Pages

2012. június 21., csütörtök

Csak okosan!

Még mielőtt álszentséggel vádolna bárki, rögtön az elején - még a téma meghatározása előtt, ez igen! - leszögezem: nem vagyok szentéletű ember. Bizony előfordult már, hogy puskáztam dolgozatnál, vagy vizsgán (bár másokhoz képest ritkán űzöm ezt az ipart, egyszerűen mert félek, hogy lebukok), vettem már igénybe szemtengelyferdülés veszélye mellett a padtársam segítségét is, magyarul csaltam már életemben, no. Ezzel azt hiszem sikerült is kicsit leszűkíteni, miről szeretnék most írni, de hogy még konkrétabb legyek, hozzátenném: okostelefon.

Nem fogom azt a részét erőltetni a dolognak, hogy a készülék most már okosabb a felhasználónál, mert ha belegondolunk, eddig is rengeteg olyan kütyüt használtunk mi homo sapiens sapiensek, amik valójában jóval túlnőttek a képességeinken. Elég a felső árkategóriás fényképezőgépekre gondolni, amelyekkel mondjuk csodálatos képeket lehetne készíteni a megfelelő technikai tudás birtokában, a felhasználók nagy része mégis csak két gombot használ rajta, a bekapcsoló/kikapcsolót, és a kioldó gombot.

Rögtön rá is térek inkább a lényegre. Egyre gyakrabban, de tényleg szemérmetlenül növekvő mennyiségben látok mostanában olyanokat, akik okostelefonnal vizsgáznak. Ez nyilván nem minden tantárgynál, és főleg nem minden karon nyújt segítséget, de mint mindig, most is csak a saját környezetemet tudom szemlélni, úgyhogy: bölcsészek. Mi tagadás, a tantárgyaink nagy része olyan anyagot ad le és kér számon, amely fellelhető valahol az internet rejtekén. (Értelemszerűen itt most nem a nyelvi készséget mérő vizsgákra gondolok.) Nem kell matematikai számolásokkal és fizikai képletekkel bajlódnunk, amire már nehezebb lenne ráuszítani egy keresőmotort, így potenciális veszélyforrássá váltak a szuperintelligens kütyük.

Kimondom nyíltan: boldog-boldogtalan az okos kis telefonokkal csücsül be mostanság a vizsgákra. Nem is feltétlenül sajáttal, hiszen ha még nincs keret rá, megy a kölcsönkéregetés is. (No meg a csoportmunka és a szemtengelyferdülés továbbra is opció.) Minél nagyobb a létszám a vizsgán, annál nagyobbak az esélyek: hiába igyekeznek osztódni a kedves felügyelő tanárok (már amelyik notórius figyelő), egyszerre 100+ diák pad alatt matató mancsára ők sem tudnak figyelni. Megy tehát a gombnyomkodás, legtöbb esetben meg inkább az érintőkijelző-tapicskolás. "Tud a gyerek."

Hogy miért zavar? Nem kell különösebben önzetlen szándékúnak tartani engem, egyáltalán nem vagyok az. Nem zavar, hogy az ilyen diákot mondjuk államvizsgán megrántják, mert ott nem fog tudni csalni. Vagy ha valahogy átrugdossák, nem lesz használható tudás a kezében. Vagy ha valahol állást talál, rövid időn belül szembesül vele, hogy mégiscsak tanulni kellett volna az alatt a pár évnyi egyetem alatt, mert semmi hozzáértést nem birtokol a saját "szakterületén" belül. Mindez engem nem zavar, hiszen nem a saját boldogulásomról van szó. (Egocentrikusnak lenni jó dolog.)

Aki erre azzal válaszol, hogy az egyetemen megszerzett tudás hasztalan, sőt a diploma sem jó semmire, mert még WC-papírnak is túl kemény, azt megkérném alássan, hogy hagyja ott az egyetemet de most azonnal, főleg így a keretszámcsökkentések után, mert olyanoktól veszi el a támogatott helyeket, akik esetleg értékelnék a lehetőséget. Ámen. :D

Tehát. Az zavar, hogy van olyan, aki minden erejét bevetve, éjt nappallá téve becsületesen tanul egy vizsgára, és mégis két jeggyel jobbat kap nála az, aki kecses ívben ürített az egészre a félév során, de van egy okostelefonja. (Sőt ismétlem, nem is biztos, hogy neki van. Valaki havernak legyen, az a lényeg.) Nem a pedantéria mondatja ezt velem, mert elárulom, nekem is csak másodlagos motiváció a saját lelkem megnyugtatása akkor, amikor ezerrel tanulok. Ösztöndíj! Igen, anyagias alkat vagyok, és komoly vonzerő számomra, hogy igenis megkapom a "jutalmat", amiért gürizek. (Bár válság van, de valamennyit azért még mindig kapunk.) És lehet, hogy sokaknak az a pár ezer forint nem oszt, nem szoroz, de nekem szoroz is meg oszt is, sőt hatványoz meg faktoriálisnak is elmegy, et cetera. (Ezzel ki is merítettem a matematikai szakszókincsemet, azt hiszem.)

Szerencsére nem minden vizsgán lehet így megoldani a problémát, hála a jóságos égnek. Szóbelin például kapásból nehéz elkezdeni feltűnésmentesen okostelefonozni (bár én már semmin sem lepődöm meg), és a fentebb már említett nyelvórákkal kapcsolatos vizsgáknál is nehéz a kütyüre hagyatkozni. No meg persze fennáll az eset, hogy kis létszámú teremben sok lelkes, szemfüles tanár korzózik. Na meg vannak olyan tárgyak is, amelyeknél a kérdésekre egyszerűen nincs válasz az interneten, se a jegyzetben, se a tankönyvben. (Khhhkhhhmamerikaikultúrakhhhhm köhh.) Tehát egy egész szakot végigcsinálni okostelefonnal még azért nagy kihívás.

És, most jöjjön egy kis tompítás, mert az eddigiek elég élesre sikerültek. (Azt hiszem, az írásaim egy része - főleg a vádaskodók - így épülnek fel, majd megfigyelem :D) Igenis vannak olyan tantárgyak, amelyek vagy teljességgel haszontalanok, vagy pedig teljességgel haszontalanok. Bölcsészként tudom, hogy a legtöbb sorstársamat ki lehet kergetni a világból azzal az egy szókapcsolattal, hogy "alapozó tárgy". Nekem annak idején szerencsém volt, mert minden bölcsészeti alapozó tárgyam - szerintem - könnyen teljesíthető volt, még ha egyik-másik kicsit unalmasnak is tűnt tanulás közben. De tudom, hogy ez nem mindenhol működik így.

Ha a szakterülethez semmilyen szinten sem kapcsolódó, indokolatlanul irdatlan mennyiségű lexikális adathalmazt próbálnak lenyomni az egyszeri hallgató torkán alapozó tárgy címén, áldásom rá, csaljon. (Hozzátenném, az tényleg nagyon ritka, hogy egy alapozó tárgy teljes mértékben felesleges és haszontalan legyen.) Bár még itt is fennáll az esélyegyenlőség problémája, de ez másik lapra tartozik, és más csalási módszereknél is fennállhat. Tehát vannak helyzetek, amikor én is elgondolkoznék rajta, megéri-e gürizni.

A lényeg igazából csak annyi, hogy kiírtam magamból :D Semmilyen nagystílű következtetést nem szeretnék levonni ebből az egészből, például nem szeretnék utalni rá, hogy egyre butábbak az egyetemisták is (miért utalnék rá? le se írom), vagy hogy itt is csak romló tendenciát tapasztalok a csökkenő életkorral (minek utalnék vissza egy előző, generációs szakadékot tárgyaló írásomra? ugyan), sőt egyéb hangzatos célzásokat sem szeretnék tenni arra, hogy minél okosabb a telefon, annál bugyutább a felhasználó (minek tennék ilyesmit). Szóval kidühöngtem magam, nincs végkövetkeztetés, köszönöm a figyelmet! ^^

2012. május 7., hétfő

Anyák napja

Ez a bejegyzés most nem lesz se hosszú, se elgondolkodtató, se próza. De a SedNaplóba talán beleillik, hiszen én írtam :) A háttértörténet mindössze annyi, hogy anyák napjára mindig is saját kézzel készített ajándékot adtam édesanyámnak, és ez idén sem volt másképp. Az üdvözlőlapra szerettem volna egy szép, de mégsem túl "nyálas" idézetet írni. Ez azonban komoly akadályokba ütközött, ugyanis az internetet böngészve nem találtam olyat, ami tetszett volna. Végül merő dacból úgy döntöttem, ha nincs, majd én írok :D Ebből lett ez a rövidke, két versszakos iromány.

Kerestem egy idézetet,
Amit leírhatok Neked,
Persze nem találtam semmit,
(Minek is szenvedtem ennyit?)

Írok inkább én egy verset,
Rászánok egy rövid percet,
Kifejezem, mit nem lehet:
Köszönöm az életemet!

2012. április 19., csütörtök

Kötelező olvasmányok akkor és most

Hasonlítsuk össze a nagyanyáink idején kötelező olvasmányokat, és azokat, amelyeket a jelenlegi kisiskolások olvasnak! Vegyük sorra a különbségeket! Nos, meg is volnánk, ezzel felsoroltam az összes eltérést az egykori és a jelenlegi kötelező olvasmány-listával kapcsolatban.

Világ életemben imádtam olvasni. Nem tagadom, mostanában szégyenletesen keveset hódolok eme nemes hobbimnak, de fénykoromban tényleg rengeteget olvastam. Onnantól kezdve, hogy a bátyám hazajött az általános iskola első osztályából azzal, hogy bibí ő már így meg úgy tud olvasni (bár már előtte is tudott), természetesen nem maradhattam alul a küzdelemben, és merő dacból 4 évesen én is megtanultam - köszönöm, Betűtorony!

Innentől kezdve tehát faltam a könyveket, lényegében úgy voltam vele, hogy mindegy, mit adnak a kezembe, csak olvashassak. Mesekönyvek, édesanyámtól kapott, ezoterikus vonatkozású kötetek, nagymama padlásáról összekotort Robinson Crusoe és Monte Christo grófja, másik nagymamától Brontë könyvek - elég sok mindent "magamévá tettem" ez idő tájt.

Aztán elkezdődött a kötelező olvasmányok időszaka. Mint minden egészséges gondolkodású diák, én is gyűlöltem magát a tényt, hogy valamit muszáj elolvasni, de értelemszerűen nem volt nagy érvágás maga az, hogy könyveket kellett bújnom. Ettől függetlenül a legtöbb kötelező olvasmány negatív élményként maradt meg bennem, és biztos vagyok benne, hogy ez nem csak a "kötelező-faktornak" volt köszönhető.

Az irodalomtanárok jó része előszeretettel hangsúlyozza, mennyire időtálló értékeket közvetítenek ezek a regények, sőt maguk a könyvek mennyire időtállóak. Az előbbivel egyet tudok érteni, az utóbbival sokkal kevésbé. Tény, hogy minden elolvasandó műnek megvan a maga mondanivalója, de egyáltalán nem mindegy, hogy ez milyen formában kerül tálalásra.

Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy nehéznek, vagy régiesnek találom a könyvek nyelvezetét. Sőt, kifejezetten örülök neki, hogy igényesen írt könyvekről van szó, és az sem árthat, ha egy-két régi kifejezéssel megismerkedik a gyerek. De maguk a történetek, az események, maga a történelmi háttér és a karakterek életvitele a legtöbb esetben annyira távol áll a jelenlegi világunktól, hogy nem csodálkozom, ha egy-egy diák egyszerűen nem érti meg a lényeget, és nem fogja fel azokat az értékeket, amelyeket a regény képvisel.

A számítógép vagy a televízió elől a könyv elé zavart gyerek ugyan hogy azonosulhatna egy ablaküvegen írni tanuló kisfiúval, vagy egy török időkben játszódó történet bármely szereplőjével? Én a magam húsz évével már élvezem, ha olyan kultúráról, életmódról, körülményekről olvashatok, amelyek számomra idegenek és soha nem tapasztaltam őket - de az általános iskolás gyerek is így van ezzel? Kétlem.

Nem azt mondom, hogy tegyük meg gyorsan a Harry Pottert kötelező olvasmánynak, de az talán még mindig kisebb rossz lenne, mint egy 13 éves gyerekkel Légy jó mindhaláligot olvastatni. Szerintem a kötelezők nagy része egészen egyszerűen meghaladja az általános iskolások felfogóképességét, legalábbis a nagy átlagét biztosan. Ha a cél valóban az, hogy olvastassunk a gyerekkel, és tanuljon egy kis értékítéletet a történetek által, akkor vaskalaposnak lenni könnyen visszaüthet. Nemcsak az értékek sikkadnak el így, de az olvasást is inkább utálja meg a gyerek, mint sem hogy megszeretné.

Erre példaként felhozhatnám akár a saját páromat is - remélem nem haragszik meg érte. :) Amennyit hallottam a szüleitől, és amennyit láttam az ellenőrzőiből és bizonyítványaiból, bizony nagy suhanc volt a szentem, és nem volt a szíve csücske se a tanulás, se az olvasás. Bár az esze meglett volna ahhoz, hogy jó jegyeket szerezzen, egy energiával teli, falu végén, az erdő mellett élő srácnak aligha volt vonzó lehetőség a négy fal között kuksolva olvasni. Legalábbis senki sem adott a kezébe olyan könyvet, amit élvezhetett volna.

Jelenleg ő sokkal többet olvas, mint én. Ez elsősorban ugyan annak köszönhető, hogy több szabadideje van, mint nekem, sőt inkább annak, hogy ő nem lesz rosszul, ha tömegközlekedési eszközön kell olvasnia, de a különbség mégiscsak szembeszökő. És hogy minek köszönhető? Olyan könyveket vesz a kezébe, amit szeret, ami érdekli, amivel azonosulni tud. Ráadásul ő a szerencsések közé tartozik, mert ugyan csak huszonévesen, de felfedezte az olvasás szeretetét. Sokakban viszont a nyögvenyelős kötelezők és a belőlük tartott számonkérések olyan negatív nyomot hagynak, hogy nem csoda, ha nem vesznek a kezükbe többet regényt.

Természetesen nem lehet mindenkinek az ízléséhez igazítani a kötelező olvasmányok listáját, főleg mivel olyan gyerekekről van szó, akik még maguk sem tudják, mi is tetszene nekik. Viszont a kötelező olvasmányok feladata véleményem szerint az lenne, hogy megszerettessék a gyerekkel az olvasást, azaz bevezessék őket abba, mennyire csodálatos dolog is betűket nézni, és mégis képeket látni, elszaladni a saját képzeleteddel, és olyan dolgokat megpillantani a "belső vetítővásznadon", amit moziban sosem látnál. Erre viszont a Kőszívű ember fiai és az Egri csillagok teljesen alkalmatlan, legalábbis a mai kisiskolások többségénél biztosan nem célravezető.

Tényleg nem azt várom, hogy minden évben frissítsék a kínálatot, és a legfrissebb bestsellereket nyomják le a diákok torkán, de valamit most már változtatni kéne, mert lassan könyvtár helyett múzeumba kell majd menni a könyvekért.

2012. április 1., vasárnap

Elfogulatlanul

Ahogy az egyetemen egyre több és több aspektusával kerülök szembe Japán (és más távol-keleti országok) kultúrájával, egyre határozottabbá válik bennem az az érzés, hogy európaiként sosem fogom igazán megérteni a keleti kultúrát, vagy ha aggyal meg is értem, átérezni sosem fogom. Hogy mindezt minek köszönhetem? Természetesen a saját berögződéseimnek és azoknak a mintáknak, amiket eddigi életem során láttam.

Nézett már valaha valaki is előítéletek nélkül egy kultúrára? Szemlélte már bárki elfogultság nélkül bármely nép hagyatékát? Nekem őszinte meggyőződésem, hogy nem. Nem tudjuk levetkőzni a ránk aggatott, a körülöttünk létező és a bennünk kialakult képeket, motívumokat, mintákat, elvárásokat, skatulyákat. Nem tudunk mindezektől függetlenül ránézni semmire - de tényleg semmire.

Valahányszor rácsodálkozom valamire Japánnal kapcsolatban, azonnal tudom, hogy már megint nagyon nyugatiasan gondolkodom. Azt hittem, egyre kevesebb dolgon fogok megütközni, ahogy telik az idő, de nem. Épp ellenkezőleg, ahogy egyre mélyebbre ások és egyre szélesebb körben szembesülök a "japánságokkal", annál többször és többször kerekedik el a szemem.

Mit válaszol a magyar, ha megkérdezik, vallásos-e? "Igen, katolikus vagyok." "Igen, református vagyok." "Igen, buddhista vagyok." "Igen, zsidó vagyok." "Nem, nem vagyok hívő." És aki egy-egy valláshoz tartozónak vallja magát, jár templomba, istentiszteletre, szentélyekbe? Gyakorolja a saját vallása előírásait? Megtartja az ünnepeket, követi a szokásokat? Nem minden esetben, de azért nagy általánosságban elmondható, hogy valamilyen szinten mindenki átülteti a gyakorlatba a hitét. Sőt, a lényeg: minél hűbben követi valaki az előírásokat, és minél több gyakorlati bizonyítékát adja a hitének, annál "katolikusabb", annál "reformátusabb", annál "buddhistább", annál "zsidóbb". 

Mit válaszol a japán, ha megkérdezik, vallásos-e? Az esetek legnagyobb részében - bármilyen meglepő - azt válaszolja, hogy nem az. És amikor élete első évében elvitték az első sintó szentélylátogatására? És amikor 3, 5, 7 évesen megünnepelték őt, szintén sintó szertartás keretein belül? És amikor egy vizsga előtt elment a közeli szentélybe amulettet venni? És amikor a nagypapa halálakor buddhista szertartáson vett részt? És amikor újévkor meglátogatta a sintó szentélyt? Akkor sem volt vallásos? Nyugati szemmel nézve egy átlagos japán legalább 20-szor annyi "vallásos dolgot" művel egy évben, mint mi. (Legalább.)

Amikor ezen elcsodálkoztam, a nyugati felfogás csodálkozott rá a japán mentalitásra. Mert nálunk minden valamirevaló ember egy valláshoz tartozik (ha ugyan tartozik valamelyikhez), és meglehetősen ferdén néznek arra, aki mondjuk hanuka idején zsidó, karácsonykor meg keresztény. Ha belegondolunk, Japánban ez a helyzet - az élet bizonyos eseményei inkább a sintó, mások a buddhizmus "felségterületei". A vallás koncepciója tehát nem univerzális. Ahogy semmi másé sem az.

Amikor egy Japánba igyekvő európai vagy amerikai diplomata vért izzadva próbálja megjegyezni a szigetország legalapvetőbb szokásait, bizony sokszor megfordul a fejében: időpazarlás, idegesítő, felesleges, túldimenzionált, túlszabályozott, merev, agyonritualizált, erőltetett, egyszerűen dühítő. Meg kell tanulni, oda kell rá figyelni, egyáltalán, mi a fenének találták ki ezeket? Amikor a japán a saját szokásrendszerére gondol, egészen mást érez: biztonságot ad, keretbe foglal, kiiktatja a hibázás lehetőségét, vázat ad, irányít, megszabadít a döntés terhétől, terel, segít.

Amikor a individualizmushoz és az egyediség ajnározásához szokott nyugati ránéz a japánokra, azt látja: gépiesített birkacsorda. Amikor a japán a saját népét szemléli, azt látja: összetartozó egység.

Ha a japán kultúrát szemlélem, akkor én vagyok az, aki szemlél. A saját szememmel nézek, a saját értékrendem alapján ítélek, a saját tapasztalataimhoz viszonyítok. Egyrészt csodálatos érzés, mert elvarázsol a japán kultúra "mássága" (mégiscsak kell hogy valami oka legyen annak, hogy ezt tanulom), másrészt elkeserít, hogy ezt valószínűleg soha nem fogom tudni levetkőzni.