Ennek a gondolatmenetemnek két apropója van, de mivel egyrészt témájukban kapcsolódnak, másrészt önálló írásnak az egyik rövid lenne, úgy döntöttem, egyben teszem közzé a kettőt. Nevén nevezve a gyerekeket, először is szeretném kifejezni csodálatomat - amióta itt élek Budapesten, rájöttem, hogy a nyugdíjas/idős korosztályhoz semmiképp sem köthető a "lassú" melléknév. Semmilyen formában. Másodszor pedig az effajta hozzáállás túlkapásairól lesz szó.
Gyanútlan vidékiként érkeztem Budapestre körülbelül fél évvel ezelőtt, a nyár kellős közepén. Az első, amit konstatáltam, természetesen az oly sokat emlegetett fővárosi tempó volt. Itt mindig mindenki siet, és ezzel nem túlzok különösebben nagyot. A legnagyobb meglepetés mégis akkor ért, amikor szembesültem vele: ez alól a nyugdíjaskorúak sem kivételek. Úgy szedik a lábukat, nénik is és bácsik is, hogy néha komolyan úgy érzem, én valójában cél nélkül andalgok a városban, és csak véletlenül lyukadok ki az egyetemnél - ők azok, akik valóban céltudatosan közlekednek.
Jó pár alkalommal valósággal elszégyelltem magam, ugyanis az idős hölgyek és urak (de főleg hölgyek, kis gurigázós bevásárlócumóval) afrikai sprintelőket megszégyenítő tempóval téptek át a zebrán - magyarul lehagytak. Pedig én is siettem! Az első ilyen alkalomra még az ideköltözésem utáni első hetekben került sor, amikor is úgy döntöttem, átmegyek a Váci úton. Keresztben, a zebrán. Aki ismeri nagyjából a várost, tudja, hogy ez nem kis elhatározás egy (vidéki) gyalogos részéről, hiszen a Váci út kapásból olyan széles, hogy a közepén járdasziget van (legalábbis a mi egykori lakásunknál), és két gyalogosoknak szánt közlekedési lámpát figyelve lehet csak átkelni rajta teljes szélességében. Természetesen a lámpák úgy vannak összehangolva (ki tudja miért?), hogy egyik irányban az indulástól a túloldalra való megérkezésig körülbelül 8 másodperc áll a gyanútlan sétáló rendelkezésére. Mivel én ezzel akkor már tisztában voltam, igen szapora léptekkel indultam el a zebrán - erre mit látok? Nyolcvanöt körüli, hófehér hajú, kendővel bekötött fejű idős nénike úgy szalad el mellettem, hogy az otthonkája csak úgy lobog utána! Mire én átértem a Váci út túloldalára, ő már húsz méterrel előttem suhant.
Eljött tehát a tiszteletnyilvánítás ideje. A legfontosabb, amit ez a történet emberileg adott nekem, az egy - láthatóan alaptalan - sztereotípia cáfolata. Az idősek ugyanis csak vidéken döcögnek olyan tempóval, hogy ha lassabban mennének, már hátrafelé sétálnának. Mellesleg a fővároson kívül, tapasztalataim szerint, ez a biciklis nyugdíjasokra is igaz, akikkel kapcsolatban máig egyetlen kérdés foglalkoztat: olyan hihetetlenül lassan tekerve mégis hogyhogy nem dőlnek el?! (Képzettársításaim láncolatát folytatva: amikor én kerékpározni tanultam, örökös gondot okozott, hogy a nagyszüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy lassan menjek, nehogy megüssem magam, én viszont minél gyorsabban igyekeztem tekerni, ugyanis úgy nem dőltem el oldalra... A vidéki idősek ezt a fizikai törvényt látványosan semmibe veszik.)
Most azonban áttérek másik témámra: a túlságosan siető idősekre. Ez az én megfigyeléseim szerint szintén elsősorban a fővárosra koncentrálódó jelenség, de korántsem annyira kizárólagosan, mint az előző témám. Valójában a tiszteletre méltó tempóval száguldozó és az idegesítően siető nyugdíjasok között talán egy különbség van: a tömegközlekedési eszköz. Ugyanis az idősek hajlamosak vérszemet kapni, és önzőségüktől hajtva senkire nincsenek tekintettel, amikor meglátnak egy közeledő metrót/buszt/villamost/trolit/hévet.
Első példa. Békésen ácsorgok a Stadionok metrómegállónál, várom az ominózus tömegközlekedési eszközt, legalább harmincadmagammal, és közben az mp3-lejátszómat babrálom. Egyszer csak megérzem a "metró szelét", reménykedve felnézek, de az alagútból semmit nem látok: az alatt a tizedmásodperc alatt, amíg a hűsítő szellő információja elért az agyamig, majd ez mozgásreakciót kiváltva a fejem felemelésére késztetett, ez alatt a tizedmásodperc alatt ugyanis legalább hat főnyi, hetven és a halál közötti nyugdíjas áramlott a biztonsági sáv mellé. Míg a metró beérkezik a megállóhoz, azon jár az agyam, hogyan tudják milliméter pontosságra megítélni, hol kezdődik az a sáv, ahonnan már megszólal a hangosbemondó, miszerint "Kérjük, hagyják szabadon a biztonsági sávot". Ugyanis ez sosem következik be, az idősek viszont mindig mértanilag a lehető legközelebb nyomorognak a metróhoz.
Ahogy befut a szerelvény, a biztonsági sáv fogalma a türelem utolsó szikrájával együtt távozik a nyugdíjasok tudatából, és saját testi épségüket kockára téve még közelebb nyomulnak a - még mindig veszélyes sebességgel haladó - metróhoz. Végül a szerelvény megáll, és ezzel elkezdődik a kálvária - kiderült, hol fognak nyílni az ajtók. Az idősek szétszélednek, a lényeg, hogy mindenki befoglaljon magának egy nyílászárót úgy, hogy egyre maximum két fő jusson. Az ajtó nyílik, az utasok szállnának le, de nem. Az, hogy az idős úr és az idős hölgy - akik hozzám legközelebb állnak - felszállhassanak, mindennél fontosabb és sürgősebb. Mindennél. A szerencsétlen húszas éveiben járó srác az arckifejezéséből ítélve körülbelül harminc kilós utazótáskát cipel, és épp leszállna. Mi ez a kisnyugdíjasnak? Neki halaszthatatlan dolga van - egymás mellett, bácsi és néni, az ajtó teljes szélességében benyomulnak, a srácot hátra lökik, majd ülőhely-detektoruk segítségével ezredmásodpercek leforgása alatt leülnek, esetleg kiszemelik maguknak a potenciális helyfoglalót, aki előtt sóhajtozva, szenvedő arccal addig ácsorognak, amíg az át nem adja a helyét.
Második példa. A Deák Ferenc térnél felszálltam a kék metróra, és most éppen az ülőhelyek előtt és fölött végighúzódó fémcsőbe kapaszkodva várom, hogy beérjünk az Árpád hídhoz. A Lehel térhez érve már szinte várom a vásári komédiát, ami nem is marad el. Ahogy megállunk, a leszállni vágyók leszállnak, a felszállni vágyók pedig fel (kisebb-nagyobb fennakadásokkal, mivel a Lehel térnél - a piacnak köszönhetően - az átlagosnál nagyobb a hetven fölöttiek aránya). Már elhangzik a jól ismert mondat, "Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak", már valóban záródna is az ajtó, amikor az idős házaspár férfi tagja sugárhajtásra kapcsolva elkezd rohanni a csukódó ajtó felé. Egyértelműen látszik, hogy biztonságosan nem ér már be a kocsiba, vagy ha mégis, utána tipegő felesége valószínűleg lemarad. De ez mit sem számít, a bevásárlás utáni hazarohanás ugyanis kegyetlenül fontos.
Az idős úr vetődik, az ajtó teljes erőből rácsukódik. Bácsi küzd, ajtó kinyílik, nénike felszáll, idős úr büszkén mosolyog, megdörzsöli a vállát, majd elkezd beszélgetni élete párjával. Az ilyen esetek egyik legmulatságosabb része az, amikor körülnézek a kocsiban: én még annyi hajszál egyforma megrökönyödött arckifejezést életemben nem láttam. Mindenkin látszik, hogy ugyanaz foglalkoztatja őket: mi a fenének kellett a saját testi épségét kockára tenni? Egy csukódó metróajtó könnyedén csonttörést okozhat egy idős embernél, ráadásul nem a karját, vagy a lábát veszélyeztette éppen - ha valami törött volna, az a kulcscsontja lett volna. De bácsi és néni, mintha mi sem történt volna, fejenként egy-egy gurulós bevásárlószatyorral állnak a metrón, és beszélgetnek.
Harmadik példa. Elhagytuk a Dózsa György úti megállót, megpróbálok koncentrálni, és nem fent maradni a metrón - a következőnél ugyanis leszállok. Kivételesen sikerült ülőhelyhez jutnom, de felállni egyelőre nem áll szándékomban - az Árpád hídnál mindig legalább nyolcan-tízen lecsordogálnak ajtónként a szerelvényekről, elég lesz akkor felkelnem, amikor megálltunk, legalább biztosan nem esek el fékezéskor. Ez a nézet azonban a legkevésbé sem divatos az idősek körében. Egy nénike már akkor elindult a szerelvény ajtaja felé, amikor még csak a Dózsa György úti megállónál voltunk. Az utasok persze azt hitték, ott akar leszállni, és előzékenyen előre engedték. A nénike azonban annyira nagyon mégsem sietett, a szerelvény tovább indult, és ő még nem volt az ajtónál. Nem úgy az Árpád híd előtti fékezéskor.
Amint elkezd lassulni a metró, az idős hölgy vérszemet kap, és tolakodni kezd. Egy fiatal srácot majdhogynem feltaszít (honnan van ennyi ereje?!), aki rögtön meg is szólal: "Elnézést, de én is le fogok szállni". A nénike az - egyébként udvariasság tekintetében kifogásolhatatlan - megszólalást csak egy gyilkos pillantással díjazza, majd csak azért is előre furakszik, még két embert odébb lökdös (akik később szintén leszálltak az Árpád hídnál, de talán jobbnak látták csöndben maradni), és elsőként veti le magát a metróról a megállóban.
Különösebb kommentárt nem szeretnék fűzni a három történethez, amelyek egyébként mind megtörténtek, és nem is költöttem hozzá semmit. De ha valaki esetleg magyarázattal tud szolgálni, hogy az idős emberek miért vannak ennyire megkergülve itt Pesten (mert ez már szerintem az a kategória), az ne fogja vissza magát, ossza meg velem is. Értem én, hogy rohanó élet, meg minden, ez itt a főváros, ami sosem pihen, de mégis miért az idősek azok, akik mindenkit félretaszítva és embertársaikat figyelmen kívül hagyva tolakodnak? Utána pedig egymásnak panaszkodnak a mai pofátlan fiatalságról. Tisztelet a kivételnek.
