Ahogy az egyetemen egyre több és több aspektusával kerülök szembe Japán (és más távol-keleti országok) kultúrájával, egyre határozottabbá válik bennem az az érzés, hogy európaiként sosem fogom igazán megérteni a keleti kultúrát, vagy ha aggyal meg is értem, átérezni sosem fogom. Hogy mindezt minek köszönhetem? Természetesen a saját berögződéseimnek és azoknak a mintáknak, amiket eddigi életem során láttam.
Nézett már valaha valaki is előítéletek nélkül egy kultúrára? Szemlélte már bárki elfogultság nélkül bármely nép hagyatékát? Nekem őszinte meggyőződésem, hogy nem. Nem tudjuk levetkőzni a ránk aggatott, a körülöttünk létező és a bennünk kialakult képeket, motívumokat, mintákat, elvárásokat, skatulyákat. Nem tudunk mindezektől függetlenül ránézni semmire - de tényleg semmire.
Valahányszor rácsodálkozom valamire Japánnal kapcsolatban, azonnal tudom, hogy már megint nagyon nyugatiasan gondolkodom. Azt hittem, egyre kevesebb dolgon fogok megütközni, ahogy telik az idő, de nem. Épp ellenkezőleg, ahogy egyre mélyebbre ások és egyre szélesebb körben szembesülök a "japánságokkal", annál többször és többször kerekedik el a szemem.
Mit válaszol a magyar, ha megkérdezik, vallásos-e? "Igen, katolikus vagyok." "Igen, református vagyok." "Igen, buddhista vagyok." "Igen, zsidó vagyok." "Nem, nem vagyok hívő." És aki egy-egy valláshoz tartozónak vallja magát, jár templomba, istentiszteletre, szentélyekbe? Gyakorolja a saját vallása előírásait? Megtartja az ünnepeket, követi a szokásokat? Nem minden esetben, de azért nagy általánosságban elmondható, hogy valamilyen szinten mindenki átülteti a gyakorlatba a hitét. Sőt, a lényeg: minél hűbben követi valaki az előírásokat, és minél több gyakorlati bizonyítékát adja a hitének, annál "katolikusabb", annál "reformátusabb", annál "buddhistább", annál "zsidóbb".
Mit válaszol a japán, ha megkérdezik, vallásos-e? Az esetek legnagyobb részében - bármilyen meglepő - azt válaszolja, hogy nem az. És amikor élete első évében elvitték az első sintó szentélylátogatására? És amikor 3, 5, 7 évesen megünnepelték őt, szintén sintó szertartás keretein belül? És amikor egy vizsga előtt elment a közeli szentélybe amulettet venni? És amikor a nagypapa halálakor buddhista szertartáson vett részt? És amikor újévkor meglátogatta a sintó szentélyt? Akkor sem volt vallásos? Nyugati szemmel nézve egy átlagos japán legalább 20-szor annyi "vallásos dolgot" művel egy évben, mint mi. (Legalább.)
Amikor ezen elcsodálkoztam, a nyugati felfogás csodálkozott rá a japán mentalitásra. Mert nálunk minden valamirevaló ember egy valláshoz tartozik (ha ugyan tartozik valamelyikhez), és meglehetősen ferdén néznek arra, aki mondjuk hanuka idején zsidó, karácsonykor meg keresztény. Ha belegondolunk, Japánban ez a helyzet - az élet bizonyos eseményei inkább a sintó, mások a buddhizmus "felségterületei". A vallás koncepciója tehát nem univerzális. Ahogy semmi másé sem az.
Amikor egy Japánba igyekvő európai vagy amerikai diplomata vért izzadva próbálja megjegyezni a szigetország legalapvetőbb szokásait, bizony sokszor megfordul a fejében: időpazarlás, idegesítő, felesleges, túldimenzionált, túlszabályozott, merev, agyonritualizált, erőltetett, egyszerűen dühítő. Meg kell tanulni, oda kell rá figyelni, egyáltalán, mi a fenének találták ki ezeket? Amikor a japán a saját szokásrendszerére gondol, egészen mást érez: biztonságot ad, keretbe foglal, kiiktatja a hibázás lehetőségét, vázat ad, irányít, megszabadít a döntés terhétől, terel, segít.
Amikor a individualizmushoz és az egyediség ajnározásához szokott nyugati ránéz a japánokra, azt látja: gépiesített birkacsorda. Amikor a japán a saját népét szemléli, azt látja: összetartozó egység.
Ha a japán kultúrát szemlélem, akkor én vagyok az, aki szemlél. A saját szememmel nézek, a saját értékrendem alapján ítélek, a saját tapasztalataimhoz viszonyítok. Egyrészt csodálatos érzés, mert elvarázsol a japán kultúra "mássága" (mégiscsak kell hogy valami oka legyen annak, hogy ezt tanulom), másrészt elkeserít, hogy ezt valószínűleg soha nem fogom tudni levetkőzni.
