Csak okosan!

Még mielőtt álszentséggel vádolna bárki, rögtön az elején - még a téma meghatározása előtt, ez igen! - leszögezem: nem vagyok szentéletű ember. Bizony előfordult már, hogy puskáztam dolgozatnál, vagy vizsgán (bár másokhoz képest ritkán űzöm ezt az ipart, egyszerűen mert félek, hogy lebukok), vettem már igénybe szemtengelyferdülés veszélye mellett a padtársam segítségét is, magyarul csaltam már életemben, no. Ezzel azt hiszem sikerült is kicsit leszűkíteni, miről szeretnék most írni, de hogy még konkrétabb legyek, hozzátenném: okostelefon.

Nem fogom azt a részét erőltetni a dolognak, hogy a készülék most már okosabb a felhasználónál, mert ha belegondolunk, eddig is rengeteg olyan kütyüt használtunk mi homo sapiens sapiensek, amik valójában jóval túlnőttek a képességeinken. Elég a felső árkategóriás fényképezőgépekre gondolni, amelyekkel mondjuk csodálatos képeket lehetne készíteni a megfelelő technikai tudás birtokában, a felhasználók nagy része mégis csak két gombot használ rajta, a bekapcsoló/kikapcsolót, és a kioldó gombot.

Rögtön rá is térek inkább a lényegre. Egyre gyakrabban, de tényleg szemérmetlenül növekvő mennyiségben látok mostanában olyanokat, akik okostelefonnal vizsgáznak. Ez nyilván nem minden tantárgynál, és főleg nem minden karon nyújt segítséget, de mint mindig, most is csak a saját környezetemet tudom szemlélni, úgyhogy: bölcsészek. Mi tagadás, a tantárgyaink nagy része olyan anyagot ad le és kér számon, amely fellelhető valahol az internet rejtekén. (Értelemszerűen itt most nem a nyelvi készséget mérő vizsgákra gondolok.) Nem kell matematikai számolásokkal és fizikai képletekkel bajlódnunk, amire már nehezebb lenne ráuszítani egy keresőmotort, így potenciális veszélyforrássá váltak a szuperintelligens kütyük.

Kimondom nyíltan: boldog-boldogtalan az okos kis telefonokkal csücsül be mostanság a vizsgákra. Nem is feltétlenül sajáttal, hiszen ha még nincs keret rá, megy a kölcsönkéregetés is. (No meg a csoportmunka és a szemtengelyferdülés továbbra is opció.) Minél nagyobb a létszám a vizsgán, annál nagyobbak az esélyek: hiába igyekeznek osztódni a kedves felügyelő tanárok (már amelyik notórius figyelő), egyszerre 100+ diák pad alatt matató mancsára ők sem tudnak figyelni. Megy tehát a gombnyomkodás, legtöbb esetben meg inkább az érintőkijelző-tapicskolás. "Tud a gyerek."

Hogy miért zavar? Nem kell különösebben önzetlen szándékúnak tartani engem, egyáltalán nem vagyok az. Nem zavar, hogy az ilyen diákot mondjuk államvizsgán megrántják, mert ott nem fog tudni csalni. Vagy ha valahogy átrugdossák, nem lesz használható tudás a kezében. Vagy ha valahol állást talál, rövid időn belül szembesül vele, hogy mégiscsak tanulni kellett volna az alatt a pár évnyi egyetem alatt, mert semmi hozzáértést nem birtokol a saját "szakterületén" belül. Mindez engem nem zavar, hiszen nem a saját boldogulásomról van szó. (Egocentrikusnak lenni jó dolog.)

Aki erre azzal válaszol, hogy az egyetemen megszerzett tudás hasztalan, sőt a diploma sem jó semmire, mert még WC-papírnak is túl kemény, azt megkérném alássan, hogy hagyja ott az egyetemet de most azonnal, főleg így a keretszámcsökkentések után, mert olyanoktól veszi el a támogatott helyeket, akik esetleg értékelnék a lehetőséget. Ámen. :D

Tehát. Az zavar, hogy van olyan, aki minden erejét bevetve, éjt nappallá téve becsületesen tanul egy vizsgára, és mégis két jeggyel jobbat kap nála az, aki kecses ívben ürített az egészre a félév során, de van egy okostelefonja. (Sőt ismétlem, nem is biztos, hogy neki van. Valaki havernak legyen, az a lényeg.) Nem a pedantéria mondatja ezt velem, mert elárulom, nekem is csak másodlagos motiváció a saját lelkem megnyugtatása akkor, amikor ezerrel tanulok. Ösztöndíj! Igen, anyagias alkat vagyok, és komoly vonzerő számomra, hogy igenis megkapom a "jutalmat", amiért gürizek. (Bár válság van, de valamennyit azért még mindig kapunk.) És lehet, hogy sokaknak az a pár ezer forint nem oszt, nem szoroz, de nekem szoroz is meg oszt is, sőt hatványoz meg faktoriálisnak is elmegy, et cetera. (Ezzel ki is merítettem a matematikai szakszókincsemet, azt hiszem.)

Szerencsére nem minden vizsgán lehet így megoldani a problémát, hála a jóságos égnek. Szóbelin például kapásból nehéz elkezdeni feltűnésmentesen okostelefonozni (bár én már semmin sem lepődöm meg), és a fentebb már említett nyelvórákkal kapcsolatos vizsgáknál is nehéz a kütyüre hagyatkozni. No meg persze fennáll az eset, hogy kis létszámú teremben sok lelkes, szemfüles tanár korzózik. Na meg vannak olyan tárgyak is, amelyeknél a kérdésekre egyszerűen nincs válasz az interneten, se a jegyzetben, se a tankönyvben. (Khhhkhhhmamerikaikultúrakhhhhm köhh.) Tehát egy egész szakot végigcsinálni okostelefonnal még azért nagy kihívás.

És, most jöjjön egy kis tompítás, mert az eddigiek elég élesre sikerültek. (Azt hiszem, az írásaim egy része - főleg a vádaskodók - így épülnek fel, majd megfigyelem :D) Igenis vannak olyan tantárgyak, amelyek vagy teljességgel haszontalanok, vagy pedig teljességgel haszontalanok. Bölcsészként tudom, hogy a legtöbb sorstársamat ki lehet kergetni a világból azzal az egy szókapcsolattal, hogy "alapozó tárgy". Nekem annak idején szerencsém volt, mert minden bölcsészeti alapozó tárgyam - szerintem - könnyen teljesíthető volt, még ha egyik-másik kicsit unalmasnak is tűnt tanulás közben. De tudom, hogy ez nem mindenhol működik így.

Ha a szakterülethez semmilyen szinten sem kapcsolódó, indokolatlanul irdatlan mennyiségű lexikális adathalmazt próbálnak lenyomni az egyszeri hallgató torkán alapozó tárgy címén, áldásom rá, csaljon. (Hozzátenném, az tényleg nagyon ritka, hogy egy alapozó tárgy teljes mértékben felesleges és haszontalan legyen.) Bár még itt is fennáll az esélyegyenlőség problémája, de ez másik lapra tartozik, és más csalási módszereknél is fennállhat. Tehát vannak helyzetek, amikor én is elgondolkoznék rajta, megéri-e gürizni.

A lényeg igazából csak annyi, hogy kiírtam magamból :D Semmilyen nagystílű következtetést nem szeretnék levonni ebből az egészből, például nem szeretnék utalni rá, hogy egyre butábbak az egyetemisták is (miért utalnék rá? le se írom), vagy hogy itt is csak romló tendenciát tapasztalok a csökkenő életkorral (minek utalnék vissza egy előző, generációs szakadékot tárgyaló írásomra? ugyan), sőt egyéb hangzatos célzásokat sem szeretnék tenni arra, hogy minél okosabb a telefon, annál bugyutább a felhasználó (minek tennék ilyesmit). Szóval kidühöngtem magam, nincs végkövetkeztetés, köszönöm a figyelmet! ^^

A HP jobb mint a Twilight, a túrós palacsinta jobb mint a csavarhúzó

A példa talán túlzó, de a lényeg azt hiszem egyértelmű: ne hasonlítgassunk egymáshoz olyan dolgokat, amelyek nem egy kategóriába esnek. Előre leszögezném, az Alkonyat és a Harry Potter könyveket is olvastam, az eddig megjelent filmeket is láttam (kivéve a legutolsó Harry Pottert), és szeretem mindkettőt. (Főleg a könyveket.) Nem akarom védeni se egyiket, se másikat, az írásom apropója mindössze annyi, hogy ismét háborogjak egyet.

Gondolom mindenki találkozott már az interneten rendkívül elmés összehasonlításokkal, az esetek 99%-ában természetesen(?) a Harry Potter szereplők, események, karakterek, stb. javára. Hermione egy hős, Bella csak nyüszít. (Vagy éppen Ginny a hős, Bella meg nyüszít.) Az Alkonyat könyvek nyálasak, a Harry Potter viszont király. A Harry Potter trió (Harry, Ron és Hermione) menő, az Alkonyat trió (Bella, Edward, Jacob) gáz. Igazán nyomós érvek, mondhatom.

Mi is tulajdonképpen az Alkonyat? Egy romantikus történet, ahol a hangsúly elsősorban a szereplők érzelmein és a gondolatain, vívódásain, belső harcain van. Hogy mindemellett "akciójelenetek" és egyéb mozivászonra inkább illő részletek is vannak, az csak hab a tortán. Mi a Harry Potter? Egy kitalált világ talán legnagyobb krízisét leíró történet, egy valóságos háború tudósítása, amely emellett tele van varázslatos elemekkel, nevettető epizódokkal, és mellékesen az utolsó könyvekben romantikus szálak is megjelennek. Persze, hogy az Alkonyat "nyálasnak" tűnik a Harry Potterhez képest.

A célközönség is - éppen a fentebb leírtak miatt - eltér. Amikor Rowling elkezdte írni a Harry Potter köteteket, nem ugyanazt a korosztályt és nem ugyanazt az érdeklődési körű embercsoportot célozta meg, mint amikor Stephenie Meyer úgy döntött, papírra veti az álomképe köré formálódó történetet. Persze az író általában csak ír, és nem dönti el az alkotást megelőzően, hogy hánytól hány éves korig olvashatják majd a művét - de a végső termék, maga a könyv és a történet úgyis másokat fog megszólítani.

Tudom, hogy a túrós palacsinta és a csavarhúzó túlságosan elrugaszkodott példa volt. Tudom, hogy ha azt írnám "Hasonlítsátok össze Darren Shan írásait Müller Péter könyveivel!", még az is túlságosan sarkított lenne. Tisztában vagyok vele, hogy az Alkonyat és a Harry Potter azért mégiscsak közelebb állnak egymáshoz. De annyira sajnos mégsem, hogy hasonlítgatások alapját képezzék.

Harry Pottert akkor olvasok, amikor el akarok veszni egy másik világban. Amikor azt akarom, hogy magával ragadjon a varázspálcák, durrfarkú szurcsókok, Bogoly Berti féle mindenízű drazsék és csiklandozásra kilinccsé alakuló festett csendélet-körték világa. Amikor el akarom hinni pár órára, hogy akár én is beülhetnék a Teszlek Süveg alá, járhatnék kviddics meccsekre szurkolni, aggódhatnék az RBF és RAVASZ vizsgák miatt, írhatnám a méterhosszú mágiatörténet dolgozatokat és bolyonghatnék másfél óráig céltalanul a Roxfort szürke kőfalai között, pedig csak a klubhelyiségemet keresem.

Alkonyatot akkor olvasok, amikor együtt akarok sírni és nevetni Bellával. Amikor részese akarok lenni egy szerelemnek, ami puszta létezésénél fogva egyszerre tud értelmet adni az addig szürke életemnek, és látszólagos megszűnésével tönkre is tudja tenni azt, megfosztva minden céltól és törekvéstől. Amikor olyan vámpírokról akarok olvasni, amilyenekről nem olvastam már tizennégy különféle - állítólag egyedi - regényben. Amikor el akarom hinni, hogy egy ember szemében tökéletes lény beleszerethet szinte földöntúli mértékben egy hétköznapi lányba. Igen, egy hétköznapi lányba, aki nem kapott meghívót a Roxfortba, nem ő a legtehetségesebb és legokosabb az évfolyamában, és nem hiszi mindenki születésétől fogva, hogy ő a kiválasztott, aki egyszer még megmenti a világot.

Hogyan jutott bárkinek eszébe kijelenteni, hogy az egyik jobb, mint a másik? A maga nemében mindkét történet érték. Mindkét történet elvarázsol és egy kicsit kiránt a szürke hétköznapokból, mert ez egy regény "dolga". Nem azt mondom, hogy mindkettőt szeretni kell - teljesen természetes, hogy rengeteg embernek tetszik az egyik, de nem tetszik a másik. Ha engem megkérdeznétek, melyiket olvasnám most szívesebben, nyilván tudnék válaszolni. De az indokom nem az lenne, hogy mert ez jobb mint az. Hanem mert ehhez most éppen több kedvem van, mint ahhoz. Lehet dönteni túrós palacsinta és csavarhúzó között is, attól függ, éhes vagy-e, vagy éppen a távirányítóban akarod kicserélni az elemet. (És nagyon gagyi a távirányítód, mert csavarhúzó kell hozzá.) De attól még, hogy éhes vagy, és éppen nem kell semmihez csavarhúzó, a túrós palacsinta nem lesz jobb a csavarhúzónál.

Igazából nehezen tudom elképzelni, hogy különösebben sok fiú/férfi lenne oda az Alkonyat filmekért/könyvekért. Ez egy romantikus történet, lássuk be. Csöpög a nyáltól, a karakterek szenvednek, sápítoznak, valós érzéseik vannak, még szerelmi háromszög is tolakodik a képbe - ráadásul a félmeztelen férfiak aránya elsöprő a félmeztelen nőkéhez képest. A Harry Potter sokkal inkább uniszex. Annyi romantika van benne, amennyi fölött az érdektelen férfi olvasó/néző viszonylag könnyen elsiklik. De van benne csihi-puhi, vizuális effektek (mármint a filmekben), vicces jelenetek és feszültség is.

Lehet utálni az Alkonyatot, csak nyugodtan. Én is utálok bizonyos könyveket. De még soha nem jutott eszembe 5000 pixel hosszú, viccesnek szánt (de valójában inkább szegénységi bizonyítványként szolgáló) képsort készíteni arról, hogy a Büszkeség és balítélet sokkal jobb a Vampire klánregényeknél. De ugyanezt a bejegyzést akár a Gyűrűk Ura és a Harry Potter kapcsán is megírhattam volna, ezt a hasonlítgatást is legalább annyira alaptalannak érzem. De most inkább erre került sor :)

Szóval túróspalacsintára fel! Mert még működik a távirányító.

Sugárhajtással nyolcvan és a halál közt

Ennek a gondolatmenetemnek két apropója van, de mivel egyrészt témájukban kapcsolódnak, másrészt önálló írásnak az egyik rövid lenne, úgy döntöttem, egyben teszem közzé a kettőt. Nevén nevezve a gyerekeket, először is szeretném kifejezni csodálatomat - amióta itt élek Budapesten, rájöttem, hogy a nyugdíjas/idős korosztályhoz semmiképp sem köthető a "lassú" melléknév. Semmilyen formában. Másodszor pedig az effajta hozzáállás túlkapásairól lesz szó.

Gyanútlan vidékiként érkeztem Budapestre körülbelül fél évvel ezelőtt, a nyár kellős közepén. Az első, amit konstatáltam, természetesen az oly sokat emlegetett fővárosi tempó volt. Itt mindig mindenki siet, és ezzel nem túlzok különösebben nagyot. A legnagyobb meglepetés mégis akkor ért, amikor szembesültem vele: ez alól a nyugdíjaskorúak sem kivételek. Úgy szedik a lábukat, nénik is és bácsik is, hogy néha komolyan úgy érzem, én valójában cél nélkül andalgok a városban, és csak véletlenül lyukadok ki az egyetemnél - ők azok, akik valóban céltudatosan közlekednek.

Jó pár alkalommal valósággal elszégyelltem magam, ugyanis az idős hölgyek és urak (de főleg hölgyek, kis gurigázós bevásárlócumóval) afrikai sprintelőket megszégyenítő tempóval téptek át a zebrán - magyarul lehagytak. Pedig én is siettem! Az első ilyen alkalomra még az ideköltözésem utáni első hetekben került sor, amikor is úgy döntöttem, átmegyek a Váci úton. Keresztben, a zebrán. Aki ismeri nagyjából a várost, tudja, hogy ez nem kis elhatározás egy (vidéki) gyalogos részéről, hiszen a Váci út kapásból olyan széles, hogy a közepén járdasziget van (legalábbis a mi egykori lakásunknál), és két gyalogosoknak szánt közlekedési lámpát figyelve lehet csak átkelni rajta teljes szélességében. Természetesen a lámpák úgy vannak összehangolva (ki tudja miért?), hogy egyik irányban az indulástól a túloldalra való megérkezésig körülbelül 8 másodperc áll a gyanútlan sétáló rendelkezésére. Mivel én ezzel akkor már tisztában voltam, igen szapora léptekkel indultam el a zebrán - erre mit látok? Nyolcvanöt körüli, hófehér hajú, kendővel bekötött fejű idős nénike úgy szalad el mellettem, hogy az otthonkája csak úgy lobog utána! Mire én átértem a Váci út túloldalára, ő már húsz méterrel előttem suhant.

Eljött tehát a tiszteletnyilvánítás ideje. A legfontosabb, amit ez a történet emberileg adott nekem, az egy - láthatóan alaptalan - sztereotípia cáfolata. Az idősek ugyanis csak vidéken döcögnek olyan tempóval, hogy ha lassabban mennének, már hátrafelé sétálnának. Mellesleg a fővároson kívül, tapasztalataim szerint, ez a biciklis nyugdíjasokra is igaz, akikkel kapcsolatban máig egyetlen kérdés foglalkoztat: olyan hihetetlenül lassan tekerve mégis hogyhogy nem dőlnek el?! (Képzettársításaim láncolatát folytatva: amikor én kerékpározni tanultam, örökös gondot okozott, hogy a nagyszüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy lassan menjek, nehogy megüssem magam, én viszont minél gyorsabban igyekeztem tekerni, ugyanis úgy nem dőltem el oldalra... A vidéki idősek ezt a fizikai törvényt látványosan semmibe veszik.)

Most azonban áttérek másik témámra: a túlságosan siető idősekre. Ez az én megfigyeléseim szerint szintén elsősorban a fővárosra koncentrálódó jelenség, de korántsem annyira kizárólagosan, mint az előző témám. Valójában a tiszteletre méltó tempóval száguldozó és az idegesítően siető nyugdíjasok között talán egy különbség van: a tömegközlekedési eszköz. Ugyanis az idősek hajlamosak vérszemet kapni, és önzőségüktől hajtva senkire nincsenek tekintettel, amikor meglátnak egy közeledő metrót/buszt/villamost/trolit/hévet.

Első példa. Békésen ácsorgok a Stadionok metrómegállónál, várom az ominózus tömegközlekedési eszközt, legalább harmincadmagammal, és közben az mp3-lejátszómat babrálom. Egyszer csak megérzem a "metró szelét", reménykedve felnézek, de az alagútból semmit nem látok: az alatt a tizedmásodperc alatt, amíg a hűsítő szellő információja elért az agyamig, majd ez mozgásreakciót kiváltva a fejem felemelésére késztetett, ez alatt a tizedmásodperc alatt ugyanis legalább hat főnyi, hetven és a halál közötti nyugdíjas áramlott a biztonsági sáv mellé. Míg a metró beérkezik a megállóhoz, azon jár az agyam, hogyan tudják milliméter pontosságra megítélni, hol kezdődik az a sáv, ahonnan már megszólal a hangosbemondó, miszerint "Kérjük, hagyják szabadon a biztonsági sávot". Ugyanis ez sosem következik be, az idősek viszont mindig mértanilag a lehető legközelebb nyomorognak a metróhoz.

Ahogy befut a szerelvény, a biztonsági sáv fogalma a türelem utolsó szikrájával együtt távozik a nyugdíjasok tudatából, és saját testi épségüket kockára téve még közelebb nyomulnak a - még mindig veszélyes sebességgel haladó - metróhoz. Végül a szerelvény megáll, és ezzel elkezdődik a kálvária - kiderült, hol fognak nyílni az ajtók. Az idősek szétszélednek, a lényeg, hogy mindenki befoglaljon magának egy nyílászárót úgy, hogy egyre maximum két fő jusson. Az ajtó nyílik, az utasok szállnának le, de nem. Az, hogy az idős úr és az idős hölgy - akik hozzám legközelebb állnak - felszállhassanak, mindennél fontosabb és sürgősebb. Mindennél. A szerencsétlen húszas éveiben járó srác az arckifejezéséből ítélve körülbelül harminc kilós utazótáskát cipel, és épp leszállna. Mi ez a kisnyugdíjasnak? Neki halaszthatatlan dolga van - egymás mellett, bácsi és néni, az ajtó teljes szélességében benyomulnak, a srácot hátra lökik, majd ülőhely-detektoruk segítségével ezredmásodpercek leforgása alatt leülnek, esetleg kiszemelik maguknak a potenciális helyfoglalót, aki előtt sóhajtozva, szenvedő arccal addig ácsorognak, amíg az át nem adja a helyét.

Második példa. A Deák Ferenc térnél felszálltam a kék metróra, és most éppen az ülőhelyek előtt és fölött végighúzódó fémcsőbe kapaszkodva várom, hogy beérjünk az Árpád hídhoz. A Lehel térhez érve már szinte várom a vásári komédiát, ami nem is marad el. Ahogy megállunk, a leszállni vágyók leszállnak, a felszállni vágyók pedig fel (kisebb-nagyobb fennakadásokkal, mivel a Lehel térnél - a piacnak köszönhetően - az átlagosnál nagyobb a hetven fölöttiek aránya). Már elhangzik a jól ismert mondat, "Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak", már valóban záródna is az ajtó, amikor az idős házaspár férfi tagja sugárhajtásra kapcsolva elkezd rohanni a csukódó ajtó felé. Egyértelműen látszik, hogy biztonságosan nem ér már be a kocsiba, vagy ha mégis, utána tipegő felesége valószínűleg lemarad. De ez mit sem számít, a bevásárlás utáni hazarohanás ugyanis kegyetlenül fontos.

Az idős úr vetődik, az ajtó teljes erőből rácsukódik. Bácsi küzd, ajtó kinyílik, nénike felszáll, idős úr büszkén mosolyog, megdörzsöli a vállát, majd elkezd beszélgetni élete párjával. Az ilyen esetek egyik legmulatságosabb része az, amikor körülnézek a kocsiban: én még annyi hajszál egyforma megrökönyödött arckifejezést életemben nem láttam. Mindenkin látszik, hogy ugyanaz foglalkoztatja őket: mi a fenének kellett a saját testi épségét kockára tenni? Egy csukódó metróajtó könnyedén csonttörést okozhat egy idős embernél, ráadásul nem a karját, vagy a lábát veszélyeztette éppen - ha valami törött volna, az a kulcscsontja lett volna. De bácsi és néni, mintha mi sem történt volna, fejenként egy-egy gurulós bevásárlószatyorral állnak a metrón, és beszélgetnek.

Harmadik példa. Elhagytuk a Dózsa György úti megállót, megpróbálok koncentrálni, és nem fent maradni a metrón - a következőnél ugyanis leszállok. Kivételesen sikerült ülőhelyhez jutnom, de felállni egyelőre nem áll szándékomban - az Árpád hídnál mindig legalább nyolcan-tízen lecsordogálnak ajtónként a szerelvényekről, elég lesz akkor felkelnem, amikor megálltunk, legalább biztosan nem esek el fékezéskor. Ez a nézet azonban a legkevésbé sem divatos az idősek körében. Egy nénike már akkor elindult a szerelvény ajtaja felé, amikor még csak a Dózsa György úti megállónál voltunk. Az utasok persze azt hitték, ott akar leszállni, és előzékenyen előre engedték. A nénike azonban annyira nagyon mégsem sietett, a szerelvény tovább indult, és ő még nem volt az ajtónál. Nem úgy az Árpád híd előtti fékezéskor.

Amint elkezd lassulni a metró, az idős hölgy vérszemet kap, és tolakodni kezd. Egy fiatal srácot majdhogynem feltaszít (honnan van ennyi ereje?!), aki rögtön meg is szólal: "Elnézést, de én is le fogok szállni". A nénike az - egyébként udvariasság tekintetében kifogásolhatatlan - megszólalást csak egy gyilkos pillantással díjazza, majd csak azért is előre furakszik, még két embert odébb lökdös (akik később szintén leszálltak az Árpád hídnál, de talán jobbnak látták csöndben maradni), és elsőként veti le magát a metróról a megállóban.

Különösebb kommentárt nem szeretnék fűzni a három történethez, amelyek egyébként mind megtörténtek, és nem is költöttem hozzá semmit. De ha valaki esetleg magyarázattal tud szolgálni, hogy az idős emberek miért vannak ennyire megkergülve itt Pesten (mert ez már szerintem az a kategória), az ne fogja vissza magát, ossza meg velem is. Értem én, hogy rohanó élet, meg minden, ez itt a főváros, ami sosem pihen, de mégis miért az idősek azok, akik mindenkit félretaszítva és embertársaikat figyelmen kívül hagyva tolakodnak? Utána pedig egymásnak panaszkodnak a mai pofátlan fiatalságról. Tisztelet a kivételnek.

Éretlenség

Talán nem lep meg senkit a témaválasztás. 18 éves vagyok, bő nyolc hónap múlva elérkezik életem első nagy megmérettetése: az érettségi.

Szinte már hallom a sokat tapasztalt olvasók bölcs kommentárjait. Kicsinyítsétek csak az érdemeimet, magyarázzátok el nekem századszor is, hogy miért NEM kell tartani az érettségitől. (Persze, mire oda eljutok, az öt tantárgyból már csak három marad - hiszen az első akadályt tavaly évvégén letudtam, a másodikat pedig most, heteken belül küzdöm le.) Az egyetemisták pedig elnéző mosollyal, mindentudó fejcsóválással teszik hozzá: Az érettségi semmi a vizsgaidőszakhoz képest.

De kérdem én, most akkor a vizsgaidőszakoktól tartsak, amik az egyetemen fognak várni rám, habzó szájjal és vérben forgó szemekkel? Persze, az egyetemen, amiről még azt sem tudom, MELYIK egyetem. De azért az indulatokat kissé visszafogva, szeretném megköszönni azoknak, akik pusztán azért tesznek ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket, hogy megnyugtassanak. Én tényleg értékelem az igyekezetet, de - ők maguk is tudhatják - ettől cseppet sem fog lejjebb vándorolni a mutató azon az idegesség-méteren. A gimnázium első éveiben a "Kit érdekel az érettségi? Lelkes vagyok és tanulok" értéken állt. A második év végén a "Már most el kéne döntenem milyen fakultációt vegyek fel?! Jó vicc!" értéken, az előzőnél azért jóval magasabb szinten tendált az a mutató. Most pedig a "18 évesen döntsek a hátralevő életemről?! Egyéb okos ötlet??" feliratnál táncol, és bizony nem sok hiányzik az "Érettségi?!?! Hadd mérgezzem meg az ablakot, vagy vágjam föl a gázt, magamra ereszthetem az ereimet?!" szinthez.

Filozófia. A tizenkettedik évfolyam laza tantárgya. Eddig volt tánc és dráma, etika, informatika... most filozófia van. Persze a gondolkodás jegyében ismét elhangzott a kérdés, amitől a fél osztályom retteg, a másik fele pedig várakozón csillogó szemekkel várja, hogy büszkén kiálthassa a terem csöndjébe a döntést, amit már tíz éve meghozott, és azóta is teljes szívvel és lélekkel ragaszkodik hozzá. Átmeneti lény csak pár van - én szerencsére közéjük tartozom. De a tanárnő arcát látni kellett volna, amikor a "Hol szeretnél tovább tanulni?" kérdésre egy alig hallható, bizonytalan-remegős "Még nem tudom..."-ot kapott. Elkerekedett szemek, pár másodperces néma hápogás, majd utalgatások arra, hogy milyen nagyon-nagyon kevés időnk van eldönteni, mit is szeretnénk.

Hallottam már olyan nyugtatgatási stratégiát is, hogy mindegy, mit tanulok, és mi lesz az első munkahelyem, mert úgyis rengetegszer változni fog, és egyáltalán nem ott fogok kilyukadni, ahol elkezdtem. Ez azért - valljuk be - nem annyira megnyugtató, mint amennyire annak szánták. És vajon csoda-e, ha a gimnazista gatyát cserél az "érettségi" szó hallatán a tizenkettedik évfolyamban? Bár nem tudok általánosítani, abban az általános iskolában, ahova én jártam, már a felső tagozat elejétől(!) kezdve egyre többször hangzott el ez a szó. Természetesen elsősorban a három kötelező érettségi tantárgy óráin, de akkor is. Na és persze csak másodlagos volt a "felvételi" szó után, ami akkor még a középiskolai felvételit jelentette. A gimnáziumban a helyzet leírhatatlan volt, már az ELSŐ TANÍTÁSI NAPON. Beültem harminckettő új osztálytárs közé, akik közül egyet ismertem, aztán bejött a terembe egy vadidegen tanerő, és miről kezdett el szónokolni? Hát persze. Az érettségiről. De ugyan mikor riogattak engem az egyetemi vizsgaidőszakokkal? Most először, igen.

A három kötelező tantárgy megér egy külön bekezdést, azt hiszem, ha már egyszer szóba került. Bizton állíthatom, hogy mindenkinek van legalább egy ezek közül a tárgyak közül, amit nagyon-nagyon szívesen kihúzna a kötelezők listájáról. A reál beállítottságúak a történelemre és főleg a magyarra fújnak ezerrel, a hozzám hasonló humánosok pedig a matematikát kívánják a pokol tornácára. (Csak azért a tornácra, mert Dante szerint az még a legmélyebb bugyroknál is rosszabb - ezt mintegy a humán beállítottságomat igazolandó tettem hozzá.) Én azt kérdezgetem rendszeresen - amolyan költői kérdésként -, hogy mikor fogom én hasznát venni a szinusz-függvénynek és az ismétléses permutációnak? Mikor lesz szükségem nekem ezekre a rendkívül alapvető(?) tudományokra és módszerekre? Persze a reálosok erre visszavágnak, hogy Dobzse Ulászló uralkodása sem tartozik az élettel való boldogulás alappillérei közé, ahogyan az sem, hogy mi a különbség a Petrarca és Shakespeare által "feltalált" szonettek között. És én nem vitatkozom.

Mindezek ellenére kicsit azért szerencsésnek érzem magam. Egyrészt azért, mert nekem még nem kell az egy kötelező nyelv mellé egy kötelező természettudományi tantárgyat is kiválasztani (a természettudományok még talán a matematikánál is távolabb állnak tőlem), másrészt azért, mert megadatott nekem, hogy aggódjak az érettségin. Furcsán hangozhat, de örülök neki, hogy eljutottam idáig, hogy volt annyi eszem, hogy már általános iskola első osztályától lelkiismeretesen tanultam (na jó, ijesztően maximalista voltam és ragadt rám a tananyag, de akkor is), hogy az ország egyik legjobb gimnáziumába járhatok, és hogy nincsenek túl nagy kétségeim afelől, hogy felvesznek az ELTÉre, ha mindent beleadok.

A kérésem mindössze annyi, hogy viseljetek el minket, szerencsétlen, hányattatott sorsú, agyonkínzott végzősöket, ne röhögjetek rajtunk és szenvedéseinken, és bírjátok ki, amíg mi is elérünk ahhoz a bizonyos vizsgaidőszakhoz. Hogy akkor majd együtt mosolyogjunk veletek azokon az aggódós végzősökön, akiknek - de jó! - csak annyit kell megtanulniuk, amennyit. És persze, akkor majd nyugodt szívvel, önelégülten tehetitek hozzá: Mi megmondtuk.