Pages

2009. szeptember 21., hétfő

Társas(s)ág

Min múlik az, hogy valaki mennyire van a figyelem középpontjában? Hogy mennyire fogadják be, és érdeklődnek iránta? Genetika? Nevelés? Véletlen?

Amióta az eszemet tudom, problémáim voltak a beilleszkedéssel. Ez talán egyedül az óvodára nem volt igaz, de azért ott is kilógtam a sorból rendesen - nem tanult meg minden csoporttársam négy évesen olvasni.

Általános iskolában afféle páriának éreztem magam. Mindenki szuperintelligensnek tartott, valami felsőbbrendű lénynek, és nem is nagyon közeledtek hozzám. Persze az én személyiségem sem könnyítette meg a helyzetemet, ezt be kell ismernem. Egyszerűen nem vagyok az a típus, aki odamegy egy társasághoz, beáll a körbe, és elkezd hozzászólogatni a témához, és nevet a vicceken. Nem érzem magam oda valónak, vagy ha egyszerűbben akarunk fogalmazni, félek attól, hogy kinéznek a klikkből. Inkább ülök egyedül a padomban, vagy - ahogy ez általános iskolában volt jellemző - azzal az egy, maximum két emberrel múlatom az időt, akik nyolc év alatt sikeresen közel kerültek hozzám. Azt hiszem az arány már önmagában sokat elárul.

A gimnáziummal kapcsolatban nagyon bizakodó voltam az első napokban. Én még szinte senki nevét sem tudtam (egy régi osztálytársamén kívül), csak azt, hogy sok Anna van, és kettő Fanni. Ezzel szemben a saját nevemet nem egy osztálytársamtól hallottam, ami kezdetben igen jó hatással volt az önbecsülésemre. Utólag belegondolva nyilván a nevem ritkasága (Noémiből azért kicsit kevesebb van, mint Annából) és a tény, hogy nekem kellett rögtön a kezdetek kezdetén angoltankönyvpénzt szednem, nagyban hozzájárultak az "ismertségemhez". Egy-két hét után körülnéztem a harminchárom fős osztályban, és újfent azt tapasztaltam, hogy kialakultak a baráti társaságok - nélkülem.

Sötétebb pillanataimban - töredelmesen bevallom - hajlamos vagyok ezt a "magányosságomat" a külvilágra kenni. De az esetek többségében tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a hiba az én készülékemben van. Nem hibáztathatok mindenki mást, hogy nem barátkozik velem, ahelyett, hogy magamat hibáztatnám, amiért nem barátkozom másokkal. Valójában tettem már kísérleteket arra, hogy befurakodjak egy-egy összeszokottabb társaságba, és meglepetten vettem tudomásul, hogy sehonnan sem néztek ki. Egy osztálykirándulás alkalmával (gimnáziumról van szó) például - magamhoz képest - erőszakosan odacsapódtam egy kisebb gyülekezethez, és megpróbáltam egy kicsit... jó színben feltűnni. Megmutatni azt az oldalamat, amit csak azok ismernek, akik közel állnak hozzám. Egyetlen tapasztalatot szereztem: kegyetlenül, kibírhatatlanul fárasztó. Erőltetettnek éreztem, hogy mindenhez odategyem a vicces megjegyzésemet, hogy mindenen nevessek, amin a többiek, és mindent kimondjak, amit gondolok.

Ha megkérdezné valaki az osztálytársaimat, hogy mit gondolnak rólam, és a barátaimat(!), a különbség olyannyira szembetűnő lenne, hogy bárki joggal kérdezhetné: ugyanarról a személyről van szó? Az eltérés oka prózai. Ha kettőnél több ismeretlen arcot látok magam körül, onnantól kezdve nem tudom adni magamat, azt a magamat, amit esetleg mások is érdekesnek, vonzónak találnának. És ez bizony nem segít sokat egy beilleszkedésnél sem... Főleg, ha harminc ismeretlen arccal kell megbirkóznom. Egy osztályteremben csendes vagyok, visszahúzódó. Akkor szólok, ha kérdeznek. Csak néha, nagyon-nagyon ritkán mondok ki egyet-egyet azokból az epésen ironikus megjegyzésekből, amik egyébként hozzátartoznak a személyiségemhez. Néha elgondolkodom, vajon milyennek tűnhetek mások szemében? Egy keserű kis túlbuzgó strébernek? Vagy egy szimpla, magánéleti gondokkal küzdő problémás tinédzsernek? Néha sokért nem adnám, ha egy kicsit belelátnék mások fejébe.

Akik közel állnak hozzám, tudják: Néha nagyon lökött tudok lenni, főleg ha fáradt vagyok. Hülyeségeket hordok össze, és ha formában vagyok, nehéz megmaradni mellettem úgy, hogy ne röhögjön az ember. Iszonyatosan rendetlen és iszonyatosan precíz vagyok egyszerre. Nagyon tudok szeretni, de gyűlölni is. Ha valakit meg akarok bántani, biztosan megtalálom a módját. De ezeket mind vajon hány ember tudja rólam? Pár másodperc gondolkodás után, bizonytalan tippként ötöt mondanék. Talán telhetetlen vagyok, de ebből az ötből kettő éppen Pesten ücsörög az ELTE bölcsészkarának valamelyik épületében, egyet pedig csak azért adtam hozzá a négy biztoshoz, mert tuti van valaki, aki jobb emberismerő, mint hinném.

Visszatérve a hétköznapi dolgokhoz, egyáltalán nem érzem jól magam így, és ezt beismerem. Nem tetszik, hogy mindig én vagyok az utolsó, aki kimegy a teremből, de soha senki nem vár meg. Nem tetszik, hogy ha valakinek egyedül kell ülnie egy órán, biztos én vagyok az. Nem tetszik, hogy ha az osztálykiránduláson a négyágyas szobára három barátnő pályázik, én vagyok a negyedik, a "biztosíték". Hogy én vagyok az, aki nem tartozik sehova, akit egyedüli önálló lényként lehet rángatni, mert nincs számára olyan barát, aki nélkül egy lépést sem tesz.

Nem állítom, hogy egyedül vagyok a problémámmal. Nyilván van rajtam kívül olyan, aki nem tartozik sehová - tudok is rá példát mondani. Jogos a kérdés, miért nem barátkozom vele? A válasz egyszerű: nem tudnék. És itt bukik fel egy újabb nyomós indok, hogy miért is van csak annyi barátom, amennyi. Mert teljesen más dolgok foglalkoztatnak, mint általában a kortársaimat, és általában azokat, akikkel összehoz a sors.

Nem foglalkoztat különösebben, milyen ruhát veszek fel holnap - majd reggel kikapom a szekrényből. Viszont szeretném megtanulni a japán hiraganákat, és lehetőleg a katakanákat is, mielőtt japán szakra mennék. Nem kelek fel reggel korábban, hogy megcsináljam a hajamat és a sminkemet. De szeretnék eredeti nyelvről haikukat fordítani magyarra. Nem érdekelnek a legújabb pletykák az évfolyamtársaim szerelmi életével kapcsolatban. De éget a vágy, hogy kiolvassam a Büszkeség és balítéletet angolul, pedig magyarul már kiolvastam. Szeretnék jobb és szebb, de legfőképp tartalmasabb verseket írni. Szeretném, ha megbíznának bennem az emberek. Szeretném, ha fontos lennék. És a legeslegjobban talán azt szeretném, hogyha hiányoznék, ha esetleg nem lennék.

Mert hiába hiányoztam két hétig az iskolából, senki nem keresett, hogy mi a baj, pedig elérhető voltam - úgymond egy kattintásnyira. De nem vádaskodom, mert én sem szoktam másoktól megkérdezni. Egy-két kivétellel.

Néha elgondolkodom, miben vagyok rosszabb a többieknél? Mi nincs meg bennem, mi hiányzik belőlem ahhoz, hogy boldog része lehessek egy összeszokott társaságnak? Miért van az, hogy a barátom egy mazsibulis este után sokkal felszabadultabban és közvetlenebbül beszélgetett az osztálytársaimmal, mint én akár négy év után fogok? Eddig még nem kaptam konkrét választ - mások sem adtak, és én sem jöttem rá a titokra. Mindenesetre próbálkozom majd, ha megint lesz hozzá lelki energiám. Aztán kiderül.

3 megjegyzés:

Reina Nicolasa írta...

JTudom, hogy régen írtad, de jó volt olvasni a soraidat azon önző okból, hogy nekem is hasonló (volt) a helyzetem. 3 évesen megtanultam olvasni, általános iskolában 1-2 ember, ha szeretett, a gimnáziumban lett viszonylag jobb a helyzet. Ha valakiket ismerek, jól érzem magam velük, sokszor a központba kerülök, de ha idegenekkel, vagy kevésbé ismert emberek között vagyok, mintha leragasztották volna a számat. A rokonaimnak bemutattam a kedvesemet, akikkel évente egyszer találkozok, és ő ismeretlenül jobban eltársalgott velük, mint én...

Sedna írta...

Igencsak hasonlíthatunk egymásra ezek szerint :) Ez az a tulajdonságom, amit a legkevésbé szeretek magamban, mert ez nagyon gyakran elkeserít és rosszkedvűvé tesz. Már pedig ha én egyszer rosszkedvű leszek, akkor abba apait-anyait beleadok :) Általában kilyukadok a "nem vagyok jó ember" koncepcióig. De egy kis sírás meg néhány vicces kép valamelyik idióta internetes oldalról általában helyrehoz :D

Remélem, neked sikerül még kijjebb keveredni ebből, és magad mögött hagyni ezt az akadályt :D Én is igyekszem ^^

Reina Nicolasa írta...

Dettó! Amikor elkámpicsorodok, néha rájövök, milyen kis hülyeségek miatt tör rám a "mély depresszió", és elkezdek magamon nevetni... Amikor 2 perce még a halálomon voltam, és nem értettem, egy ilyen alakot miért visel még el a hátán a Föld... :D

Köszönöm! :D

Megjegyzés küldése