A Facebookot használók mindegyikének legalább egy olyan ismerőse van, aki a közösségi oldalt elsősorban - rendeltetésével ellentétben(?) - saját maga megerősítésére használja. Ehhez pedig a Facebookon és internet-hozzáférésen kívül még egy alkotóelemre van szükség: az ismerős(ök)re, aki(k) ebben partner(ek).
Mindenki ismeri azt az embertípust, aki a való életben valamiért nem tud értékes emberi kapcsolatokat kiépíteni, vagy éppen csak nem látja annak a létezőket. Az ilyen ember mindent megtesz egy-egy jó, érdeklődő szóért, sajnálkozásért, az együttérzés bármilyen jeléért. Mindenekelőtt róluk szeretnék most írni egy kicsit, ugyanis egyre nagyobb részét képezik az életemnek - akaratom ellenére.
"Ez életem legrosszabb napja..."
"Gyűlölöm ezt az egész sz@rt!"
"Hihetetlen, mekkora tuskók élnek ezen a Földön!"
"Még egy ekkora tahót... ezentúl kerülj el messzire!"
Azt hiszem mindenki látott már hasonló állapotokat. Negatív, panaszkodó, önsajnáló, dühös - a lényeg, hogy az elsődleges cél a válaszreakció kiváltása. (Bár a helyesírás és a központozás jelen esetben irreális módon megfelel az igényesebb olvasó elvárásainak - ez a közösségi oldalakon ritkán divat, de ez egy másik bejegyzés témája lesz.) Ezek a beírások korántsem öncélúak. Ha azok lennének, egy darab papírra írnák az érintettek a mondatokat, nem egy több száz ember által figyelemmel kísért "falra". Az ilyen elkeseredett státuszok mind ugyanazzal a céllal születnek: valaki kérdezzen. Valaki sajnáljon. Valaki foglalkozzon velem.
Az egyszeri barát/ismerős persze rögtön kérdez, reagál, válaszol, és ezzel beteljesíti az állapot célját. Hogy az illetőből mi is váltja ki ezt - kíváncsiság, unalom, érdeklődés, aggodalom, vagy csak a "belemegyek a játékba" hozzáállás -, jelenleg lényegtelen, és nem is szándékozom vele foglalkozni. Tehát az ismerős kérdez:
"Mi a gond?"
"Mi történt?"
"Mi a baj?"
"Miről van szó?"
Az állapotot kiíró Figyelemhiányos persze csak erre várt, elégedetten nyugtázza terve megvalósulását - még ha tudat alatt is. Sikerült felkeltenie valaki érdeklődését, valaki figyel rá, aggódik érte, kérdez és választ vár. Ezen a ponton már nem olyan egyszerű kikövetkeztetni a következő lépést. Két csoportra oszlik a Figyelemhiányosok csoportja: vannak, akik megelégednek ezzel, vannak, akik több bőrt akarnak lehúzni a folyamatról. Azok, akiknek csupán ennyire volt szükségük, pár szóban leírják a történteket, amire az érdeklődő barát együttérzően válaszol, a helyzet megoldódik, és mindenki örül.
Vannak azonban olyanok, akik úgy érzik, egy érdeklődő korántsem elég. Ilyenkor jönnek a rövid, ámde annál velősebb és tartalmasabb utalások arra, hogy minden érdeklődőnek külön-külön adja elő a katasztrófával végződő történetet.
"Majd elmesélem személyesen."
"Gyere MSN."
"Csörgess meg és mesélek."
"Üzenetben megírom."
A naiv szemlélő talán azt hiheti, ez a diszkréció jele, és a téma kényes voltát igazolja. Néhány esetben valóban így van, de ki kell ábrándítsam az Olvasót, ez igen ritka. Ha valakivel olyasmi történik, amit nem akar országgal-világgal megosztani, akkor bizony az érzelemkitörését is megtartja magának. Általában. Tehát az ilyen reakció gyakorlatilag ennyit tesz: "Elmondom, mert megkérdezted, de ha más is tudni akarja, neki is kérdeznie kell." Sok ilyet láttam már, 3-5-10 főig is ment a számláló, ami az érdeklődőket mérte. Itt ismét kétféle reakcióval találkoztam. Az egyik mindenre készségesen válaszol, utalgat, mindenkit beavat. A másik kiakad.
Miután már nyolcadszor kellene leírnia, hogy "Gyere MSN", inkább a műbalhét választja. "Hagyjatok már békén!!!" és társai jelennek meg a képernyőn. Megmondom őszintén, ennek a kiváltó okát nem igazán tudom megítélni. Nyilván van, aki hét reakcióval megelégszik, a nyolcadik kérdés pedig már terhes számára, és ezt a kelleténél egy fokkal bunkóbban közli. Mások talán próbálják azt a látszatot kelteni, hogy nem figyelemfelkeltés volt a cél, és nem is az, hogy többen rákérdezzenek. Próbálják elhitetni velünk, szemlélőkkel, hogy nem azért írták ki az elkeseredett irományt, hogy minél több embernek előadhassák a sztorit. (Ők már talán kezdik sejteni, hogy saját viselkedésük alapvető indoka meglehetősen visszataszító és jó lenne megelőzni, hogy valaki gyanakodni kezdjen.)
A helyzet tehát így vagy úgy, de lezárul, az állapot tulajdonosa - jó(?) esetben - megkapja a számára szükséges figyelem- és energiaadagot, az érdeklődő pedig letudja aznapra a jócselekedeteit. Akik nem profitálnak ebből az egész jelenetből, azok a szemlélők.
Van más módja is ugyanennek a figyelemnek az elnyerésére, ami - szerény személyem szerint - még idegesítőbb és nyilvánvalóbb, ezért csodálkozom rajta annyira, ha nem veszik észre a játékba beszállók. Ezt a másik módot a Facebookon elérhető alkalmazások segítségével használja a Figyelemhiányos. Hogy melyik alkalmazáséval? Bármelyikével. A kreativitás határtalan, a lehetőségek kifogyhatatlanok, a legártatlanabb teszteredmény is eszközzé válhat.
Aki ezt lájkolja, az... [szeret téged.]
"Jaj ezt úgysem lájkolja senki, de azért kiteszem."
Ki fog holnap megcsókolni? [Senki.]
"Ez nem meglepő..."
Milyen vagy valójában? [Szeretnivaló.]
"A Facebook is tévedhet."
Mi vár rád ebben az évben? [Sok új barátot szerzel.]
"Erősen kétlem."
Ebben az esetben nem kérdést vár, hanem rögtön tagadást. Ellenkezést. Negációt. "Könyörgöm cáfoljátok meg, hogy egy kicsit jobban érezzem magam" - ennyi magyarra fordítva. És rengetegen vannak, akik ebbe is belemennek! És leírják a magukét. "Ugyan dehogy!" "Ne mondj ilyeneket!" "Te is tudod, hogy nincs igazad!" és hasonszőrű megjegyzések. A Figyelemhiányos ismét megkapja a maga kis adagját, a reagáló pedig megint tett valami jót. Persze az ilyen típusú ember minden biztató szóra a szokásos kiiktathatatlan pesszimizmussal válaszol. "Úgyis tudom, hogy igazam van, de azért köszi." "Hiába ellenkezel, attól még igaz."
Persze az ilyesmi nem csak egy embertípusra jellemző. Mindenkinek vannak rossz napjai, amikor úgy érzi, a világ összeesküdött ellene, és csak egy kis megerősítést szeretne, hogy nem egy kalap szar az élete, és azért van, aki foglalkozik vele. A gond nem ezzel van. Hanem azzal, amikor valaki ebből sportot űz, napi tizenötször eljátssza, és gyakorlatilag csak ezért van fent a közösségi oldalon. Egy szó van rá: idegesítő. Szerencsére a technika az ártatlan szemlélő számára is kínál megoldást: bárkit letilthatunk, elrejthetünk a szemünk elől, ha úgy tartja kedvünk. Én már éltem ezzel a lehetőséggel.
Gondoltam már arra is, hogy figyelmeztetem az illetőt, vázolom neki, hogy a legtöbb ismerősét egyáltalán nem érdekli, milyen nyűgje-baja van. De próbáltam már beadni embernek azt, hogy önsajnálatból hasonlóan cselekedni nem kifejezetten célravezető - válaszul sértődést kaptam. Az ilyen emberek javarészt nem tudják magukról, hogy mit csinálnak. Nem tudják, mennyire zavaró minden nap az ő szívbánatukat olvasni, minden órában legalább ötször szembekerülni egy újabb szívszaggató állapotával, alkalmazásával. Ezért kérek minden Olvasót (akárhányan is legyenek), aki egy icipicit magára ismer olvasás közben, hogy gondolkodjon el rajta, ilyen-e ő is. És ha igen, gondoljon azokra az ismerőseire, akik nem azért kerültek kapcsolatba vele Facebookon, hogy a nyavalyáiról olvasgassanak minden áldott nap. Köszönöm.
Mindenki ismeri azt az embertípust, aki a való életben valamiért nem tud értékes emberi kapcsolatokat kiépíteni, vagy éppen csak nem látja annak a létezőket. Az ilyen ember mindent megtesz egy-egy jó, érdeklődő szóért, sajnálkozásért, az együttérzés bármilyen jeléért. Mindenekelőtt róluk szeretnék most írni egy kicsit, ugyanis egyre nagyobb részét képezik az életemnek - akaratom ellenére.
"Ez életem legrosszabb napja..."
"Gyűlölöm ezt az egész sz@rt!"
"Hihetetlen, mekkora tuskók élnek ezen a Földön!"
"Még egy ekkora tahót... ezentúl kerülj el messzire!"
Azt hiszem mindenki látott már hasonló állapotokat. Negatív, panaszkodó, önsajnáló, dühös - a lényeg, hogy az elsődleges cél a válaszreakció kiváltása. (Bár a helyesírás és a központozás jelen esetben irreális módon megfelel az igényesebb olvasó elvárásainak - ez a közösségi oldalakon ritkán divat, de ez egy másik bejegyzés témája lesz.) Ezek a beírások korántsem öncélúak. Ha azok lennének, egy darab papírra írnák az érintettek a mondatokat, nem egy több száz ember által figyelemmel kísért "falra". Az ilyen elkeseredett státuszok mind ugyanazzal a céllal születnek: valaki kérdezzen. Valaki sajnáljon. Valaki foglalkozzon velem.
Az egyszeri barát/ismerős persze rögtön kérdez, reagál, válaszol, és ezzel beteljesíti az állapot célját. Hogy az illetőből mi is váltja ki ezt - kíváncsiság, unalom, érdeklődés, aggodalom, vagy csak a "belemegyek a játékba" hozzáállás -, jelenleg lényegtelen, és nem is szándékozom vele foglalkozni. Tehát az ismerős kérdez:
"Mi a gond?"
"Mi történt?"
"Mi a baj?"
"Miről van szó?"
Az állapotot kiíró Figyelemhiányos persze csak erre várt, elégedetten nyugtázza terve megvalósulását - még ha tudat alatt is. Sikerült felkeltenie valaki érdeklődését, valaki figyel rá, aggódik érte, kérdez és választ vár. Ezen a ponton már nem olyan egyszerű kikövetkeztetni a következő lépést. Két csoportra oszlik a Figyelemhiányosok csoportja: vannak, akik megelégednek ezzel, vannak, akik több bőrt akarnak lehúzni a folyamatról. Azok, akiknek csupán ennyire volt szükségük, pár szóban leírják a történteket, amire az érdeklődő barát együttérzően válaszol, a helyzet megoldódik, és mindenki örül.
Vannak azonban olyanok, akik úgy érzik, egy érdeklődő korántsem elég. Ilyenkor jönnek a rövid, ámde annál velősebb és tartalmasabb utalások arra, hogy minden érdeklődőnek külön-külön adja elő a katasztrófával végződő történetet.
"Majd elmesélem személyesen."
"Gyere MSN."
"Csörgess meg és mesélek."
"Üzenetben megírom."
A naiv szemlélő talán azt hiheti, ez a diszkréció jele, és a téma kényes voltát igazolja. Néhány esetben valóban így van, de ki kell ábrándítsam az Olvasót, ez igen ritka. Ha valakivel olyasmi történik, amit nem akar országgal-világgal megosztani, akkor bizony az érzelemkitörését is megtartja magának. Általában. Tehát az ilyen reakció gyakorlatilag ennyit tesz: "Elmondom, mert megkérdezted, de ha más is tudni akarja, neki is kérdeznie kell." Sok ilyet láttam már, 3-5-10 főig is ment a számláló, ami az érdeklődőket mérte. Itt ismét kétféle reakcióval találkoztam. Az egyik mindenre készségesen válaszol, utalgat, mindenkit beavat. A másik kiakad.
Miután már nyolcadszor kellene leírnia, hogy "Gyere MSN", inkább a műbalhét választja. "Hagyjatok már békén!!!" és társai jelennek meg a képernyőn. Megmondom őszintén, ennek a kiváltó okát nem igazán tudom megítélni. Nyilván van, aki hét reakcióval megelégszik, a nyolcadik kérdés pedig már terhes számára, és ezt a kelleténél egy fokkal bunkóbban közli. Mások talán próbálják azt a látszatot kelteni, hogy nem figyelemfelkeltés volt a cél, és nem is az, hogy többen rákérdezzenek. Próbálják elhitetni velünk, szemlélőkkel, hogy nem azért írták ki az elkeseredett irományt, hogy minél több embernek előadhassák a sztorit. (Ők már talán kezdik sejteni, hogy saját viselkedésük alapvető indoka meglehetősen visszataszító és jó lenne megelőzni, hogy valaki gyanakodni kezdjen.)
A helyzet tehát így vagy úgy, de lezárul, az állapot tulajdonosa - jó(?) esetben - megkapja a számára szükséges figyelem- és energiaadagot, az érdeklődő pedig letudja aznapra a jócselekedeteit. Akik nem profitálnak ebből az egész jelenetből, azok a szemlélők.
Van más módja is ugyanennek a figyelemnek az elnyerésére, ami - szerény személyem szerint - még idegesítőbb és nyilvánvalóbb, ezért csodálkozom rajta annyira, ha nem veszik észre a játékba beszállók. Ezt a másik módot a Facebookon elérhető alkalmazások segítségével használja a Figyelemhiányos. Hogy melyik alkalmazáséval? Bármelyikével. A kreativitás határtalan, a lehetőségek kifogyhatatlanok, a legártatlanabb teszteredmény is eszközzé válhat.
Aki ezt lájkolja, az... [szeret téged.]
"Jaj ezt úgysem lájkolja senki, de azért kiteszem."
Ki fog holnap megcsókolni? [Senki.]
"Ez nem meglepő..."
Milyen vagy valójában? [Szeretnivaló.]
"A Facebook is tévedhet."
Mi vár rád ebben az évben? [Sok új barátot szerzel.]
"Erősen kétlem."
Ebben az esetben nem kérdést vár, hanem rögtön tagadást. Ellenkezést. Negációt. "Könyörgöm cáfoljátok meg, hogy egy kicsit jobban érezzem magam" - ennyi magyarra fordítva. És rengetegen vannak, akik ebbe is belemennek! És leírják a magukét. "Ugyan dehogy!" "Ne mondj ilyeneket!" "Te is tudod, hogy nincs igazad!" és hasonszőrű megjegyzések. A Figyelemhiányos ismét megkapja a maga kis adagját, a reagáló pedig megint tett valami jót. Persze az ilyen típusú ember minden biztató szóra a szokásos kiiktathatatlan pesszimizmussal válaszol. "Úgyis tudom, hogy igazam van, de azért köszi." "Hiába ellenkezel, attól még igaz."
Persze az ilyesmi nem csak egy embertípusra jellemző. Mindenkinek vannak rossz napjai, amikor úgy érzi, a világ összeesküdött ellene, és csak egy kis megerősítést szeretne, hogy nem egy kalap szar az élete, és azért van, aki foglalkozik vele. A gond nem ezzel van. Hanem azzal, amikor valaki ebből sportot űz, napi tizenötször eljátssza, és gyakorlatilag csak ezért van fent a közösségi oldalon. Egy szó van rá: idegesítő. Szerencsére a technika az ártatlan szemlélő számára is kínál megoldást: bárkit letilthatunk, elrejthetünk a szemünk elől, ha úgy tartja kedvünk. Én már éltem ezzel a lehetőséggel.
Gondoltam már arra is, hogy figyelmeztetem az illetőt, vázolom neki, hogy a legtöbb ismerősét egyáltalán nem érdekli, milyen nyűgje-baja van. De próbáltam már beadni embernek azt, hogy önsajnálatból hasonlóan cselekedni nem kifejezetten célravezető - válaszul sértődést kaptam. Az ilyen emberek javarészt nem tudják magukról, hogy mit csinálnak. Nem tudják, mennyire zavaró minden nap az ő szívbánatukat olvasni, minden órában legalább ötször szembekerülni egy újabb szívszaggató állapotával, alkalmazásával. Ezért kérek minden Olvasót (akárhányan is legyenek), aki egy icipicit magára ismer olvasás közben, hogy gondolkodjon el rajta, ilyen-e ő is. És ha igen, gondoljon azokra az ismerőseire, akik nem azért kerültek kapcsolatba vele Facebookon, hogy a nyavalyáiról olvasgassanak minden áldott nap. Köszönöm.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése