze nem jelenti azt, hogy száz százalékosan tökéletes a helyesírásom, soha nem vétek hibákat, mindig oda teszek vesszőt, ahova kell, és még az SMS-eimet is a Magyar helyesírás szabályai című könyvet szorongatva pötyögöm. Pusztán annyit kell ez alatt érteni, hogy szeretem, ha amit olvasok, az igényes, közérthető és nem hemzseg a helyesírási hibáktól. Ezzel azonban az erős kisebbségbe tartozom, legalábbis abban a tekintetben, hogy még MSN-en is igyekszem betartani az ehhez hasonló "elveimet".

11 évesen kezdtem el nagyban internetezni, ennek lassan nyolc éve. Az egyik legelső tapasztalatom és talán függőségem természetesen a chat-oldalak mértéktelen használatában mutatkozott meg. Nem ejtettek a fejemre a drága szüleim, így sosem estem olyan hibába, hogy személyes találkozót beszéljek meg idegenekkel, vagy bármi hasonlót, de élveztem a kötetlen, anonim, előítéletek nélküli beszélgetéseket - persze ehhez az kellett, hogy eltitkoljam a valódi életkoromat. Annak idején még a fejemben volt az összes nyelvtani szabály, a tollbamondások réme nyelvtan órákról, és bizony úgy írtam chatre is, mint ide most. Azt mondta mindenki: majd leszoksz róla, hogy nagybetűvel kezdesz minden mondatot, hogy nagybetűvel kezded a neveket, hogy figyelsz a központozásra, a hosszú-rövid magánhangzókra, stb.

Nyolc év telt el azóta, és még mindig nagy betűvel kezdek minden mondatot, kivéve ha az egyik kezem foglalt, de általában még ilyenkor is képes vagyok egy kézzel (általában CapsLock használatával) kivitelezni a dolgot. Egyetlen dologról szoktam le, a mondat végi pontokról, de ez is nagyrészt amiatt történt, mert gyakorlatilag minden megszólalásom végére biggyesztek egy hangulatjelet, ami mellett számomra a pont ellentmondásos - de ez már egy másik történet, és nagyrészt a hangulat- és írásjelek szerepéről szól.

Azt hiszem mostanra már nyilvánvalóvá vált, hogy ez a bejegyzés nagyrészt panaszkodás lesz. Egy kis nyafogás és hisztizés, amiért manapság olyan kevés igényes és szemnek is kellemes olvasnivalót talál az ember az interneten. Nem állítom, hogy mindenhova túldimenzionált precizitással kell írni az ember fiának és lányának, de egyetlen szempontot mindenképpen szem előtt kell tartani: a közérthetőséget.

Miért ír az ember bárhova bármit is? Chatre, fórumra, blogra, hozzászólást cikkekhez, bármit. Azért, hogy mások elolvassák és megértsék. Az számomra például teljesen felfoghatatlan, miért okoz örömet valakinek, ha a magyar nyelvben előforduló összes v betű helyett w-t ír. Így születnek az olyan mondatok, mint:

"Jonapot kiwanok en egy 16 eves fiu wagyok es az arcom kozepessen pattanasos,ha walaki tud walamilyen tanacsot aminek az osszetewoi a haztartasban is talalhatoak wagy walamilyen nem draga megoldast,akkor kerem szepen irjak le nekem ."

A fenti idézet egy mindenki által szabadon látogatható weboldalról származik, amelyre kérdéseket és válaszokat is írhat a hétköznapi felhasználó. A szemléletesség érdekében az utolsó három v-t is átírtam w-re, ugyanis az üzenet eredeti írója úgy tűnik, egy idő után megfeledkezett erről a kedves szokásáról.

Nem akarok most belemenni abba, hogy mennyi az esély arra, hogy az üzenet írója angol billentyűzettel rendelkezik, ahogy abba sem, hogy a vessző nem helyettesíti a szóközt - örülök, hogy egyáltalán kerültek az üzenetbe vesszők. Az olyan hibákat is figyelmen kívül hagyom, mint a "kozepessen" vagy egy igekötő elhagyása. Ez pusztán egy illusztráció a "w-zés" jelenségére. Megmondom őszintén, ez még a könnyebben elviselhető kategória számomra, ugyanis a közérthetőséget nem nehezíti igazán, viszont amennyire elviselhető, annyira érthetetlen is.

Mi késztet valakit arra, hogy gépelés közben arra figyeljen, hogy minden X karakter helyett Y-t írjon? Az ebbe beleölt energiát esetleg fordíthatta volna a helyesírási hibák ellenőrzésére, ne adj' Isten az ékezetes betűk fellelésére. Tisztában vagyok vele, hogy az ember egy idő után megszokja az ilyesmit, de amíg elérkezik az az idő, szabályosan koncentrálni kell rá, mégis miért? Ha valaki tudja, írja meg nekem, legyen szíves! :D

A másik kedvencem a mondatvégi írásjelek egészen sajátos használata. Ennek eddig két válfajával találkoztam: a "mindenből legalább ötöt" és a "mindenhova felkiáltójelet" verziókkal. A halmozott mondatvégi írásjelek leggyakrabban fórumokon és chateken köszönnek vissza, ez viszont számomra már a közérthetőség rovására megy. Ha én valamilyen mondat végére három kérdőjelet rakok, az nagy mértékű felháborodást jelent részemről, és úgy tapasztalom, hogy az igényesebben írók nagy részénél ez ugyanígy működik. De hogy bármilyen írásjelből egymás mellett négyet, ötöt, tizenkettőt lássak, az már az esztétikai érzékemet is bántja.

Vajon mikor és kinek a pénzéből épültek a házak...? ??????

Normális???????????????

A fenti idézetek egy politikai témájú fórumból származnak, betűről betűre megegyeznek az eredetivel. Bármennyire is csúnya dolog az előítélet, azt hiszem nem mondok újdonságot azzal, hogy egy ilyen mondatokat tartalmazó üzenet íróját sosem veszi komolyan az olvasóközönség. Ahol a hozzászólók nagy része építő jellegű, tartalmas üzeneteket ír, ott egy ehhez hasonló megszólalás bizony igen ostobán veszi ki magát, és gyakorlatilag bélyegként funkcionál az írója számára - mint egy billog: "Nem írok igényesen, túlságosan elragadtatom magam, velem nem lehet észérvekkel tárgyalni" - körülbelül ennyit tesz.

A felkiáltójeles dilemmával rajongói történetek kapcsán találkoztam legtöbbször (fanfiction). Ez számomra az egyik legzavaróbb fajtája a mondatvégi írásjelek hibás használatának. Nem tudom, ki hogy van vele, de ha én olvasok magamban egy történetet, hallom a fejemben a szöveget, és bizony ha felkiáltójel van egy mondat végén, az valamiféle érzelmi többletet jelent - felsóhajtás, vágyakozás, kiabálás, düh, kérés, bármi. De amikor teljesen hétköznapi, első ránézésre is kijelentő szerepű mondatok felkiáltójelet kapnak, a belső "hangsúlyom" összezavarodik, értelmetlenné és élvezhetetlenné válik a szöveg. Demonstrációként egy fanfiction-részletben talált pontokat átírtam felkiáltójelre:

A fűre lépve, cipőm belesüllyedt a sárba! Jobbnak tartottam levenni! Kezembe fogtam, s úgy léptem rá a hűvös talajra! Csupa sár volt már a szoknyám alja, engem rázott a hideg, s levegőt is alig kaptam a szúrós esőszagtól, ami eláztatott mindent!

Elsőre talán túlzónak tűnik, de én már találkoztam ilyen irománnyal. (Hangsúlyoznám, konkrétan ez nem tartozik azok közé, itt én írtam át az írásjeleket.) Szerintem élvezhetetlen, még így is, hogy az egyéb írásjelek, mondatok, szavak, tehát minden más a helyén van és igényes.

Összességében talán annyit tudok mondani, hogy mindennek megvan a maga helye. A másodpercek alatt bepötyögött chat üzenet nem baj, ha nem akadémiai jellegű és karakterről karakterre tökéletes, nem baj az sem, ha a "hogy" szó helyett csak egy "h" kerül a monitorra - az ész nélküli rövidítgetés viszont már zavaró. A karakterspórolásra épülő SMS-eknél szintén nem kárhoztatok senkit, aki rövidít, vagy nem ír szóközt írásjelek után.

De ha valaki egy rajongói történetet ír, vagy blogbejegyzést, ne adj' Isten egy komolyabb jellegű fórumhozzászólást, akkor adjon annyit magára és az irományára, hogy legalább akkor megnézi egy szó helyesírását, ha bizonytalan benne. Hogy legalább egy-két helyre, ahol nagyon nyilvánvalóan kell, oda írjon egy-egy vesszőt a közérthetőség kedvéért. Hogy a mondatokat nagybetűvel kezdi, és nem felkiáltójelek arzenáljával fejezi be.

Ha már egyszer ránk tört a leküzdhetetlen publikálás iránti vágy, tegyük azt úgy, hogy érdemes és egyáltalán lehetséges legyen végigolvasni.

Sugárhajtással nyolcvan és a halál közt

Ennek a gondolatmenetemnek két apropója van, de mivel egyrészt témájukban kapcsolódnak, másrészt önálló írásnak az egyik rövid lenne, úgy döntöttem, egyben teszem közzé a kettőt. Nevén nevezve a gyerekeket, először is szeretném kifejezni csodálatomat - amióta itt élek Budapesten, rájöttem, hogy a nyugdíjas/idős korosztályhoz semmiképp sem köthető a "lassú" melléknév. Semmilyen formában. Másodszor pedig az effajta hozzáállás túlkapásairól lesz szó.

Gyanútlan vidékiként érkeztem Budapestre körülbelül fél évvel ezelőtt, a nyár kellős közepén. Az első, amit konstatáltam, természetesen az oly sokat emlegetett fővárosi tempó volt. Itt mindig mindenki siet, és ezzel nem túlzok különösebben nagyot. A legnagyobb meglepetés mégis akkor ért, amikor szembesültem vele: ez alól a nyugdíjaskorúak sem kivételek. Úgy szedik a lábukat, nénik is és bácsik is, hogy néha komolyan úgy érzem, én valójában cél nélkül andalgok a városban, és csak véletlenül lyukadok ki az egyetemnél - ők azok, akik valóban céltudatosan közlekednek.

Jó pár alkalommal valósággal elszégyelltem magam, ugyanis az idős hölgyek és urak (de főleg hölgyek, kis gurigázós bevásárlócumóval) afrikai sprintelőket megszégyenítő tempóval téptek át a zebrán - magyarul lehagytak. Pedig én is siettem! Az első ilyen alkalomra még az ideköltözésem utáni első hetekben került sor, amikor is úgy döntöttem, átmegyek a Váci úton. Keresztben, a zebrán. Aki ismeri nagyjából a várost, tudja, hogy ez nem kis elhatározás egy (vidéki) gyalogos részéről, hiszen a Váci út kapásból olyan széles, hogy a közepén járdasziget van (legalábbis a mi egykori lakásunknál), és két gyalogosoknak szánt közlekedési lámpát figyelve lehet csak átkelni rajta teljes szélességében. Természetesen a lámpák úgy vannak összehangolva (ki tudja miért?), hogy egyik irányban az indulástól a túloldalra való megérkezésig körülbelül 8 másodperc áll a gyanútlan sétáló rendelkezésére. Mivel én ezzel akkor már tisztában voltam, igen szapora léptekkel indultam el a zebrán - erre mit látok? Nyolcvanöt körüli, hófehér hajú, kendővel bekötött fejű idős nénike úgy szalad el mellettem, hogy az otthonkája csak úgy lobog utána! Mire én átértem a Váci út túloldalára, ő már húsz méterrel előttem suhant.

Eljött tehát a tiszteletnyilvánítás ideje. A legfontosabb, amit ez a történet emberileg adott nekem, az egy - láthatóan alaptalan - sztereotípia cáfolata. Az idősek ugyanis csak vidéken döcögnek olyan tempóval, hogy ha lassabban mennének, már hátrafelé sétálnának. Mellesleg a fővároson kívül, tapasztalataim szerint, ez a biciklis nyugdíjasokra is igaz, akikkel kapcsolatban máig egyetlen kérdés foglalkoztat: olyan hihetetlenül lassan tekerve mégis hogyhogy nem dőlnek el?! (Képzettársításaim láncolatát folytatva: amikor én kerékpározni tanultam, örökös gondot okozott, hogy a nagyszüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy lassan menjek, nehogy megüssem magam, én viszont minél gyorsabban igyekeztem tekerni, ugyanis úgy nem dőltem el oldalra... A vidéki idősek ezt a fizikai törvényt látványosan semmibe veszik.)

Most azonban áttérek másik témámra: a túlságosan siető idősekre. Ez az én megfigyeléseim szerint szintén elsősorban a fővárosra koncentrálódó jelenség, de korántsem annyira kizárólagosan, mint az előző témám. Valójában a tiszteletre méltó tempóval száguldozó és az idegesítően siető nyugdíjasok között talán egy különbség van: a tömegközlekedési eszköz. Ugyanis az idősek hajlamosak vérszemet kapni, és önzőségüktől hajtva senkire nincsenek tekintettel, amikor meglátnak egy közeledő metrót/buszt/villamost/trolit/hévet.

Első példa. Békésen ácsorgok a Stadionok metrómegállónál, várom az ominózus tömegközlekedési eszközt, legalább harmincadmagammal, és közben az mp3-lejátszómat babrálom. Egyszer csak megérzem a "metró szelét", reménykedve felnézek, de az alagútból semmit nem látok: az alatt a tizedmásodperc alatt, amíg a hűsítő szellő információja elért az agyamig, majd ez mozgásreakciót kiváltva a fejem felemelésére késztetett, ez alatt a tizedmásodperc alatt ugyanis legalább hat főnyi, hetven és a halál közötti nyugdíjas áramlott a biztonsági sáv mellé. Míg a metró beérkezik a megállóhoz, azon jár az agyam, hogyan tudják milliméter pontosságra megítélni, hol kezdődik az a sáv, ahonnan már megszólal a hangosbemondó, miszerint "Kérjük, hagyják szabadon a biztonsági sávot". Ugyanis ez sosem következik be, az idősek viszont mindig mértanilag a lehető legközelebb nyomorognak a metróhoz.

Ahogy befut a szerelvény, a biztonsági sáv fogalma a türelem utolsó szikrájával együtt távozik a nyugdíjasok tudatából, és saját testi épségüket kockára téve még közelebb nyomulnak a - még mindig veszélyes sebességgel haladó - metróhoz. Végül a szerelvény megáll, és ezzel elkezdődik a kálvária - kiderült, hol fognak nyílni az ajtók. Az idősek szétszélednek, a lényeg, hogy mindenki befoglaljon magának egy nyílászárót úgy, hogy egyre maximum két fő jusson. Az ajtó nyílik, az utasok szállnának le, de nem. Az, hogy az idős úr és az idős hölgy - akik hozzám legközelebb állnak - felszállhassanak, mindennél fontosabb és sürgősebb. Mindennél. A szerencsétlen húszas éveiben járó srác az arckifejezéséből ítélve körülbelül harminc kilós utazótáskát cipel, és épp leszállna. Mi ez a kisnyugdíjasnak? Neki halaszthatatlan dolga van - egymás mellett, bácsi és néni, az ajtó teljes szélességében benyomulnak, a srácot hátra lökik, majd ülőhely-detektoruk segítségével ezredmásodpercek leforgása alatt leülnek, esetleg kiszemelik maguknak a potenciális helyfoglalót, aki előtt sóhajtozva, szenvedő arccal addig ácsorognak, amíg az át nem adja a helyét.

Második példa. A Deák Ferenc térnél felszálltam a kék metróra, és most éppen az ülőhelyek előtt és fölött végighúzódó fémcsőbe kapaszkodva várom, hogy beérjünk az Árpád hídhoz. A Lehel térhez érve már szinte várom a vásári komédiát, ami nem is marad el. Ahogy megállunk, a leszállni vágyók leszállnak, a felszállni vágyók pedig fel (kisebb-nagyobb fennakadásokkal, mivel a Lehel térnél - a piacnak köszönhetően - az átlagosnál nagyobb a hetven fölöttiek aránya). Már elhangzik a jól ismert mondat, "Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak", már valóban záródna is az ajtó, amikor az idős házaspár férfi tagja sugárhajtásra kapcsolva elkezd rohanni a csukódó ajtó felé. Egyértelműen látszik, hogy biztonságosan nem ér már be a kocsiba, vagy ha mégis, utána tipegő felesége valószínűleg lemarad. De ez mit sem számít, a bevásárlás utáni hazarohanás ugyanis kegyetlenül fontos.

Az idős úr vetődik, az ajtó teljes erőből rácsukódik. Bácsi küzd, ajtó kinyílik, nénike felszáll, idős úr büszkén mosolyog, megdörzsöli a vállát, majd elkezd beszélgetni élete párjával. Az ilyen esetek egyik legmulatságosabb része az, amikor körülnézek a kocsiban: én még annyi hajszál egyforma megrökönyödött arckifejezést életemben nem láttam. Mindenkin látszik, hogy ugyanaz foglalkoztatja őket: mi a fenének kellett a saját testi épségét kockára tenni? Egy csukódó metróajtó könnyedén csonttörést okozhat egy idős embernél, ráadásul nem a karját, vagy a lábát veszélyeztette éppen - ha valami törött volna, az a kulcscsontja lett volna. De bácsi és néni, mintha mi sem történt volna, fejenként egy-egy gurulós bevásárlószatyorral állnak a metrón, és beszélgetnek.

Harmadik példa. Elhagytuk a Dózsa György úti megállót, megpróbálok koncentrálni, és nem fent maradni a metrón - a következőnél ugyanis leszállok. Kivételesen sikerült ülőhelyhez jutnom, de felállni egyelőre nem áll szándékomban - az Árpád hídnál mindig legalább nyolcan-tízen lecsordogálnak ajtónként a szerelvényekről, elég lesz akkor felkelnem, amikor megálltunk, legalább biztosan nem esek el fékezéskor. Ez a nézet azonban a legkevésbé sem divatos az idősek körében. Egy nénike már akkor elindult a szerelvény ajtaja felé, amikor még csak a Dózsa György úti megállónál voltunk. Az utasok persze azt hitték, ott akar leszállni, és előzékenyen előre engedték. A nénike azonban annyira nagyon mégsem sietett, a szerelvény tovább indult, és ő még nem volt az ajtónál. Nem úgy az Árpád híd előtti fékezéskor.

Amint elkezd lassulni a metró, az idős hölgy vérszemet kap, és tolakodni kezd. Egy fiatal srácot majdhogynem feltaszít (honnan van ennyi ereje?!), aki rögtön meg is szólal: "Elnézést, de én is le fogok szállni". A nénike az - egyébként udvariasság tekintetében kifogásolhatatlan - megszólalást csak egy gyilkos pillantással díjazza, majd csak azért is előre furakszik, még két embert odébb lökdös (akik később szintén leszálltak az Árpád hídnál, de talán jobbnak látták csöndben maradni), és elsőként veti le magát a metróról a megállóban.

Különösebb kommentárt nem szeretnék fűzni a három történethez, amelyek egyébként mind megtörténtek, és nem is költöttem hozzá semmit. De ha valaki esetleg magyarázattal tud szolgálni, hogy az idős emberek miért vannak ennyire megkergülve itt Pesten (mert ez már szerintem az a kategória), az ne fogja vissza magát, ossza meg velem is. Értem én, hogy rohanó élet, meg minden, ez itt a főváros, ami sosem pihen, de mégis miért az idősek azok, akik mindenkit félretaszítva és embertársaikat figyelmen kívül hagyva tolakodnak? Utána pedig egymásnak panaszkodnak a mai pofátlan fiatalságról. Tisztelet a kivételnek.

Internetes "Az orvos válaszol" rovatok, avagy az orvoshoz hessegetés egy új módja

Vegyes érzelmeket kelt bennem ez az - újnak nem feltétlenül mondható - jelenség az interneten. Egyrészről nagyon jó ötletnek tartom, és tisztelem is azokat az orvosokat, akik rendelési idejük, magánéletük mellett még erre is gondot fordítanak, és ilyen csatornákon keresztül is segíteni próbálnak a problémákkal küszködőknek. Másrészről sajnos semmi értelmét nem látom, mert a szakorvosok közül jó páran teljesen alkalmatlanok erre a feladatra.

Szerencsére a legtöbb 'internetes orvos' kedves, segítőkész, intelligens és kulturált hangnemben ír, valamint valóban érezni a válaszokon, hogy segíteni próbál. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy a nagy többség meg tudja állapítani magáról, alkalmas-e az ilyen munkára. (Azért nevezem munkának, mert őszintén remélem, hogy ezért fizetést is kapnak, ha nem is túl sokat.) Tehát az interneten is elérhető szakorvosok közül szerencsére sokan türelmesek, megértők és segítőkészek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindegyik az.

Nem fogok neveket mondani - meglehetősen etikátlan lenne -, de több olyan orvos válaszol honlapon jártam, ahol a szakemberek közül egy-kettő egyszerűen alkalmatlannak tűnik a feladatra. Sok olyan kérdező van, aki miután sorokon keresztül körülményesen megfogalmazza a panaszait, feltesz egy eldöntendő kérdést. Érezhetően megnyugtatásra vár, vagy éppen egy olyan tanácsra, amely óvatosságra inti és körültekintésre. Ezzel szemben a kevésbé empatikus orvos egyszavas választ ad. "Igen." "Nem." "Ér." "Lényegtelen." stb. (Gyakran még arra sem veszi a fáradtságot, hogy rövidke mondatának kezdőbetűjét a magyar helyesírási szabályoknak megfelelően nagy betűvel írja.)

Egy, ilyen szakorvoshoz intézett kérdéseket és a doktor válaszait szinte mind végigolvastam, nehogy túlságosan szubjektív, vagy éppen a válaszainak kis hányadát figyelembe vevő ítéletet hozzak. A megfigyeléseim alapján levont következtetésekről szeretnék most írni, valamint az ezzel kapcsolatos nem rég született gondolataimról.

Az illető szakorvos soha, egyetlen kérdezőjének sem adott egy sornál hosszabb választ, nem írt megszólítást, kedves szavakat, még ha saját rendelését népszerűsítette, sem írt üzenete végére egy szimpla "Forduljon hozzám bizalommal"-t vagy hasonló megnyugtatónak szánt frázist. Minden válaszának lényege az volt, hogy látatlanban nem tud mondani semmit, forduljon a kérdező szakorvoshoz, ahol majd megnyugtatják/kivizsgálják. Sőt, néha még cinikus szurkálódást is véltem felfedezni a válaszokban.

Teljes mértékben megértem, hogy egy laikus által felsorolt tünetek alapján (amelyek lehet, hogy pontatlanok, lehet, hogy irrelevánsak, lehet, hogy túlzóak vagy éppen ellenkezőleg) nem lehet konkrét, száz százalékos diagnózist felállítani. Ha meg lehetne ezt tenni, csak internetes szaktanácsadás létezne, valamint esetleg telefonos. (Bár ez utóbbi kevésbé személytelen, így nyilván kevésbé lenne népszerű.) Azonban ha legalább az első három betegséget felsorolná, ami a tünetekről eszébe jut, köztük egy-két enyhe, gyors lefolyású, kevésbé veszélyes betegséggel, valamint egy-két komolyabbal (ha a tünetek indokolják), majd mindezt követően küldené el a kedves leendő pácienst szakrendelésre, nyilván nagyobb hatást gyakorolna.

"A megadott információk alapján nem tudok önnek semmit mondani. Keressen fel egy szakorvost."
"A tünetek, amiket felsorolt, utalhatnak akár egy komoly, fertőző, hosszadalmas kezelést igénylő X-re is, de az is meglehet, hogy mindössze egy ártalmatlan Y-ról van szó, amit egy-két hétig tartó gyógyszeres kezeléssel tökéletesen ki lehet kúrálni. Kérem, látogasson meg egy Z területre szakosodott orvost, hogy visszanyerje egészségét."

Melyiket olvasná szívesebben egy kétségek közt vergődő beteg, aki nyilván tart az orvosoktól, vizsgálatoktól, az eredménytől? Nem mondom, hogy a második verzió megnyugtatóbb, egyáltalán nem az. A cél jelen esetben nem is ez. Hanem hogy rávegyük a hozzá nem értő pácienst arra, hogy bármilyen taszító is az ötlet, hogy szakember segítségét kérjük, és esetlegesen fájdalmas vizsgálatoknak vessük alá magunkat, ez mégis szükséges és elkerülhetetlen.

Sehol sem láttam olyan választ, hogy "Maradjon otthon nyugodtan, igyon kamillateát és minden megoldódik pár napon belül". Ezzel tökéletesen egyetértek. Nem vagyok orvos, ugyanolyan laikus vagyok, mint bármelyik kérdező, azzal mégis tisztában vagyok, hogy ilyet látatlanban írni hatalmas nagy felelőtlenségre utalna. A beteg nem tudja egymaga eldönteni, mely tünetei fontosak és melyek nem, hogyan írja körül azokat, hogy egyértelműek legyenek stb. Ami a leírás alapján másnaposság okozta gyomorégés, lehet valójában súlyos gyomorfekély is. A vizsgálatok elkerülhetetlenek.

Nem mindenki fordul azonban ilyen kérdéssel az orvosokhoz. Van, aki már kész, szakrendelésen felállított diagnózissal áll elő, és mindössze másodvéleményt szeretne a felírt gyógyszerről, mert például nem fejti ki megfelelően a hatását. A páciens érthetően nem akarja nyíltan kétségbe vonni kezelőorvosa szakértelmét, és nem akar azzal rárontani a rendelőben, hogy "Helló doki, mi a fenét írt fel nekem? Még mindig ugyanazok a panaszaim!". Pusztán megerősítésre vár, hogy a felírt gyógyszer valóban alkalmas a diagnosztizált betegség gyógyítására. Lehet az ilyen kérdésekre diplomatikus szakértelemmel válaszolni: "Amennyiben a diagnózis helyes volt, a gyógyszernek hamarosan ki kell fejtenie a hatását. Ha egy hét után sem enyhülnek a tünetei, látogassa meg ismét szakorvosát, és nyugodtan számoljon be neki a történtekről". Ehelyett mit kap a kérdező? Azt, hogy pofátlan, és hogy etikátlan olyanra kérni őt, hogy más orvosok szakvéleményét bírálja felül. Csodás.

Az orvosok - Dr. House epés megfogalmazásával ellentétben - embereket kezelnek, nem csak betegségeket és tüneteket. Pontosabban fogalmazva betegségeket kezelnek, de emellett tekintettel kell lenniük a "gazdatestre" is, azaz az emberre. Hiába rendelkezik valaki hatalmas tudással a saját szakterületén, ha az emberekkel nem képes kapcsolatot teremteni, ott ette meg a fene. Menjen el kutatóorvosnak. A kezelőorvosnak értenie kell a páciensek nyelvén. És itt még csak a személyesen, vizsgálatok végzése után diagnózist felállító orvosokról van szó, nem is az interneten elérhetőkről.

Ha valaki vállalja a feladatot, hogy naponta X beérkező kérdésre válaszol, akkor legyen tisztában azzal, hogy ez mivel jár. Rengeteg türelem kell a hozzá nem értők - néha nyilvánvalóan ostoba - kérdéseire válaszolgatni, mindenkihez megértéssel fordulni. Nagy felelősség a rendelőbe látogatókat kezelni, és még nagyobb rávenni az otthon ülőket, hogy ellátogassanak oda. Aki elment orvoshoz, az már megtette a kezdő lépést, elindult a gyógyulás útján, aki azonban az orvosoktól, tűktől és végbéltükrözésektől való félelmében nem meri megtenni ezt a lépést, annak nem sok esélye van a gyógyulásra. Az interneten "rendelőknek" ez a felelősségük: növelni az ő esélyeiket is, és még több egészséges embert "teremteni".

Facebook - A legújabb energiacsatorna

A Facebookot használók mindegyikének legalább egy olyan ismerőse van, aki a közösségi oldalt elsősorban - rendeltetésével ellentétben(?) - saját maga megerősítésére használja. Ehhez pedig a Facebookon és internet-hozzáférésen kívül még egy alkotóelemre van szükség: az ismerős(ök)re, aki(k) ebben partner(ek).

Mindenki ismeri azt az embertípust, aki a való életben valamiért nem tud értékes emberi kapcsolatokat kiépíteni, vagy éppen csak nem látja annak a létezőket. Az ilyen ember mindent megtesz egy-egy jó, érdeklődő szóért, sajnálkozásért, az együttérzés bármilyen jeléért. Mindenekelőtt róluk szeretnék most írni egy kicsit, ugyanis egyre nagyobb részét képezik az életemnek - akaratom ellenére.

"Ez életem legrosszabb napja..."
"Gyűlölöm ezt az egész sz@rt!"
"Hihetetlen, mekkora tuskók élnek ezen a Földön!"
"Még egy ekkora tahót... ezentúl kerülj el messzire!"

Azt hiszem mindenki látott már hasonló állapotokat. Negatív, panaszkodó, önsajnáló, dühös - a lényeg, hogy az elsődleges cél a válaszreakció kiváltása. (Bár a helyesírás és a központozás jelen esetben irreális módon megfelel az igényesebb olvasó elvárásainak - ez a közösségi oldalakon ritkán divat, de ez egy másik bejegyzés témája lesz.) Ezek a beírások korántsem öncélúak. Ha azok lennének, egy darab papírra írnák az érintettek a mondatokat, nem egy több száz ember által figyelemmel kísért "falra". Az ilyen elkeseredett státuszok mind ugyanazzal a céllal születnek: valaki kérdezzen. Valaki sajnáljon. Valaki foglalkozzon velem.

Az egyszeri barát/ismerős persze rögtön kérdez, reagál, válaszol, és ezzel beteljesíti az állapot célját. Hogy az illetőből mi is váltja ki ezt - kíváncsiság, unalom, érdeklődés, aggodalom, vagy csak a "belemegyek a játékba" hozzáállás -, jelenleg lényegtelen, és nem is szándékozom vele foglalkozni. Tehát az ismerős kérdez:

"Mi a gond?"
"Mi történt?"
"Mi a baj?"
"Miről van szó?"

Az állapotot kiíró Figyelemhiányos persze csak erre várt, elégedetten nyugtázza terve megvalósulását - még ha tudat alatt is. Sikerült felkeltenie valaki érdeklődését, valaki figyel rá, aggódik érte, kérdez és választ vár. Ezen a ponton már nem olyan egyszerű kikövetkeztetni a következő lépést. Két csoportra oszlik a Figyelemhiányosok csoportja: vannak, akik megelégednek ezzel, vannak, akik több bőrt akarnak lehúzni a folyamatról. Azok, akiknek csupán ennyire volt szükségük, pár szóban leírják a történteket, amire az érdeklődő barát együttérzően válaszol, a helyzet megoldódik, és mindenki örül.

Vannak azonban olyanok, akik úgy érzik, egy érdeklődő korántsem elég. Ilyenkor jönnek a rövid, ámde annál velősebb és tartalmasabb utalások arra, hogy minden érdeklődőnek külön-külön adja elő a katasztrófával végződő történetet.

"Majd elmesélem személyesen."
"Gyere MSN."
"Csörgess meg és mesélek."
"Üzenetben megírom."

A naiv szemlélő talán azt hiheti, ez a diszkréció jele, és a téma kényes voltát igazolja. Néhány esetben valóban így van, de ki kell ábrándítsam az Olvasót, ez igen ritka. Ha valakivel olyasmi történik, amit nem akar országgal-világgal megosztani, akkor bizony az érzelemkitörését is megtartja magának. Általában. Tehát az ilyen reakció gyakorlatilag ennyit tesz: "Elmondom, mert megkérdezted, de ha más is tudni akarja, neki is kérdeznie kell." Sok ilyet láttam már, 3-5-10 főig is ment a számláló, ami az érdeklődőket mérte. Itt ismét kétféle reakcióval találkoztam. Az egyik mindenre készségesen válaszol, utalgat, mindenkit beavat. A másik kiakad.

Miután már nyolcadszor kellene leírnia, hogy "Gyere MSN", inkább a műbalhét választja. "Hagyjatok már békén!!!" és társai jelennek meg a képernyőn. Megmondom őszintén, ennek a kiváltó okát nem igazán tudom megítélni. Nyilván van, aki hét reakcióval megelégszik, a nyolcadik kérdés pedig már terhes számára, és ezt a kelleténél egy fokkal bunkóbban közli. Mások talán próbálják azt a látszatot kelteni, hogy nem figyelemfelkeltés volt a cél, és nem is az, hogy többen rákérdezzenek. Próbálják elhitetni velünk, szemlélőkkel, hogy nem azért írták ki az elkeseredett irományt, hogy minél több embernek előadhassák a sztorit. (Ők már talán kezdik sejteni, hogy saját viselkedésük alapvető indoka meglehetősen visszataszító és jó lenne megelőzni, hogy valaki gyanakodni kezdjen.)

A helyzet tehát így vagy úgy, de lezárul, az állapot tulajdonosa - jó(?) esetben - megkapja a számára szükséges figyelem- és energiaadagot, az érdeklődő pedig letudja aznapra a jócselekedeteit. Akik nem profitálnak ebből az egész jelenetből, azok a szemlélők.

Van más módja is ugyanennek a figyelemnek az elnyerésére, ami - szerény személyem szerint - még idegesítőbb és nyilvánvalóbb, ezért csodálkozom rajta annyira, ha nem veszik észre a játékba beszállók. Ezt a másik módot a Facebookon elérhető alkalmazások segítségével használja a Figyelemhiányos. Hogy melyik alkalmazáséval? Bármelyikével. A kreativitás határtalan, a lehetőségek kifogyhatatlanok, a legártatlanabb teszteredmény is eszközzé válhat.

Aki ezt lájkolja, az... [szeret téged.]
"Jaj ezt úgysem lájkolja senki, de azért kiteszem."
Ki fog holnap megcsókolni? [Senki.]
"Ez nem meglepő..."
Milyen vagy valójában? [Szeretnivaló.]
"A Facebook is tévedhet."
Mi vár rád ebben az évben? [Sok új barátot szerzel.]
"Erősen kétlem."

Ebben az esetben nem kérdést vár, hanem rögtön tagadást. Ellenkezést. Negációt. "Könyörgöm cáfoljátok meg, hogy egy kicsit jobban érezzem magam" - ennyi magyarra fordítva. És rengetegen vannak, akik ebbe is belemennek! És leírják a magukét. "Ugyan dehogy!" "Ne mondj ilyeneket!" "Te is tudod, hogy nincs igazad!" és hasonszőrű megjegyzések. A Figyelemhiányos ismét megkapja a maga kis adagját, a reagáló pedig megint tett valami jót. Persze az ilyen típusú ember minden biztató szóra a szokásos kiiktathatatlan pesszimizmussal válaszol. "Úgyis tudom, hogy igazam van, de azért köszi." "Hiába ellenkezel, attól még igaz."

Persze az ilyesmi nem csak egy embertípusra jellemző. Mindenkinek vannak rossz napjai, amikor úgy érzi, a világ összeesküdött ellene, és csak egy kis megerősítést szeretne, hogy nem egy kalap szar az élete, és azért van, aki foglalkozik vele. A gond nem ezzel van. Hanem azzal, amikor valaki ebből sportot űz, napi tizenötször eljátssza, és gyakorlatilag csak ezért van fent a közösségi oldalon. Egy szó van rá: idegesítő. Szerencsére a technika az ártatlan szemlélő számára is kínál megoldást: bárkit letilthatunk, elrejthetünk a szemünk elől, ha úgy tartja kedvünk. Én már éltem ezzel a lehetőséggel.

Gondoltam már arra is, hogy figyelmeztetem az illetőt, vázolom neki, hogy a legtöbb ismerősét egyáltalán nem érdekli, milyen nyűgje-baja van. De próbáltam már beadni embernek azt, hogy önsajnálatból hasonlóan cselekedni nem kifejezetten célravezető - válaszul sértődést kaptam. Az ilyen emberek javarészt nem tudják magukról, hogy mit csinálnak. Nem tudják, mennyire zavaró minden nap az ő szívbánatukat olvasni, minden órában legalább ötször szembekerülni egy újabb szívszaggató állapotával, alkalmazásával. Ezért kérek minden Olvasót (akárhányan is legyenek), aki egy icipicit magára ismer olvasás közben, hogy gondolkodjon el rajta, ilyen-e ő is. És ha igen, gondoljon azokra az ismerőseire, akik nem azért kerültek kapcsolatba vele Facebookon, hogy a nyavalyáiról olvasgassanak minden áldott nap. Köszönöm.

Generációk Közötti Grand Canyon

Egyre többet, és egyre fiatalabb felnőttektől (lassan gyerekektől is) hallom azt az ominózus mondatot, aminek említésére a tizenévesek többsége vehemens tiltakozásba kezd, a tisztelendő kivételek rétege pedig szomorú fejcsóválásba: "Ezek a mai fiatalok".

Tisztán emlékszem még arra az érzésre, ami pár évvel ezelőtt kerített hatalmába, valahányszor megütötte a fülemet ez a pár szó. Jellemzően nyolcvan és a halál között (elnézést) lézengő idős hölgyek szájából hallottam ilyesmit, buszon ülve, vagy a buszmegállóban, vagy bárhol az utcán. Idegesített, mert a fiatalságnak azon rétege, akiket én ismertem, sehogyan sem passzolt abba az ősbunkó, tájparaszt és ösztönből tahó társaságba, akiket azok az idősödő hölgyek a szavaikkal illettek. Most viszont be kell látnom, hogy azoknak a kendős asszonykáknak bizony igazuk volt. Valamelyest.

Két példán keresztül szeretném illusztrálni ezt a pálfordulást, amit a hozzáállásom produkált az elmúlt időszakban. Bár ez a fordulat nem új keletű, csak most jutottam el odáig, hogy monitorra vessem a gondolataimat.

Amikor első osztályos kisiskolás voltam, még külön épület volt fenntartva a Neumann János Általános Iskolában az első két évfolyamnak. Számomra az iskolások világa elsősökből és másodikosokból állt. A tanárokat - természetesen - ösztönösen tiszteltem, mindig szót fogadtam és eszembe sem jutott lázadozni. Ez talán még ma is jelen van pár helyen, bár nem divat, abban biztos vagyok. De én arra az érzésre is tisztán emlékszem, ami akkor töltött el, amikor a másodikos kisiskolásokra néztem. Őket is tiszteltem! Minden vágyam volt, hogy egyszer én is olyan nagy és okos legyek, mint ők. Ha szembejött velem valamelyikük a folyosón, utat engedtem neki, és bármennyire is furcsának tűnik, mindkét évfolyam tudatában volt ennek a korai hierarchikus állapotnak - mégsem használta ki senki, nem voltak piszkálódások, senki nem csúfolta a másikat azért, mert fiatalabb volt nála. Elfogadtuk a rendszert olyannak, amilyen volt.

Ahogy harmadikos lettem, átkerültem az iskola nagyobbik épületébe. Persze megint én voltam a legkisebb, és ez ugyanolyan következményekkel járt, mint azelőtt. A nyolcadikosok számunkra nem is emberi lények voltak, inkább valami távoli bolygóról érkezett idegenek. Rájuk nézni is csak csodálattal mertünk, nem hogy meg is szólítsuk őket. Némelyiküket félelemből, a legtöbbjüket tiszteletből, de nem mertük. A tanárok pedig továbbra is mindenen felül álltak.

Ahogy persze a serdülőkor küszöbére lépett az osztály, és az egész évfolyam, a tanárok mindenhatóságát már kétségbe vontuk, de csak annyira, amennyire a felismerés, miszerint ők is csak emberek, kényszerűvé tette. Az iskola végzősei is veszítettek valamennyit glóriájukból és isteni fényükből, de még mindig ők álltak a piramis tetején.

Amikor a tanárainkat néhanapján meglátogatták volt tanítványaik, akik már gimnazisták voltak - az az érzés semmihez nem volt fogható. Olyan volt az egész csapat, mintha egy különösen egzotikus állatot láttunk volna. Egy nálunk évekkel idősebb, sokkal okosabb és tapasztaltabb diákot láttunk, aki mosolyogva és kötetlenül beszélgetett az általunk annyira tisztelt vagy éppen félt tanárral, aki a diák jelenléte miatt még a tanórát is félretette. Számunkra ez volt a világ nyolcadik csodája. Egy hús-vér gimnazista. Hűséges kiskutyákként csüngtünk ezeknek a középiskolásoknak minden egyes szaván. Ahogy elmesélték, melyik volt az ő osztálytermük, és hogy akkor még mások tanítottak az iskolában, vagy hogy ugyanaz volt a takarítónő. És persze meséltek nekünk a gimnáziumról, az órarendjükről, hogy mennyit kell tanulni és hogy nemsokára érettségiznek. Úgy éreztük magunkat, mintha megint az óvodában ülnénk a meseszőnyegen, és az óvónő csodás, távoli tájakról mesélne nekünk.

A tiszteletet - a magam részéről - otthon is megtanultam. Mindig elvárták tőlem, hogy tiszteljem a nálam idősebbeket, és bár sosem fenyítettek, vagy büntettek, ösztönösen követtem ezt az utat. Hiszen a szüleimtől is ezt láttam - tisztelték a saját szüleiket. Édesapám például a mai napig magázza a nagymamámat, és a nagypapámat is magázta, amíg élt.

Mindezek után az élmények után igazán mellbevágó volt, amikor gimnazistaként mi mentünk vissza az általános iskolánkba. Ahogy beléptünk a régi, jó öreg osztálytermünkbe, nekünk alig derékig érő, démonarcú kis ördögporontyok estek nekünk, hogy ugyan már, mi a fenét keresünk mi itt, és húzzunk el jó messzire. Természetesen mindezt változatos, ámbár nem túl szalonképes kötőszavakkal teletűzdelve.

Alig lehettek ötödikesek, és hogy reagáltak egy gimnazista jelenlétére? Hát sehogy. Így: kikergették őket a teremből. Persze később a tanáraink is (kénytelen-kelletlen) egyetértettek velünk abban, hogy ők már nem olyanok, mint amilyenek mi voltunk. Ebben az időszakban kezdett tudatosulni bennem, hogy bizony, azok a gyerekek, akik utánunk születtek és nőnek fel, már nem olyanok lesznek, mint amilyenek mi vagyunk.

Pár nappal ezelőtt moziban voltam az egyik barátnőmmel. Okos döntés volt-e részünkről vagy sem, a Jégkorszak 3. részét néztük meg - amit a kamarateremben adtak. Persze azt már idejekorán sikerült konstatálni, hogy mi vagyunk az egyetlenek tíz és húsz év között. A nézősereg maradékát a tíz év alatti kisgyerekek és harminc feletti szüleik alkották.

Az ismétlődő gyerekkacaj és az álmélkodó bekiabálások még elviselhetőek lettek volna. Azonban mögöttünk egy olyan család foglalt helyet, amihez hasonlót sem láttam (hallottam) még soha. Anyuka és apuka közrefogta csemetéjüket, egy eleven kissrácot, és bizony a filmnél sokkal inkább meghökkentőbb műsort produkáltak mögöttünk.

Nem egy olyan gyerek volt, aki néha-néha a kelleténél hangosabban kiáltotta be az egyértelműt (például amikor a vetítővásznat három tojás foglalta el, egyikük olyan csodálkozással kiáltott fel [Tojás!], mintha négyfejű csibét látna tigrisre vadászni), de a mögöttünk ülő kisfiú olyan folyamatosan és olyan hangosan beszélt, hogy semmit nem lehetett hallani a filmből. Sőt! Furcsán hangozhat, a szülők még elviselhetetlenebbek voltak. Nemhogy csitították volna szerelmük gyümölcsét, esetleg érveltek volna valami olyasmivel, hogy nem csak ők vannak jelen, és mások is szeretnék hallani a filmet - nem. Saját fiukat megszégyenítő hangerővel kiabálták be saját gondolataikat - amelyeknek legalább a fele orbitális nagy baromság volt. Elnézést, de tényleg így van.

A kissrác értelmi szintje láthatóan (és hallhatóan) nem ütötte meg az életkorához képest elvártat, és bizony nem volt nehéz kitalálni, kiknek is köszönhető ez. Az anyuka teljes meggyőződéssel állította a csontokról, hogy fagyökerek, az apuka pedig a NASA munkatársait túlszárnyaló meggyőződéssel állította, hogy az űrhajókról kilövésük után a hajtómű válik le. Tanul a gyerek.

Ezek mellett a dolgok mellett még elmentem volna, nem lehet mindenki a végletekig művelt, és nem akarhatja mindenki, hogy a csemetéje tisztelettudó legyen, és gondok nélkül illeszkedjen be a társadalomba. Mindenkinek a szíve joga. De. Amikor azt a mondatot hallottam az édesanyától, hogy "Az meg mi a franc?!" egy kicsit kirázott a hideg, de túlléptem a dolgon. Amikor viszont saját gyermekéhez képest is nagy hangon felkiáltott, hogy "Hát ez kurva nagy!!", már komolyan felment bennem a pumpa.

Ha a saját gyerekét így neveli, ilyen kifejezésekre tanítja és minden vágya, hogy olyan mocskosszájú söpredék legyen belőle is, mint azokból a kis ördögfiókákból a volt osztályfőnököm új osztályában - ám legyen. De hogy egy koncerthangfalat meghazudtoló decibelekkel kiabálja be a kisgyerekekkel teletömött kamaraterem légterébe, hogy valami "kurva nagy", na ahhoz már pofa kell.

A film végére vált világossá, hogy mi is okozhatja azt, hogy az engem követő generációk, sőt, a nálam egy-két évjárattal fiatalabbak olyanok, amilyenek: a szülők. A nevelés. Nem tudom mi a különbség az én szüleim között, akik a negyvenes éveik végén járnak, és annak a kissrácnak a szülei között, akik a harmincas éveikben vannak. Tényleg nem tudom, mi készteti őket arra, hogy semmi erőfeszítést ne tegyenek. Hogy ne akarják, hogy a gyermekük értékes és intelligens ember legyen. Egy biztos: én nem így fogom nevelni a sajátjaimat.

Éretlenség

Talán nem lep meg senkit a témaválasztás. 18 éves vagyok, bő nyolc hónap múlva elérkezik életem első nagy megmérettetése: az érettségi.

Szinte már hallom a sokat tapasztalt olvasók bölcs kommentárjait. Kicsinyítsétek csak az érdemeimet, magyarázzátok el nekem századszor is, hogy miért NEM kell tartani az érettségitől. (Persze, mire oda eljutok, az öt tantárgyból már csak három marad - hiszen az első akadályt tavaly évvégén letudtam, a másodikat pedig most, heteken belül küzdöm le.) Az egyetemisták pedig elnéző mosollyal, mindentudó fejcsóválással teszik hozzá: Az érettségi semmi a vizsgaidőszakhoz képest.

De kérdem én, most akkor a vizsgaidőszakoktól tartsak, amik az egyetemen fognak várni rám, habzó szájjal és vérben forgó szemekkel? Persze, az egyetemen, amiről még azt sem tudom, MELYIK egyetem. De azért az indulatokat kissé visszafogva, szeretném megköszönni azoknak, akik pusztán azért tesznek ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket, hogy megnyugtassanak. Én tényleg értékelem az igyekezetet, de - ők maguk is tudhatják - ettől cseppet sem fog lejjebb vándorolni a mutató azon az idegesség-méteren. A gimnázium első éveiben a "Kit érdekel az érettségi? Lelkes vagyok és tanulok" értéken állt. A második év végén a "Már most el kéne döntenem milyen fakultációt vegyek fel?! Jó vicc!" értéken, az előzőnél azért jóval magasabb szinten tendált az a mutató. Most pedig a "18 évesen döntsek a hátralevő életemről?! Egyéb okos ötlet??" feliratnál táncol, és bizony nem sok hiányzik az "Érettségi?!?! Hadd mérgezzem meg az ablakot, vagy vágjam föl a gázt, magamra ereszthetem az ereimet?!" szinthez.

Filozófia. A tizenkettedik évfolyam laza tantárgya. Eddig volt tánc és dráma, etika, informatika... most filozófia van. Persze a gondolkodás jegyében ismét elhangzott a kérdés, amitől a fél osztályom retteg, a másik fele pedig várakozón csillogó szemekkel várja, hogy büszkén kiálthassa a terem csöndjébe a döntést, amit már tíz éve meghozott, és azóta is teljes szívvel és lélekkel ragaszkodik hozzá. Átmeneti lény csak pár van - én szerencsére közéjük tartozom. De a tanárnő arcát látni kellett volna, amikor a "Hol szeretnél tovább tanulni?" kérdésre egy alig hallható, bizonytalan-remegős "Még nem tudom..."-ot kapott. Elkerekedett szemek, pár másodperces néma hápogás, majd utalgatások arra, hogy milyen nagyon-nagyon kevés időnk van eldönteni, mit is szeretnénk.

Hallottam már olyan nyugtatgatási stratégiát is, hogy mindegy, mit tanulok, és mi lesz az első munkahelyem, mert úgyis rengetegszer változni fog, és egyáltalán nem ott fogok kilyukadni, ahol elkezdtem. Ez azért - valljuk be - nem annyira megnyugtató, mint amennyire annak szánták. És vajon csoda-e, ha a gimnazista gatyát cserél az "érettségi" szó hallatán a tizenkettedik évfolyamban? Bár nem tudok általánosítani, abban az általános iskolában, ahova én jártam, már a felső tagozat elejétől(!) kezdve egyre többször hangzott el ez a szó. Természetesen elsősorban a három kötelező érettségi tantárgy óráin, de akkor is. Na és persze csak másodlagos volt a "felvételi" szó után, ami akkor még a középiskolai felvételit jelentette. A gimnáziumban a helyzet leírhatatlan volt, már az ELSŐ TANÍTÁSI NAPON. Beültem harminckettő új osztálytárs közé, akik közül egyet ismertem, aztán bejött a terembe egy vadidegen tanerő, és miről kezdett el szónokolni? Hát persze. Az érettségiről. De ugyan mikor riogattak engem az egyetemi vizsgaidőszakokkal? Most először, igen.

A három kötelező tantárgy megér egy külön bekezdést, azt hiszem, ha már egyszer szóba került. Bizton állíthatom, hogy mindenkinek van legalább egy ezek közül a tárgyak közül, amit nagyon-nagyon szívesen kihúzna a kötelezők listájáról. A reál beállítottságúak a történelemre és főleg a magyarra fújnak ezerrel, a hozzám hasonló humánosok pedig a matematikát kívánják a pokol tornácára. (Csak azért a tornácra, mert Dante szerint az még a legmélyebb bugyroknál is rosszabb - ezt mintegy a humán beállítottságomat igazolandó tettem hozzá.) Én azt kérdezgetem rendszeresen - amolyan költői kérdésként -, hogy mikor fogom én hasznát venni a szinusz-függvénynek és az ismétléses permutációnak? Mikor lesz szükségem nekem ezekre a rendkívül alapvető(?) tudományokra és módszerekre? Persze a reálosok erre visszavágnak, hogy Dobzse Ulászló uralkodása sem tartozik az élettel való boldogulás alappillérei közé, ahogyan az sem, hogy mi a különbség a Petrarca és Shakespeare által "feltalált" szonettek között. És én nem vitatkozom.

Mindezek ellenére kicsit azért szerencsésnek érzem magam. Egyrészt azért, mert nekem még nem kell az egy kötelező nyelv mellé egy kötelező természettudományi tantárgyat is kiválasztani (a természettudományok még talán a matematikánál is távolabb állnak tőlem), másrészt azért, mert megadatott nekem, hogy aggódjak az érettségin. Furcsán hangozhat, de örülök neki, hogy eljutottam idáig, hogy volt annyi eszem, hogy már általános iskola első osztályától lelkiismeretesen tanultam (na jó, ijesztően maximalista voltam és ragadt rám a tananyag, de akkor is), hogy az ország egyik legjobb gimnáziumába járhatok, és hogy nincsenek túl nagy kétségeim afelől, hogy felvesznek az ELTÉre, ha mindent beleadok.

A kérésem mindössze annyi, hogy viseljetek el minket, szerencsétlen, hányattatott sorsú, agyonkínzott végzősöket, ne röhögjetek rajtunk és szenvedéseinken, és bírjátok ki, amíg mi is elérünk ahhoz a bizonyos vizsgaidőszakhoz. Hogy akkor majd együtt mosolyogjunk veletek azokon az aggódós végzősökön, akiknek - de jó! - csak annyit kell megtanulniuk, amennyit. És persze, akkor majd nyugodt szívvel, önelégülten tehetitek hozzá: Mi megmondtuk.

Agyonrágott tabutéma

Az ember annyit hall bizonyos dolgokat, hogy egy idő után készpénznek veszi, elhiszi, sőt maga is hangoztatni kezdi. Ilyen például az az állítás is, hogy a szex tabutéma. Hát persze, sok párkapcsolatban gondot okoz az, hogy a felek őszintén és nyíltan megbeszéljék egymással a nemi együttléttel kapcsolatban felmerülő gondokat, ötleteket és vágyakat. Ilyen értelemben talán tabu. Mindezek ellenére nem sok olyan területét tudnám felsorolni a médiának, ahol nem fordul elő ez a téma - rendszeresen.

Szinte minden magazinban - amelyik célközönsége egy kicsit is érintett, és nem vérmesen szakosodott a témája - találunk legalább egy, ha nem több szexszel foglalkozó rovatot. Kapunk tanácsokat, hogy hogyan pezsdítsük fel nemi életünket, kapunk hegyibeszédeket a védekezés fontosságáról, szakértők segítenek testi és pszichológiai problémák megoldásában és persze olvashatunk szaftos nyáresti sztorikat egyéjszakás kalandokról, amik váratlanul sírig tartó boldog házasságba torkollanak.

Természetesen vannak az előbb felsoroltak közül nagyon hasznos, mondhatni nélkülözhetetlen rovatok is. Sokan szégyenkeznek, ha a szex és az azzal kapcsolatos problémák kerülnek szóba. Rengetegen írnak inkább egy szellemes (avagy kevésbé szellemes) jelige, fedőnév mögé bújva szakembereknek egy magazinba, minthogy elmenjenek egy szexuálpszichológushoz, nőgyógyászhoz, vagy bármilyen olyan emberhez, akinek a foglalkozása hallatán az "orvos" szóra asszociálni lehet. Ezen kívül vitathatatlan tény, hogy a védekezés fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, mert nem csak az abortuszt lehet elkerülni vele, de - bizonyos formáival - a nemi betegségeket is.

Mindezek ellenére én, személy szerint túlzásnak vélem a felhajtást. Nem olvasok sokféle magazint, Isten látja lelkemet. A korosztályomnak szánt tiniújságok közül az általam színvonalasabbnak tartottak mellett mindössze Mondot (animékre, mangákra, a japán kultúrára szakosodott magazint) és Mindennapi Pszichológiát olvasok. (Ezutóbbiból eddig egyetlen szám vásárolható meg a környékemen legjobb tudomásom szerint. Én mindenesetre türelmetlenül várom a folytatást.) Bár a Mondoban nehezen találnék szexre utaló cikket, vagy rovatot (ez nyilván abból is adódik, hogy a japán rajzfilmek a nálam jóval fiatalabb korosztályt is érdeklik), a MiPsziben pedig - meglepő módon - színtisztán és szakavatottan, csakis pszichológiai szempontból közelítik meg a problémát, a tiniújságok hasábjain bizony akarva akaratlanul, állandóan beleszaladok az ehhez hasonló cikkekbe.

Bármennyire is elhanyagolták ezt a témát az eddigiekben (nehezen tudom elképzelni, hogy a Nagyváradi Napló vagy a Nyugat fénykorában szexualitással foglalkozó cikkeket közölt volna), ettől még a tárház sajnos kimeríthető. Nem lehet vég nélkül ontani a kommersz jótanácsokat, és ismételgetni az elnyűtt frázisokat. Amikor elolvasom ugyanazt két különböző újságban, sóhajtok egyet, és megértően továbblapozok - elvégre nem maradhatnak le a konkurenciától. De előfordul, hogy egy magazin két egymást követő, vagy egy negyedévben megjelenő számaiban is ugyanazt látom, csak pepitában.

Tanácsok nekünk, hölgyeknek? "Csak akiben megbízol", "Ne add oda magad akárkinek", "Lazíts, és engedd el magad", "Ne stresszelj, ne légy feszült". És persze a másik - állítólag erősebbik - nem is megkapja a maga adagját. "Ne tarts a kudarctól", "Ne akarj mindenáron teljesíteni", "Légy figyelmes", "Tudd meg, mire vágyik a partner". És persze ott vannak az általános érvényű, mindenkire kiterjedő jótanácsok. "Beszéljetek róla", "Ne féljetek elmondani egymásnak a vágyaitokat", "Teremtsetek nyugodt környezetet", "Ne legyen semmiféle zavaró tényező". Hányszor, de hányszor olvastam már a hosszú előjáték fontosságáról, a gyertyákról és füstölőkről, a kellemes háttérzenéről és a kulcsra zárt ajtókról. Hány és hány százalékokkal illusztrált közvéleménykutatást nyálaztam át arról, ki milyen pózt szeret, mit néz meg a másikon, és szereti-e, ha ég aktus közben a villany. Hányszor, de hányszor olvastam erogén zónákról, szexi ruhadarabokról, vágykeltő afrodiziákumokról, csábító tippekről és persze ötletes, vad és extrém segédeszközökről.

Sajnos egyet tudok bizton állítani: Nincs új a nap alatt. A jól ismert nótát hallgatjuk minden egyes alkalommal, csak egy kicsit átvariálnak rajta ezt-azt, hogy ismét el lehessen adni. Joggal kérdezheti akárki, honnan tudom, ha egyszer - magam mondtam - nem olvasok sokféle újságot. Ki kell ábrándítsam a kötözködőket, ha magazinok belsejét nem is bújom gyakran, a borítót és a főcímeket azért még látom. És - sajnos vagy nem sajnos, mindenki döntse el maga - majdnem mindegyikről rámvigyorog egy "Forró éjszakák - rövid erotikus történetek", egy "Tippek és trükkök - hogyan csábítsuk el újra és újra partnerünket?", egy "Gyorstalpaló reménybeli lepedőakrobatáknak" vagy egy "Mire is jók a konyhai eszközök a főzésen kívül?".

Az egyetlen lehetséges magyarázat, ami a jelen pillanatig eszembe jutott: a pénz. Mert az ember igenis megveszi azt az újságot, amiben talál szexet, még ha valahol egy gondosan elnémított és elnyomott agytekervényében tudja is, hogy semmi újat nem fog tanulni. Mert az ember tényleg fal mindent, ami szex, mindent, ami intim és mindent, ami erotikus. (Tisztelet a kivételnek, ugyebár.) A kíváncsiság valóban jellemző tulajdonsága a Földet egyre inkább benépesítő homo sapiens sapienseknek, de vajon mikor veszi észre a tisztelt publikum azt, amit én - jóból is megárt a sok?