Nosztalgia

Az életemben újabban egyre meredekebb változások állnak be - erre tökéletes példa, hogy nemsoká elköltözünk innen, ebből a házból, ahol az életem legutóbbi megközelítőleg hét évét éltem. Mindezt azért hoztam fel, hogy egyfajta apropót kreáljak annak a nosztalgikus érzelemáradatnak, ami most következni fog. Ugyanis a költözés közeledtével felmerült bennem két másik hely is, ahova már sosem fogok visszatérni, vagy ha mégis, már nem lesz ugyanaz.

Az egyik ilyen hely a Széll Kálmán úti lakás, ahol 11 évet éltem le az életemből - ha jól emlékszem. Itt nőttem fel egy harmadik emeleti lakásban, a szüleimmel, a bátyámmal és később már hűséges tacskónkkal, Negróval is. A mondóka a mai napig bennem van, és furcsán, sajátosan, megnyugtatóan ismerősen cseng: "Széll Kálmán utca negyvenhat, harmadik emelet, tizenkettes ajtó".

Sosem felejtem el...

...amikor először fedeztem fel a kapucsengőn a kis lámpa gombot, amit megnyomva az összes név világítani kezdett. És persze a Fur Elise is nyilván ezért tartozik a kedvenceim közé - mert annyit hallgattam annak idején, hiszen ez volt a kapucsengőnk dallama.

...mennyi furcsa nevű emberke lakott a lépcsőház egyik lakásában, egymást felváltva. Óra Ingrid neve a mai napig előttem van, azzal az írással, ami a postaládáján szerepelt.

...Panni nénit, aki szegényem egy idősödő hölgyike volt az első emeletről, és rendszeresen bezárta az udvarra vezető ajtót. Mivel ezzel nemcsak azt akadályozta meg, hogy az udvaron keresztül betörjenek a lépcsőházba, hanem azt is, hogy a gyanútlan harmadik emeleti lakosoknak minden alkalommal vissza kelljen menniük a lakásba a kulcsért, édesanyám csakhamar sajátos tervvel állt elő. Az ajtó mellé felakasztotta a mi kulcsunkat egy szögre, egy sokatmondó üzenettel együtt, ami valahogy így hangzott: Arra az esetre, ha VALAKI becsukná az ajtót, és akkor is MINDENKI ki tudja nyitni. Panni néni egyébként rendszeresen csapkodta a falat a seprűjével, karmolásnyomok voltak a karján és folyamatosan kiabált valakivel, bár egyedül élt.

...az udvart, és hogy egyszer, amikor levittem Negrót sétálni, véletlenül rossz helyre akasztottam be a póráz kallantyúját, így elveszett a nyakából az a kis aranyszínű, két összefordított gyűszűre hasonlító valami, amiben volt egy kis fecni az elérhetőségeinkkel - arra az esetre, ha elkószálna a kis négylábú.

...a Németh családot, és főleg Alizt, akivel - természetesen - akkor voltam a legjobb viszonyban, amikor éppen költözni készültünk onnan. Emlékszem, hogy tőlük kaptam kölcsön a három régi kiadású Gyűrűk Ura kötetet, és hogy Aliz édesapja néha nagyon mogorva tudott lenni. Anyáék egy időben gyakran lejártak hozzájuk kártyázni.

...a gömb alakú kilincsünket, és hogy még előtte volt rendes kilincs is. Ezen furcsa benyomódások, karmolásszerű lenyomatok voltak, amikre nagy Aladdin-mániámban mindig azt mondtam, hogy Rádzsa rágta meg (tudjátok, a tigris).

...a kis ajtóablakot, amin keresztül látni lehetett, ha valaki felkapcsolta a lépcsőházban a villanyt, és különben is, ki lehetett nézegetni rajta az ajtón, annak kinyitása nélkül! Fantasztikus volt. De persze odakint mindig hideg volt, így hamar meg lehetett elégelni a nézelődést.

...a fürdőszobát, felújítás előtt és után. Felújítás előtt, a régi mosdókagylónál a jobboldali csapon kis bemélyedések voltak, hogy könnyen meg lehessen fogni. Az egyik ilyen bemélyedés sokkal tisztább és fényesebb (vízkőmentesebb) volt a többinél - ez volt a kedvencem. Minden egyes kézmosásnál jól megdörzsöltem, hogy szép fényes maradjon. Persze egy időben a többit is piszkáltam, hogy ne sértődjenek meg rám, és ne érezzék magukat elhanyagolva, de erről hamar leszoktam.

...mennyire gyűlöltem, ha a hajamat mosták, mert mindig rettegtem attól, hogy belemegy a víz, és főleg a sampon a szemembe. Télen mindig bent volt a hősugárzó a fürdőben, hogy ne fagyjunk halálra, miután kilépünk a kádból.

...amikor először kellett egyedül beszállnom a kádba. Előtte családostul bucsuban voltunk, és apa felült Kornéllal valami nagy, pörgős cuccra, aminek következtében iszonyatos izomláz lett apa karjában - mert olyan görcsösen kapaszkodott. Aznap nem tudott felemelni, és beletenni a kádba.

...hogy a pici őrláng mindig ott égett a fürdőben, és sosem értettem, hogy lehetnek ilyen felelőtlenek az emberek, hogy közvetlenül a kád mellé rakják az ilyen tüzes dolgokat, amikor bármikor belespriccelhet a víz. Éppen ezért mindig ügyeltem rá, hogy ne fröcsköljem le.

...a krokodilos akasztóra a folyosón lévő szekrénysor oldalán, és hogy a függöny mögött, ami a cipőket és a gázórát takarta el, mindig ott kattyogott az a számláló. Idegesítő volt.

...a barna, fából faragott kis oszlopszerű valamire, ami rendeltetését tekintve a fenti szekrénysort volt hivatott alátámasztani. Pedig ki lehetett húzni onnan, nem is volt túl nehéz, úgyhogy mindig feleslegesnek éreztem. Sosem dőlt le nélküle a szekrény.

...a nagyszobára, és arra a szürkés szőnyegre, amivel kapcsolatban évekig tévhitben éltem. Furcsa, félkörökkel és egyéb ívekkel tarkított mintája volt, és én teljesen meg voltam győződve róla, hogy ahogyan az ember rálép, felveszi a lábfej alakját a sok kis ív, és a sarokhoz valamint a lábujjak köré helyezkedik egy-egy félkör.

...a piros kanapéra, aminek furcsán kemény volt a karfája, durva az anyaga, de ha betegek voltunk, mindig azon feküdtünk. És chipset ettünk.

...a fa lambériára, ami beborította a szoba egyik falát.

...a lenyithatós szekrényre, ami valóságos kincsesláda volt, nagyon kellemes illatokkal, sok apró csecsebecsével.

...a cseresznyés pizzára, azaz arra a lapos párnaszerűségre, ami az erkélyen lévő (lila és fekete) széken volt.

...a két nyírfára az udvaron, amiknek a csúcsai még a harmadik emeleti lakásunk erkélyénél is magasabbak voltak.

...hogy a WC ajtajára belülről Magyarország térkép volt ragasztva, amit később egy horoszkópszerű karika váltott le a csillagjegyekkel és elemeikkel.

...a kis kamraszerű helyiségre, a narancssárga függönyre, és hogy a hűtőn egy gyógyszercéges, mágneses üzenethagyó tábla volt felrakva, amire előszeretettel rajzolgattam.

...a pici konyhánkra, hogy alig lehetett elférni mögöttem vacsoránál, és hogy reggel mindig arra a hangra ébredtem, ahogy a kis csokis bogyók beleömlöttek a fehér, négyszögletű, műanyag tányérba. Csokit csak vacsora után ehettünk, a TV alatti szekrényben tartották őket anyáék.

...a régi, kék alapon fehér pöttyös konyhabútorra, és hogy mennyire furcsa volt az új.

...a bátyámmal közös szobánkra, a zöld és a bordós-vöröses függönyre is. A sárga szekrényem tetejét csak akkor értem el, ha felálltam az ágyam fejrészére, ami egy kemény falap volt, azaz nem volt kellemes élmény. Ennek a szekrénynek a tetején trónolt két persiles dobozban az összes kindertojásból kihalászott játékunk. És néha odaraktam azokat a pegazusokat is, amiket anya csinált nekem, ha elég sokáig nyüszítettem értük - a műanyag pacijaimra papírból kivágott szárnyakat ragasztott.

...a barna szekrényre a szobánk végében, a rengeteg nyakkendőre az ajtaján, és a pokémonos poszterre.

...a régi tapétára ebben a szobában, amin volt egy csík macikkal és lufikkal, amik púposak voltak és nagyon nagy élvezet volt nyomkodni őket.

Kicsit félek tőle, hogy ezeket majd elfelejtem egyszer, vagy hogy ez a ház, amiben most ülök, egyszer ugyanilyen emlékfoszlány-kupac marad csak számomra.

Generációk Közötti Grand Canyon

Egyre többet, és egyre fiatalabb felnőttektől (lassan gyerekektől is) hallom azt az ominózus mondatot, aminek említésére a tizenévesek többsége vehemens tiltakozásba kezd, a tisztelendő kivételek rétege pedig szomorú fejcsóválásba: "Ezek a mai fiatalok".

Tisztán emlékszem még arra az érzésre, ami pár évvel ezelőtt kerített hatalmába, valahányszor megütötte a fülemet ez a pár szó. Jellemzően nyolcvan és a halál között (elnézést) lézengő idős hölgyek szájából hallottam ilyesmit, buszon ülve, vagy a buszmegállóban, vagy bárhol az utcán. Idegesített, mert a fiatalságnak azon rétege, akiket én ismertem, sehogyan sem passzolt abba az ősbunkó, tájparaszt és ösztönből tahó társaságba, akiket azok az idősödő hölgyek a szavaikkal illettek. Most viszont be kell látnom, hogy azoknak a kendős asszonykáknak bizony igazuk volt. Valamelyest.

Két példán keresztül szeretném illusztrálni ezt a pálfordulást, amit a hozzáállásom produkált az elmúlt időszakban. Bár ez a fordulat nem új keletű, csak most jutottam el odáig, hogy monitorra vessem a gondolataimat.

Amikor első osztályos kisiskolás voltam, még külön épület volt fenntartva a Neumann János Általános Iskolában az első két évfolyamnak. Számomra az iskolások világa elsősökből és másodikosokból állt. A tanárokat - természetesen - ösztönösen tiszteltem, mindig szót fogadtam és eszembe sem jutott lázadozni. Ez talán még ma is jelen van pár helyen, bár nem divat, abban biztos vagyok. De én arra az érzésre is tisztán emlékszem, ami akkor töltött el, amikor a másodikos kisiskolásokra néztem. Őket is tiszteltem! Minden vágyam volt, hogy egyszer én is olyan nagy és okos legyek, mint ők. Ha szembejött velem valamelyikük a folyosón, utat engedtem neki, és bármennyire is furcsának tűnik, mindkét évfolyam tudatában volt ennek a korai hierarchikus állapotnak - mégsem használta ki senki, nem voltak piszkálódások, senki nem csúfolta a másikat azért, mert fiatalabb volt nála. Elfogadtuk a rendszert olyannak, amilyen volt.

Ahogy harmadikos lettem, átkerültem az iskola nagyobbik épületébe. Persze megint én voltam a legkisebb, és ez ugyanolyan következményekkel járt, mint azelőtt. A nyolcadikosok számunkra nem is emberi lények voltak, inkább valami távoli bolygóról érkezett idegenek. Rájuk nézni is csak csodálattal mertünk, nem hogy meg is szólítsuk őket. Némelyiküket félelemből, a legtöbbjüket tiszteletből, de nem mertük. A tanárok pedig továbbra is mindenen felül álltak.

Ahogy persze a serdülőkor küszöbére lépett az osztály, és az egész évfolyam, a tanárok mindenhatóságát már kétségbe vontuk, de csak annyira, amennyire a felismerés, miszerint ők is csak emberek, kényszerűvé tette. Az iskola végzősei is veszítettek valamennyit glóriájukból és isteni fényükből, de még mindig ők álltak a piramis tetején.

Amikor a tanárainkat néhanapján meglátogatták volt tanítványaik, akik már gimnazisták voltak - az az érzés semmihez nem volt fogható. Olyan volt az egész csapat, mintha egy különösen egzotikus állatot láttunk volna. Egy nálunk évekkel idősebb, sokkal okosabb és tapasztaltabb diákot láttunk, aki mosolyogva és kötetlenül beszélgetett az általunk annyira tisztelt vagy éppen félt tanárral, aki a diák jelenléte miatt még a tanórát is félretette. Számunkra ez volt a világ nyolcadik csodája. Egy hús-vér gimnazista. Hűséges kiskutyákként csüngtünk ezeknek a középiskolásoknak minden egyes szaván. Ahogy elmesélték, melyik volt az ő osztálytermük, és hogy akkor még mások tanítottak az iskolában, vagy hogy ugyanaz volt a takarítónő. És persze meséltek nekünk a gimnáziumról, az órarendjükről, hogy mennyit kell tanulni és hogy nemsokára érettségiznek. Úgy éreztük magunkat, mintha megint az óvodában ülnénk a meseszőnyegen, és az óvónő csodás, távoli tájakról mesélne nekünk.

A tiszteletet - a magam részéről - otthon is megtanultam. Mindig elvárták tőlem, hogy tiszteljem a nálam idősebbeket, és bár sosem fenyítettek, vagy büntettek, ösztönösen követtem ezt az utat. Hiszen a szüleimtől is ezt láttam - tisztelték a saját szüleiket. Édesapám például a mai napig magázza a nagymamámat, és a nagypapámat is magázta, amíg élt.

Mindezek után az élmények után igazán mellbevágó volt, amikor gimnazistaként mi mentünk vissza az általános iskolánkba. Ahogy beléptünk a régi, jó öreg osztálytermünkbe, nekünk alig derékig érő, démonarcú kis ördögporontyok estek nekünk, hogy ugyan már, mi a fenét keresünk mi itt, és húzzunk el jó messzire. Természetesen mindezt változatos, ámbár nem túl szalonképes kötőszavakkal teletűzdelve.

Alig lehettek ötödikesek, és hogy reagáltak egy gimnazista jelenlétére? Hát sehogy. Így: kikergették őket a teremből. Persze később a tanáraink is (kénytelen-kelletlen) egyetértettek velünk abban, hogy ők már nem olyanok, mint amilyenek mi voltunk. Ebben az időszakban kezdett tudatosulni bennem, hogy bizony, azok a gyerekek, akik utánunk születtek és nőnek fel, már nem olyanok lesznek, mint amilyenek mi vagyunk.

Pár nappal ezelőtt moziban voltam az egyik barátnőmmel. Okos döntés volt-e részünkről vagy sem, a Jégkorszak 3. részét néztük meg - amit a kamarateremben adtak. Persze azt már idejekorán sikerült konstatálni, hogy mi vagyunk az egyetlenek tíz és húsz év között. A nézősereg maradékát a tíz év alatti kisgyerekek és harminc feletti szüleik alkották.

Az ismétlődő gyerekkacaj és az álmélkodó bekiabálások még elviselhetőek lettek volna. Azonban mögöttünk egy olyan család foglalt helyet, amihez hasonlót sem láttam (hallottam) még soha. Anyuka és apuka közrefogta csemetéjüket, egy eleven kissrácot, és bizony a filmnél sokkal inkább meghökkentőbb műsort produkáltak mögöttünk.

Nem egy olyan gyerek volt, aki néha-néha a kelleténél hangosabban kiáltotta be az egyértelműt (például amikor a vetítővásznat három tojás foglalta el, egyikük olyan csodálkozással kiáltott fel [Tojás!], mintha négyfejű csibét látna tigrisre vadászni), de a mögöttünk ülő kisfiú olyan folyamatosan és olyan hangosan beszélt, hogy semmit nem lehetett hallani a filmből. Sőt! Furcsán hangozhat, a szülők még elviselhetetlenebbek voltak. Nemhogy csitították volna szerelmük gyümölcsét, esetleg érveltek volna valami olyasmivel, hogy nem csak ők vannak jelen, és mások is szeretnék hallani a filmet - nem. Saját fiukat megszégyenítő hangerővel kiabálták be saját gondolataikat - amelyeknek legalább a fele orbitális nagy baromság volt. Elnézést, de tényleg így van.

A kissrác értelmi szintje láthatóan (és hallhatóan) nem ütötte meg az életkorához képest elvártat, és bizony nem volt nehéz kitalálni, kiknek is köszönhető ez. Az anyuka teljes meggyőződéssel állította a csontokról, hogy fagyökerek, az apuka pedig a NASA munkatársait túlszárnyaló meggyőződéssel állította, hogy az űrhajókról kilövésük után a hajtómű válik le. Tanul a gyerek.

Ezek mellett a dolgok mellett még elmentem volna, nem lehet mindenki a végletekig művelt, és nem akarhatja mindenki, hogy a csemetéje tisztelettudó legyen, és gondok nélkül illeszkedjen be a társadalomba. Mindenkinek a szíve joga. De. Amikor azt a mondatot hallottam az édesanyától, hogy "Az meg mi a franc?!" egy kicsit kirázott a hideg, de túlléptem a dolgon. Amikor viszont saját gyermekéhez képest is nagy hangon felkiáltott, hogy "Hát ez kurva nagy!!", már komolyan felment bennem a pumpa.

Ha a saját gyerekét így neveli, ilyen kifejezésekre tanítja és minden vágya, hogy olyan mocskosszájú söpredék legyen belőle is, mint azokból a kis ördögfiókákból a volt osztályfőnököm új osztályában - ám legyen. De hogy egy koncerthangfalat meghazudtoló decibelekkel kiabálja be a kisgyerekekkel teletömött kamaraterem légterébe, hogy valami "kurva nagy", na ahhoz már pofa kell.

A film végére vált világossá, hogy mi is okozhatja azt, hogy az engem követő generációk, sőt, a nálam egy-két évjárattal fiatalabbak olyanok, amilyenek: a szülők. A nevelés. Nem tudom mi a különbség az én szüleim között, akik a negyvenes éveik végén járnak, és annak a kissrácnak a szülei között, akik a harmincas éveikben vannak. Tényleg nem tudom, mi készteti őket arra, hogy semmi erőfeszítést ne tegyenek. Hogy ne akarják, hogy a gyermekük értékes és intelligens ember legyen. Egy biztos: én nem így fogom nevelni a sajátjaimat.