Pages

2009. szeptember 19., szombat

Éretlenség

Talán nem lep meg senkit a témaválasztás. 18 éves vagyok, bő nyolc hónap múlva elérkezik életem első nagy megmérettetése: az érettségi.

Szinte már hallom a sokat tapasztalt olvasók bölcs kommentárjait. Kicsinyítsétek csak az érdemeimet, magyarázzátok el nekem századszor is, hogy miért NEM kell tartani az érettségitől. (Persze, mire oda eljutok, az öt tantárgyból már csak három marad - hiszen az első akadályt tavaly évvégén letudtam, a másodikat pedig most, heteken belül küzdöm le.) Az egyetemisták pedig elnéző mosollyal, mindentudó fejcsóválással teszik hozzá: Az érettségi semmi a vizsgaidőszakhoz képest.

De kérdem én, most akkor a vizsgaidőszakoktól tartsak, amik az egyetemen fognak várni rám, habzó szájjal és vérben forgó szemekkel? Persze, az egyetemen, amiről még azt sem tudom, MELYIK egyetem. De azért az indulatokat kissé visszafogva, szeretném megköszönni azoknak, akik pusztán azért tesznek ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket, hogy megnyugtassanak. Én tényleg értékelem az igyekezetet, de - ők maguk is tudhatják - ettől cseppet sem fog lejjebb vándorolni a mutató azon az idegesség-méteren. A gimnázium első éveiben a "Kit érdekel az érettségi? Lelkes vagyok és tanulok" értéken állt. A második év végén a "Már most el kéne döntenem milyen fakultációt vegyek fel?! Jó vicc!" értéken, az előzőnél azért jóval magasabb szinten tendált az a mutató. Most pedig a "18 évesen döntsek a hátralevő életemről?! Egyéb okos ötlet??" feliratnál táncol, és bizony nem sok hiányzik az "Érettségi?!?! Hadd mérgezzem meg az ablakot, vagy vágjam föl a gázt, magamra ereszthetem az ereimet?!" szinthez.

Filozófia. A tizenkettedik évfolyam laza tantárgya. Eddig volt tánc és dráma, etika, informatika... most filozófia van. Persze a gondolkodás jegyében ismét elhangzott a kérdés, amitől a fél osztályom retteg, a másik fele pedig várakozón csillogó szemekkel várja, hogy büszkén kiálthassa a terem csöndjébe a döntést, amit már tíz éve meghozott, és azóta is teljes szívvel és lélekkel ragaszkodik hozzá. Átmeneti lény csak pár van - én szerencsére közéjük tartozom. De a tanárnő arcát látni kellett volna, amikor a "Hol szeretnél tovább tanulni?" kérdésre egy alig hallható, bizonytalan-remegős "Még nem tudom..."-ot kapott. Elkerekedett szemek, pár másodperces néma hápogás, majd utalgatások arra, hogy milyen nagyon-nagyon kevés időnk van eldönteni, mit is szeretnénk.

Hallottam már olyan nyugtatgatási stratégiát is, hogy mindegy, mit tanulok, és mi lesz az első munkahelyem, mert úgyis rengetegszer változni fog, és egyáltalán nem ott fogok kilyukadni, ahol elkezdtem. Ez azért - valljuk be - nem annyira megnyugtató, mint amennyire annak szánták. És vajon csoda-e, ha a gimnazista gatyát cserél az "érettségi" szó hallatán a tizenkettedik évfolyamban? Bár nem tudok általánosítani, abban az általános iskolában, ahova én jártam, már a felső tagozat elejétől(!) kezdve egyre többször hangzott el ez a szó. Természetesen elsősorban a három kötelező érettségi tantárgy óráin, de akkor is. Na és persze csak másodlagos volt a "felvételi" szó után, ami akkor még a középiskolai felvételit jelentette. A gimnáziumban a helyzet leírhatatlan volt, már az ELSŐ TANÍTÁSI NAPON. Beültem harminckettő új osztálytárs közé, akik közül egyet ismertem, aztán bejött a terembe egy vadidegen tanerő, és miről kezdett el szónokolni? Hát persze. Az érettségiről. De ugyan mikor riogattak engem az egyetemi vizsgaidőszakokkal? Most először, igen.

A három kötelező tantárgy megér egy külön bekezdést, azt hiszem, ha már egyszer szóba került. Bizton állíthatom, hogy mindenkinek van legalább egy ezek közül a tárgyak közül, amit nagyon-nagyon szívesen kihúzna a kötelezők listájáról. A reál beállítottságúak a történelemre és főleg a magyarra fújnak ezerrel, a hozzám hasonló humánosok pedig a matematikát kívánják a pokol tornácára. (Csak azért a tornácra, mert Dante szerint az még a legmélyebb bugyroknál is rosszabb - ezt mintegy a humán beállítottságomat igazolandó tettem hozzá.) Én azt kérdezgetem rendszeresen - amolyan költői kérdésként -, hogy mikor fogom én hasznát venni a szinusz-függvénynek és az ismétléses permutációnak? Mikor lesz szükségem nekem ezekre a rendkívül alapvető(?) tudományokra és módszerekre? Persze a reálosok erre visszavágnak, hogy Dobzse Ulászló uralkodása sem tartozik az élettel való boldogulás alappillérei közé, ahogyan az sem, hogy mi a különbség a Petrarca és Shakespeare által "feltalált" szonettek között. És én nem vitatkozom.

Mindezek ellenére kicsit azért szerencsésnek érzem magam. Egyrészt azért, mert nekem még nem kell az egy kötelező nyelv mellé egy kötelező természettudományi tantárgyat is kiválasztani (a természettudományok még talán a matematikánál is távolabb állnak tőlem), másrészt azért, mert megadatott nekem, hogy aggódjak az érettségin. Furcsán hangozhat, de örülök neki, hogy eljutottam idáig, hogy volt annyi eszem, hogy már általános iskola első osztályától lelkiismeretesen tanultam (na jó, ijesztően maximalista voltam és ragadt rám a tananyag, de akkor is), hogy az ország egyik legjobb gimnáziumába járhatok, és hogy nincsenek túl nagy kétségeim afelől, hogy felvesznek az ELTÉre, ha mindent beleadok.

A kérésem mindössze annyi, hogy viseljetek el minket, szerencsétlen, hányattatott sorsú, agyonkínzott végzősöket, ne röhögjetek rajtunk és szenvedéseinken, és bírjátok ki, amíg mi is elérünk ahhoz a bizonyos vizsgaidőszakhoz. Hogy akkor majd együtt mosolyogjunk veletek azokon az aggódós végzősökön, akiknek - de jó! - csak annyit kell megtanulniuk, amennyit. És persze, akkor majd nyugodt szívvel, önelégülten tehetitek hozzá: Mi megmondtuk.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése