Igazságtalannak tartom a sorsot. Vagy bármi (bárki?) legyen is az, aki eldönti, ki milyen képességekkel jön világra. És most kivételesen nem panaszkodni fogok, legalábbis nem magamról - talán úgy kéne megfogalmaznom, hogy "mások nevében".
Világ életemben teljesítménykényszertől szenvedtem, általános iskola alsó tagozatában már attól elkeseredtem, ha egy számonkérésre nem csillagos ötöst, csak "sima ötöst" kaptam. Amelyik dolgozatot nem tudtam hibátlanra megírni, az utána még napokig bökte a csőrömet. Mindeközben - bár természetesen a büszkeség megvolt bennem - nem arra gondoltam, hogy másoknál jobban, hanem egyszerűen csak nagyon jól akartam teljesíteni. Hogy büszke lehessek magamra, hogy büszke lehessen rám a tanár, hogy büszkék lehessenek rám a szüleim.
Általános iskolában majdnem mindig kitűnő bizonyítványom volt. Persze idővel kibújt a szög a zsákból, és amikor túlléptünk a szorzótáblán, rájöttem, hogy a matematika nem a szívem csücske, ahogy a természettudományok is eltávolodtak tőlem. De hogy bármiből négyesnél rosszabb jegyet szerezzek, az maga volt a rémálom. Mert a négyes, mint a neve is mutatja, még "jó", viszont a hármas már csak "közepes". Én pedig nem akartam közepes lenni.
Gimnáziumban persze már nem foglalkoztam minden tantárggyal egyformán, hiszen tudtam, hogy bizonyos jegyeim senkit sem fognak érdekelni majd az egyetemi felvételin. Elkezdtem előre gondolkodni, és egy kicsit rangsorolni, értékrendet felállítani: mi az, ami fontos, és mi az, amibe elég, ha kevesebb energiát fektetek. Természetesen ettől függetlenül továbbra is minden tantárgyból lelkiismeretesen tanultam, és a bizonyítványomba egy-két négyesnél több sosem került.
A fentebb leírtak alapján mindig minden osztálytársam/csoporttársam úgy tekintett, most pedig a szaktársaim úgy tekintenek rám, mint egy nagyon szorgalmas, a tanulásba sok energiát fektető, lelkes diákra. Nem is sejtik talán, hogy mennyire távol állnak az igazságtól. Ugyanis az általános iskola alsó tagozatától kezdve egészen máig elmondhatom magamról: nem tanulok sokkal többet, mint mások. Sőt.
Most, az egyetemen szembesülök leginkább azzal, hogy mennyire nem számít, ki mennyi energiát fektet bele a tanulásba. Arcpirítóan keveset számít. Persze nehéz is lenne a befektetett időt és energiát osztályozni, amíg nem építenek be a bőrünk alá tanulásszámláló chipeket - de hogy ennyire keveset számít, azt sosem gondoltam volna.
Vannak olyan szaktársaim, akik nálam sokkal többet készülnek. Vegyük a japán nyelvet. Besasszéztam az első egyetemi tanítási napon abszolút nulla japán nyelvtudással, soha előtte még egy kanjit (japán írásjelet a bonyolultabbik fajtából) nem vetettem papírra, nem nézegettem nyelvtant, nem tanultam szavakat. Csak érdekelt az egész, a kultúra, főleg a nyelv, de a történelem és minden más is.
Ha volt házi feladat, természetesen azt megcsináltam, mert azért pedáns vagyok, ezt beismerem. Legalábbis első félévben még az voltam :) A kudarctól való félelmemben gyakran átnéztem előre az aktuális óra anyagát. Rettegek attól, hogy nem tudok válaszolni, ha felszólítanak. Rettegek a megaláztatástól. Attól függetlenül is, hogy senki nem mutogat ránk ujjal, ha nem tudunk válaszolni, és még a tanárok is elnézők.
De. Sosem jártam magántanárhoz. Közel sem foglalkoztam minden nap a nyelvvel. Nem ismételtem visszamenőleg. Nem olvasgattam a szavakat. A háziban kiadott naplóírást is azért űztem, mert élveztem. Nem néztem japán filmeket, nem hallgattam japán zenét. Nem csináltam meg a munkafüzet feladatait. Az írásjeleket sem ismételtem folyamatosan. Mert amivel én a közoktatásban töltött eddigi 13 évemet túléltem, az egyetlen egy jó tulajdonságom: a hihetetlenül jó rövidtávú memóriám.
Van olyan szaktársam (úgy gondolom nem is egy), aki sokkal többet készült nálam a félév folyamán. (Még mindig az első félévről beszélünk.) Van, aki különórákra jár, a munkafüzet feladatait oldogatja, sokat foglalkozik a nyelvtannal, stb. És mit értem el én? Az évfolyam második legjobban teljesítő diákja lettem, és a tanárnőm azt feltételezte, hogy én már tanultam japánul az egyetem előtt is. És akik nálam többet küzdöttek, szorgalmasabbak voltak, és több időt és energiát öltek bele a tanulásba? Talán több jeggyel rosszabbat is kaptak, mint én. Miért? Mert ilyenek az adottságaink.
Miért gondolja rólam mindenki, hogy én olyan rengeteget tanulok? Mert "látványosan" készülök. Mert mindent begépelek, kinyomtatok, kihúzóval kiemelem a fontosabb részeket, stb. Mit szűr le ebből a külvilág? Minden nap órákat ülök a gép előtt, gépelek mintha holnap vége lenne a világnak, kinyomtatom amit begépeltem, órákat ülök fölötte, kihúzom, megtanulom, és még utána is folyamatosan olvasgatom. Mi a valóság? Bár konkrétan a szabályok szerint alkotott gépírás technikáját nem ismerem, 4 éves korom óta van számítógép a családban, 11 éves korom óta internet. Szerintetek? A gépelés, amit olyan időigényesnek hisznek a szaktársaim, számomra egyáltalán nem az. Begépelem, kinyomtatom. Utána elolvasom egyszer(!), és kihúzom amit különösen fontosnak találok. Aztán azzal járok-kelek, próbálom ráerőltetni magam a lényegi tanulásra, de valójában amit csinálok, közelebb áll az olvasgatáshoz, mint a tanuláshoz.
Bár nem így tűnik kifelé, szinte biztos vagyok benne, hogy nem tartozom az élbolyba olyan tekintetben, hogy én tanulok a legtöbbet a szakon. Egyszerűen csak belemennek a dolgok a fejembe. És utána ugyanolyan gyorsan ki is röppennek belőle, ezt hozzá kell tennem. A több mint 300 kanjiból, amit tudnom kéne, jó esetben 50-et ha fel tudnék idézni. A több száz szóból, amit tudni kéne, körülbelül a felére emlékszem. A nyelvtanokat ugyan nagyrészt megértem, de magamtól használni őket aligha tudnám. Mert mindent bedobtam ZH-k és vizsgák előtt a "rövidtávú memória" feliratú dobozba, ami rengeteget magába fogad, széles a teteje, ezért könnyen bele tudok tenni bármit, de ugyanakkor lyukas az alja, és hihetetlen könnyen kipotyog belőle minden.
Igyekszem változtatni :) Ha ezt (valamilyen csoda folytán) olvassa valamelyik szaktársam, valószínűleg csóválja a fejét és azon gondolkozik, hogy lehetek ennyire hülye, hogy még annál is többet akarok tanulni, mint amennyit eddig tanultam. Tény, hogy nem áll messze az igazságtól az, aki azt mondja, szorgalmas vagyok, mert minden órára bejárok, amire csak tudok (és nem bűn unalmas), és folyamatosan jegyzetelek. De az érdemi, komoly, leülök-és-seggelek tanulásra nagyon kevés időt áldozok. Higgyétek el.
Sajnos arra rájöttem két félév alatt, hogy japánul így nem fogok tudni megtanulni. A lyukas aljú dobozomat vészhelyzetekre kell tartogatnom, és helyette kreálnom kell egy másikat, amibe ugyan nehezebb beletuszkolni a dolgokat, de ami egyszer belekerül, az ott is marad. Igen, kreálnom kell, mert még sosem tanultam semmit így. Angolul is csak azért nem felejtek el beszélni, mert állandóan szembe jön velem, és mire valami kicsusszanna a lyukas aljú dobozomból, már megint beledobtam. Viszont ezt 2000 kanjival nehéz lenne eljátszani, úgyhogy igyekszem változtatni.
Jól eltértem az eredeti témáról, és sokkal többet írtam magamról, mint amennyit szerettem volna. Ennek az írásnak mindössze annyi a lényege, hogy szeretnék kitartást kívánni mindenkinek, akinek nem másznak bele (rövidtávon) a dolgok úgy a fejébe, mint nekem. És szeretném azt is leírni, hogy teljes szívemből tisztelek és becsülök mindenkit, aki nehezen tanul, és mégis tanul. Aki tudja magáról, hogy mindennel háromszor annyit kell foglalkoznia, mint másoknak, és mégis foglalkozik vele. Hajrá!
Világ életemben teljesítménykényszertől szenvedtem, általános iskola alsó tagozatában már attól elkeseredtem, ha egy számonkérésre nem csillagos ötöst, csak "sima ötöst" kaptam. Amelyik dolgozatot nem tudtam hibátlanra megírni, az utána még napokig bökte a csőrömet. Mindeközben - bár természetesen a büszkeség megvolt bennem - nem arra gondoltam, hogy másoknál jobban, hanem egyszerűen csak nagyon jól akartam teljesíteni. Hogy büszke lehessek magamra, hogy büszke lehessen rám a tanár, hogy büszkék lehessenek rám a szüleim.
Általános iskolában majdnem mindig kitűnő bizonyítványom volt. Persze idővel kibújt a szög a zsákból, és amikor túlléptünk a szorzótáblán, rájöttem, hogy a matematika nem a szívem csücske, ahogy a természettudományok is eltávolodtak tőlem. De hogy bármiből négyesnél rosszabb jegyet szerezzek, az maga volt a rémálom. Mert a négyes, mint a neve is mutatja, még "jó", viszont a hármas már csak "közepes". Én pedig nem akartam közepes lenni.
Gimnáziumban persze már nem foglalkoztam minden tantárggyal egyformán, hiszen tudtam, hogy bizonyos jegyeim senkit sem fognak érdekelni majd az egyetemi felvételin. Elkezdtem előre gondolkodni, és egy kicsit rangsorolni, értékrendet felállítani: mi az, ami fontos, és mi az, amibe elég, ha kevesebb energiát fektetek. Természetesen ettől függetlenül továbbra is minden tantárgyból lelkiismeretesen tanultam, és a bizonyítványomba egy-két négyesnél több sosem került.
A fentebb leírtak alapján mindig minden osztálytársam/csoporttársam úgy tekintett, most pedig a szaktársaim úgy tekintenek rám, mint egy nagyon szorgalmas, a tanulásba sok energiát fektető, lelkes diákra. Nem is sejtik talán, hogy mennyire távol állnak az igazságtól. Ugyanis az általános iskola alsó tagozatától kezdve egészen máig elmondhatom magamról: nem tanulok sokkal többet, mint mások. Sőt.
Most, az egyetemen szembesülök leginkább azzal, hogy mennyire nem számít, ki mennyi energiát fektet bele a tanulásba. Arcpirítóan keveset számít. Persze nehéz is lenne a befektetett időt és energiát osztályozni, amíg nem építenek be a bőrünk alá tanulásszámláló chipeket - de hogy ennyire keveset számít, azt sosem gondoltam volna.
Vannak olyan szaktársaim, akik nálam sokkal többet készülnek. Vegyük a japán nyelvet. Besasszéztam az első egyetemi tanítási napon abszolút nulla japán nyelvtudással, soha előtte még egy kanjit (japán írásjelet a bonyolultabbik fajtából) nem vetettem papírra, nem nézegettem nyelvtant, nem tanultam szavakat. Csak érdekelt az egész, a kultúra, főleg a nyelv, de a történelem és minden más is.
Ha volt házi feladat, természetesen azt megcsináltam, mert azért pedáns vagyok, ezt beismerem. Legalábbis első félévben még az voltam :) A kudarctól való félelmemben gyakran átnéztem előre az aktuális óra anyagát. Rettegek attól, hogy nem tudok válaszolni, ha felszólítanak. Rettegek a megaláztatástól. Attól függetlenül is, hogy senki nem mutogat ránk ujjal, ha nem tudunk válaszolni, és még a tanárok is elnézők.
De. Sosem jártam magántanárhoz. Közel sem foglalkoztam minden nap a nyelvvel. Nem ismételtem visszamenőleg. Nem olvasgattam a szavakat. A háziban kiadott naplóírást is azért űztem, mert élveztem. Nem néztem japán filmeket, nem hallgattam japán zenét. Nem csináltam meg a munkafüzet feladatait. Az írásjeleket sem ismételtem folyamatosan. Mert amivel én a közoktatásban töltött eddigi 13 évemet túléltem, az egyetlen egy jó tulajdonságom: a hihetetlenül jó rövidtávú memóriám.
Van olyan szaktársam (úgy gondolom nem is egy), aki sokkal többet készült nálam a félév folyamán. (Még mindig az első félévről beszélünk.) Van, aki különórákra jár, a munkafüzet feladatait oldogatja, sokat foglalkozik a nyelvtannal, stb. És mit értem el én? Az évfolyam második legjobban teljesítő diákja lettem, és a tanárnőm azt feltételezte, hogy én már tanultam japánul az egyetem előtt is. És akik nálam többet küzdöttek, szorgalmasabbak voltak, és több időt és energiát öltek bele a tanulásba? Talán több jeggyel rosszabbat is kaptak, mint én. Miért? Mert ilyenek az adottságaink.
Miért gondolja rólam mindenki, hogy én olyan rengeteget tanulok? Mert "látványosan" készülök. Mert mindent begépelek, kinyomtatok, kihúzóval kiemelem a fontosabb részeket, stb. Mit szűr le ebből a külvilág? Minden nap órákat ülök a gép előtt, gépelek mintha holnap vége lenne a világnak, kinyomtatom amit begépeltem, órákat ülök fölötte, kihúzom, megtanulom, és még utána is folyamatosan olvasgatom. Mi a valóság? Bár konkrétan a szabályok szerint alkotott gépírás technikáját nem ismerem, 4 éves korom óta van számítógép a családban, 11 éves korom óta internet. Szerintetek? A gépelés, amit olyan időigényesnek hisznek a szaktársaim, számomra egyáltalán nem az. Begépelem, kinyomtatom. Utána elolvasom egyszer(!), és kihúzom amit különösen fontosnak találok. Aztán azzal járok-kelek, próbálom ráerőltetni magam a lényegi tanulásra, de valójában amit csinálok, közelebb áll az olvasgatáshoz, mint a tanuláshoz.
Bár nem így tűnik kifelé, szinte biztos vagyok benne, hogy nem tartozom az élbolyba olyan tekintetben, hogy én tanulok a legtöbbet a szakon. Egyszerűen csak belemennek a dolgok a fejembe. És utána ugyanolyan gyorsan ki is röppennek belőle, ezt hozzá kell tennem. A több mint 300 kanjiból, amit tudnom kéne, jó esetben 50-et ha fel tudnék idézni. A több száz szóból, amit tudni kéne, körülbelül a felére emlékszem. A nyelvtanokat ugyan nagyrészt megértem, de magamtól használni őket aligha tudnám. Mert mindent bedobtam ZH-k és vizsgák előtt a "rövidtávú memória" feliratú dobozba, ami rengeteget magába fogad, széles a teteje, ezért könnyen bele tudok tenni bármit, de ugyanakkor lyukas az alja, és hihetetlen könnyen kipotyog belőle minden.
Igyekszem változtatni :) Ha ezt (valamilyen csoda folytán) olvassa valamelyik szaktársam, valószínűleg csóválja a fejét és azon gondolkozik, hogy lehetek ennyire hülye, hogy még annál is többet akarok tanulni, mint amennyit eddig tanultam. Tény, hogy nem áll messze az igazságtól az, aki azt mondja, szorgalmas vagyok, mert minden órára bejárok, amire csak tudok (és nem bűn unalmas), és folyamatosan jegyzetelek. De az érdemi, komoly, leülök-és-seggelek tanulásra nagyon kevés időt áldozok. Higgyétek el.
Sajnos arra rájöttem két félév alatt, hogy japánul így nem fogok tudni megtanulni. A lyukas aljú dobozomat vészhelyzetekre kell tartogatnom, és helyette kreálnom kell egy másikat, amibe ugyan nehezebb beletuszkolni a dolgokat, de ami egyszer belekerül, az ott is marad. Igen, kreálnom kell, mert még sosem tanultam semmit így. Angolul is csak azért nem felejtek el beszélni, mert állandóan szembe jön velem, és mire valami kicsusszanna a lyukas aljú dobozomból, már megint beledobtam. Viszont ezt 2000 kanjival nehéz lenne eljátszani, úgyhogy igyekszem változtatni.
Jól eltértem az eredeti témáról, és sokkal többet írtam magamról, mint amennyit szerettem volna. Ennek az írásnak mindössze annyi a lényege, hogy szeretnék kitartást kívánni mindenkinek, akinek nem másznak bele (rövidtávon) a dolgok úgy a fejébe, mint nekem. És szeretném azt is leírni, hogy teljes szívemből tisztelek és becsülök mindenkit, aki nehezen tanul, és mégis tanul. Aki tudja magáról, hogy mindennel háromszor annyit kell foglalkoznia, mint másoknak, és mégis foglalkozik vele. Hajrá!
